Mind marhák ezek, uram

Egyperces esszé arról, ami nincs

2011-08-01T19:19:00.002+02:00

Amikor vezető politikusaink mintegy mellékesen visszavonják a felvilágosodást, ostobaságot kiáltunk fennszóval, de a szívünk mélyén érezzük a dementorok leheletét. Hátha tényleg véget ért a szabadság kora. (Milyen jó összefoglaló címe lehetne ez Hobsbawm történeti tetralógiájának.) Ami helyette jön, azt én vonakodva nevezném populizmusnak, mert ahhoz mégiscsak lelkesíthető tömegek kellenek, ennek pedig momentán – és nekem úgy tűnik, tartósan is – híján vagyunk. Ez akár meg is nyugtathatna minket, de nem nyugtat meg. Mert a bázis, amelyen a Nemzeti Együttműködés Rendszere igazán nyugodni képes, nem a tömegek aktív rajongása, hanem valami más. Valami, ami a maga fagyosságában talán még ijesztőbb, mint a bódult lelkesedés.

Én nem vállalkozom elemzésre, mert kevés vagyok hozzá. (Szorongva látom: mintha mások is így lennének ezzel.) Ez az írás tisztán etikai oldalról közelíti meg a problémát. Gyengeség ez, de talán mégsem fölösleges ezt fölvállalva leírni azt, amit gondolok. A késő modernitás három főbűne – így nevezem én azt a valamit, ami hosszú távon is megalapozhatja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Olyan bűnök ezek, amelyekben – többé vagy kevésbé persze, de – mindannyian osztozunk. És ezért már észre sem vesszük, hogy vétkezünk. Vétkezünk-e tényleg? Ha etikai horizontunkat a felvilágosodás és a szabadság határozza meg, akkor igen. De így van-e még vajon?

Idiotizmus

Közhely, hogy a görög ἰδιώτης szó egyik – és valószínűleg elsődleges – jelentése ’magánember’ szemben a közéleti emberrel és a polisz tisztségviselőivel. Én most – elismerem, vitatható módon – ebben az értelemben használom, és nem akarok semmi olyasmit sugallni ezzel, hogy a magánemberek hülyék, csak egyszerűen nincs igazán jó szó arra, amit ki akarok fejezni: a magánéletbe való visszahúzódásra. „Az okos enged” – ez korunk jelszava. Nem kell az ügyeinkért a nyilvános szférában megharcolnunk, mert nem fontos. Legalábbis nem a legfontosabb. És kockázatos is. Egyszerűbb és biztonságosabb, ha megtaláljuk a problémák egyéni megoldását. Van elég bajunk a közéletet uraló demagógok szónoklatai nélkül is. A polgár, a politész általában ellenszenves ember, aki nyilván karriert akar csinálni, azért hőzöng. Vagy megoldatlan komplexusai vannak. A legtöbben normális idiótészek vagyunk: hagyjuk megtörténni a dolgokat. És azok megtörténnek.

Tudatlanság

Tévedni emberi dolog. De felelőtlenség. Persze, igaz, bárki tévedhet, nincs olyan okos ember, aki mindig mindent tisztán lát. De ha folyamatosan a sötétben tapogatózunk, az azért rajtunk is múlik. Borongunk, hogy a fiatalok nem olvasnak, és közben nem vesszük észre, hogy ez nem nemzedéki kérdés: a „hivatásos olvasók” szűk körét leszámítva az embereknek már nem fontos a műveltség. Élethosszig tartó tanulásról beszélünk, és valóban újabb és újabb tanfolyamokon gyűrjük magunkba a közvetlen haszonnal kecsegtető tudást, miközben elvész az igény a világ – a mi világunk – átfogó megismerésére. Elfelejtjük a múltat. Annyira fogva tart a jelen, hogy észre sem vesszük a kollektív amnéziát, amely a történelemmel együtt eszményeinket is kisöpri a memóriánkból. Nincs szükség Bradbury tűzoltóira ahhoz, hogy elveszítsük a könyveinket. Elég, ha nem nyúlunk hozzájuk. Nem tudjuk, mi történik velünk, de nem is nagyon érdekel.

Részvétlenség

A nagy katasztrófák és a megrázó betegségek megmozgatják az embereket, de hétköznapjainkból kiveszett a részvét. Megtanultunk együtt élni a nyomorral. Az utcán alvó mocskos és beteg embertársunk látványa éppúgy hidegen hagy, mint annak a híre, hogy polgártársaink elveszítették az állásukat. Sőt: utáljuk őket. A hajléktalant, mert büdös, és mit keres az én életteremben, az elbocsátottat, mert mostantól segélyből fog élni, az én adómból ahelyett, hogy dolgozna. Az agresszív reflexek kiszorítják a részvétet. És végül is nem segíthetünk mindenkin. Ezért inkább nem segítünk senkinek. Nekünk is alig jut, és utóvégre a családunkért vagyunk elsősorban felelősek. És ez nem a mi családunk problémája. Még.

