A diktatúra morális háromszöge

„Merni kell tudni!”

(Kant)

„Tudni kell merni.”

(Sanyi a menzai levesestálnál)

Hogyan lehet valaki jó szívvel az Orbán-rendszer kiszolgálója? Az alábbiakban az ántivilágban szerzett tapasztalataim alapján kísérletet teszek a kérdés megválaszolására. Volt egy mondás a szocializmus éveiben: senki nem lehet egyszerre kommunista, okos és tisztességes. Nevezzük ezt a diktatúra morális háromszögének: e tulajdonságok közül bármelyik kettő minden további nélkül megfér egymással, de a három egyszerre semmiképpen. Egyesek azzal a megszorítással élnek, hogy 1956 vagy – mások szerint – 1968 volt az a fordulópont, amikortól ez a tétel kényszerűen igaz lett, de én azt mondom, az 50-es évek elején vagy a 30-as évek Szovjetuniójában se volt ez másképp, szóval hagyjuk a precízkedést! Nekem tetszik ez a háromszögtétel. Jól van, de én elég sokáig, ami azt illeti, lényegében a rendszerváltásig kommunistának vallottam magam, és hát akkor ez a gondolatmenet nem vet rám valami jó fényt. Ostoba voltam vagy tisztességtelen? Erről szeretnék elmélkedni ebben az írásban.

Könnyebb lenne persze azt mondani, hogy buta voltam. Azért könnyebb, mert akkor a felelősség másra hárítható: becsaptak, megtévesztettek, de most már tisztán látok. A butaság egy adottságom, a tisztesség viszont én magam vagyok, vagy legalábbis olyan tulajdonságom, amelyért felelős vagyok. Csakhogy nem ilyen egyszerű a dolog. Azt hiszem, van olyan, hogy szerzett ostobaság, amit éppenséggel mi generálunk magunknak azzal, hogy nem merünk tisztán látni. A morális kompromisszumok butítanak. Az alábbiakban néhány olyan mechanizmusra hívom föl a figyelmet, amelyek szocializmus évtizedeiben sokunk számára lehetővé tették ezeket a kompromisszumokat.

1. Futás a pénzünk után. A tények makacs dolgok, de néha úgy tűnik, a hiedelmek még makacsabbak. Ha az ember komoly energiákat fektetett abba, hogy fölépítse magában a marxizmus erős várát, minden követ meg fog mozgatni annak érdekében, hogy ne kelljen ezt a várat föladnia. Polányi Mihály a Személyes tudásban három olyan csapdát mutat be, amelyek miatt nagyon nehéz kimenekülni a hiedelmeinkből, sőt minél több okunk volna kimenekülni, annál inkább beléjük gabalyodunk. Az első a körben forgó érvelések csapdája. A zárt gondolatrendszerek olyanok, hogy amikor egy ponton gyengének bizonyulnak, akkor a rendszer egy másik eleme – amellyel kapcsolatban abban a pillanatban nem merülnek fel kételyek – vonható be az érvelésbe. A lényeg, hogy ne az egészről beszéljünk, hanem mindig csak egy részkifogásról, és így ezek a részkifogások egyenként cáfolhatók akkor is, ha a rendszer egésze teljesen hamis. A második csapda Ptolemaiosz trükkje: ha valamit nem tud megmagyarázni a hiedelemrendszerünk, akkor kiegészítő elméleteket alkotunk. Ptolemaiosznál ezek voltak az epiciklusok: hogy a bolygók mozgását körmozgásként lehessen leírni, kiegészítő köröket kellett kitalálni. Hasonlóképp találunk ki ezer magyarázatot arra, hogy adott esetben az elméletünk miért mond kudarcot, csak hogy ne kelljen az elméletet magát feladni. Végül Polányi harmadik csapdája egyszerűen abból fakad, hogy ha a hiedelmünk annyi mindenre magyarázatot tud adni, akkor egyszerűen nincs okunk komolyan megvizsgálni alternatív elméleteket. Sőt, nehezen is értjük meg az alternatív magyarázatokat, mert gondolkodásunk egész más kerékvágásban halad.

2. A referenciaszemélyek jelentősége. Minden hit megszilárdulásában fontos szerepe van annak, hogy számunkra fontos tekintélyszemélyek ugyanazt vallják. Gondolhatunk itt az adott eszmerendszer rég elhunyt szentjeire is, de még fontosabbak a személyes ismerősök, barátok, tanárok és igehirdetők. Ha azok, akikben bízom, akik számomra vonatkoztatási pontot jelentenek, elfogadják ezeket a gondolatokat, és támogatják ezt a rendszert, akkor nekem mi okom lenne arra, hogy szembeforduljak vele?

3. Az alternatíva démonizálása. Ez Churchill bon mot-ja: a demokrácia rossz rendszer, de a többi még rosszabb. Kommunista változata Lukácstól származik: a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus. A két mondás közül az egyikkel mélyen azonosulok, a másikat rémesnek tartom, de attól még az alapstruktúra ugyanaz: szörnyű lenne, ha nem az lenne, ami van. Ez a gondolkodási séma igazolja a fennálló rendszer minden hibáját. A szocializmus végső válságának időszakában ez akár meggyőző is lehetett, sőt visszamenőleg úgy érezhetjük, igazolást is nyert: Kádár alatt nem volt akkora nyomor, mint ami a rendszerváltás után kialakult. Csakhogy nem tudhatjuk, mi lett volna, ha fennmarad a kádári struktúra. És ez a gondolati hiba mindig felmerül, amikor a lehetséges alternatívák hibáival vagy bűneivel próbáljuk védeni azt, amiben éppen vagyunk.

4. A reformerség illúziója. Igen, ez egy rossz rendszer, rémes rendszer, de vagyunk egy páran, akik jobbak vagyunk. Nem vagyunk azonosak a rendszerrel. Az a felszínre dob sok gazembert és sok ostobát, de éppen ezért van szükség minden értelmesen gondolkodó emberre, hogy ezen a bornírtságon végre úrrá legyünk. Vagy másképpen: az eszmében hiszek, nem a gyarló kivitelezésben, de ahhoz, hogy az eszméből legyen valami, vállalni kell a kivitelezés során felmerülő tévutakat.

5. A hatalom védte bensőség. És végül: az van, hogy hatalomközelinek lenni nem olyan rossz dolog. Lehet abból az embernek forintokban mérhető haszna is, de talán nem is ez a lényeg. Ha alapjában jó fiú vagyok, hasznos közösségi célokra is könnyebben jutok forrásokhoz, segíthetek másokon, és az az igazság, hogy még a másként gondolkodást is jobban tolerálja a hatalom olyan emberek esetében, akik a körön belül vannak.

Mindezeket végiggondolva föl kell tennem magamnak a kérdést: mi lett volna a helyes magatartás számomra Kádár idejében? Teljesen hibás életstratégia volt, hogy párttag, sőt egy időben az MSZMP háttérintézményének munkatársa voltam? Csatlakozni kellett volna a demokratikus ellenzékhez, és illegális munkát kellett volna végeznem? Nem tudom, és azt hiszem, nem is ez a kérdés. Az alapvető morális vétség ugyanis nem ez volt. Merni kellett volna tisztán látni. Ez az a hatalmas és könyörtelen parancs, amellyel ma is szembesülünk a lövészárok mindkét (vagy nem tudom, hány) oldalán.