Mi következik mindebből? Következik-e valami? Én nem tudok okosabbat, csak hogy nem szabad ebbe belenyugodni. Talán ez a jövő, de hátha nem. Ha hiszünk még a szabad akaratban, meg kell próbálni ellenállni.

Szervezkedj, tanulj, segíts!

Itt az ideje, hogy egymásra találjanak a szabadság barátai. Nem azért, hogy megdöntsük a kormányt. Bizonyos értelemben ennél sokkal többről van szó. A közélet helyreállításáról. Arról, hogy vannak a polisznak olyan ügyei, amelyeket csak a közakarat nyilvános artikulálásával lehet megvalósítani. Hogy ragaszkodunk a nyilvános vitához. Hogy nem mondunk le az információhoz való jogunkról. Hogy ami bennünket érint, azt nem intézhetik el a hátunk mögött, legyen szó akár az utcanevek megváltoztatásáról, akár iskolák bezárásáról, akár az egészségügy reformjáról. A világháló ebben óriási segítség, de nem pótolhatja a személyes találkozásokat. Meg kell ismernünk egymást. Soha nem lesz egy normális politikus sem ebben az országban, ha nem lesz közélet, amely kitermeli az ilyen embert.

Itt az ideje, hogy leporoljuk a könyveinket. Ha már elfelejtettük, mit jelent az alkotmányosság, akkor csak legyintünk, ha megsértik azt. Ha nem értjük az árak mozgását, csak hőzöngeni tudunk, hogy mért magasak az árak. Tanulni kell történelmet, filozófiát, közgazdaságtant, természettudományokat és technikát, olvasni kell a klasszikus irodalmat, meg kell ismerni az évszázadok tapasztalatait, mert különben csak sodródunk az elemek játékszereiként.

Itt az ideje, hogy belássuk, vannak, akiknek még nálunk is rosszabb, és szükségük van a segítségünkre. Ha az önzetlen önkéntes segítőmunka nem válik az életünk szerves részévé, akkor lassan kihal belőlünk a részvét. Észre sem vesszük talán, mert borongani akkor is tudunk majd. De egy társadalommal, amelyben nem dolgozik a részvét, bármit meg lehet csinálni.

A magyar nyelv napja

2011-06-22T18:18:00.006+02:00

Én örülök, hogy lesz napja a magyar nyelvnek. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ezt a nyelvművelés napjának kell-e tekinteni, vagy hogy egyáltalán van-e valami értelme a nyelvművelésnek. Az tény, hogy a magyar nyelvhez sokunkat szoros érzelmi kapcsok fűznek, identitásunk része, ezért jó, ha van egy nap, amikor együtt gondolunk rá, foglalkozunk egy kicsit vele.

De nem teljesen mindegy, hogy melyik az a nap. Ennek ugyanis üzenete van. A Fejér Megyei Hírlap Hammerstein Judit helyettes államtitkárt idézi ezzel kapcsolatban: "A szimbolikus ünnep időpontja eredetileg április 23., a Magyar Nyelv Múzeumának megnyitási dátuma lett volna, a kulturális kormányzat viszont úgy ítélte meg, hogy a magyar nyelv ügyének történelmünk egy jelentősebb eseményéhez kellene kötődnie. Így esett a választás az 1844. évi II. törvénycikk szentesítésének napjára, november 13-ra, ezzel a nappal lett hivatalossá a magyar nyelv mind az államigazgatásban, mind pedig a közoktatásban, felváltva a latin nyelvet. A módosítással a kezdeményező civil szervezetek is egyetértettek."

Hát gondolom, senkit nem érdekel, de én nem értek egyet. Nekem sokkal jobban tetszett az eredeti dátum, amely egyébként - ha hihetünk a Wikipédiának - már 2008 óta a magyar nyelv napja, ha nem is foglalták törvénybe. Én már azt is utáltam, hogy a rendszerváltás után a bankjegyekről eltűnt Ady és Bartók, és helyettük megjelentek a királyok, államférfiak. Az államtörténeti események jelentősek, a kultúrtörténeti események jelentéktelenek - ez a vélekedés a meghatározó. Pedig hát nemcsak arról van szó, hogy néha egy múzeum jelentősége felérhet egy törvényével, hanem még inkább arról, hogy a politikai események megítélése MINDIG felettébb ellentmondásos.

És végül is ezért írtam meg ezt a bejegyzést. Mert bajom van az 1844. évi II. törvénycikkel. Azt tanítjuk róla, hogy a latin korábbi egyeduralmával szemben hivatalos nyelvvé tette a magyart. Így történt. De hozzá kell tenni, hogy ezt egy olyan országban tette, ahol a magyar anyanyelvűek száma alig érte el az 50%-ot. És ez a szempont egyáltalán nem jelenik meg a törvényben, holott a magyar nyelv hivatalossá tétele a helyi közigazgatásra is vonatkozik. Még súlyosabb, hogy egy tollvonással az oktatás nyelvévé is a magyart teszi meg az egész országban, holott az alsófokú oktatás addig értelemszerűen a helyben beszélt nyelveken zajlott. Itt tehát egyáltalán nem a latin nyelv felváltásáról, hanem a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításáról szólt a törvény. Amely - mondjuk ki - egészében a magyarosítást, a kisebbségek asszimilációját kívánta szolgálni.

Nem bántom én a kor nagy politikusait. Minden intézkedés a saját korának viszonyaiból ítélhető meg, és nagyon is meg lehet érteni Kossuthot vagy Deákot, ha a reformkor feszítő ellentmondásaiból ezt a kiutat látták. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól sem, hogy azóta történt egy s más, ami nem igazolta ezt a politikát, sőt hogy maguk a reformkor vezető politikusai is újragondolták asszimilációs elképzeléseiket. Akkor hát mi a fészkes fenét akarunk most azzal, hogy hivatalosan ünnepeljük ezt a törvényt, amelyet különben 1868-ban direkt módon tagadott meg a magyar állam?

Lásd, harc az élet - vagy nem?

2010-11-23T19:57:00.007+01:00

Mindenki tiltakozik... Tiltakozunk az utcán, a tiltakozó oldalak gomba módra szaporodnak a Facebookon, és tiltakozom én is a magam visszafogott módján. De egyre kevésbé van kedvem hozzá. Valahogy érzem, hogy ez nem jó. Nemcsak nem elég: nem erre van szükség. Nem mondom, hogy nem kell harcolni, amikor eljött az ideje, de arra beállítani magunkat, hogy mindig a rosszra szegezzük a tekintetünket, és ahhoz képest csináljunk valamit - én úgy látom, ez nagy hiba. Megpróbálom megfogalmazni - elsősorban magamnak, persze -, hogy miért.

Először is magunknak ártunk vele. Minél többet foglalkozunk azzal, ami nem tetszik (nemcsak a politikában), annál inkább az fogja tematizálni a gondolkodásunkat, meghatározni a nyelvet, amit használunk, a metaforáinkat stb. Legyőz minket, és észre sem vesszük.
A tiltakozás még nem gyűlölködés, de nem is áll messze tőle. Mindenesetre agresszió, amely agressziót szül. Szükség lehet rá, de ha eluralkodik, egy olyan világot stabilizálunk vele, amelyben a gyűlölet az úr. Tetejébe az "ellenségem ellensége a barátom" elv alkalmazására csábít, és pillanatok alatt sötét erők cimboráivá válunk pusztán a közös utálat okán.
Ahogy a kisgyereknél is a gyenge büntetés éppen azt a magatartást erősíti, amit büntet, ugyanígy a felnőtt világban is: a sok erőtlen tiltakozás csak megerősíti ellenfeleinket. "Lám, ezek tiltakoznak, nyilván jó úton járunk."

Mire van tehát szükség? Én azt nem tudom, de megpróbálok legalább egy nagyon elvont választ megfogalmazni. (Ahogy Babi néni mondja: "Nincsen nekem olyan, de várjál, hozok.") Nevezzük ezt pozitív cselekvésnek.

Önmagunk formálása mindig jó ötlet, ha cselekvésre vágyunk. Egy bölcs ember mondta: ha jobbá akarod tenni a világot, tedd jobbá magad; így egy gazemberrel biztosan kevesebb lesz a földön. Minden más cselekvés problematikus a kockázatok és mellékhatások tekintetében. És én idesorolom a tanulást is. Ha valami nem tetszik a világban, nem bánom, tiltakozzunk, de előbb próbáljuk megérteni, hogy mi a fenéről van szó.
Segíteni másokon: ez a másik biztos pont. Ha úgy látjuk, hogy valakinek rossz, hát nem bánom, tiltakozzunk, de még jobb, ha segítünk neki. Nem az érdemeiért, hanem mert szükséget szenved.
Másokat tanítani szintén pozitív cselevés. Vigyázat: a tanítás nem véleményformálást jelent, hanem mindig empowerment, helyzetbe hozás. Eszközöket adok a másiknak, hogy átgondolhassa a helyzetét.
És végül: a konstruktív megoldások keresése. Félve írom le, mert félreérthető. Ma sokszor az számít konstruktívnak, aki a hatalmon lévők seggét nyalja. Én természetesen nem ezt értem ezen. Ha úgy látjuk, nem jó irányba mennek a dolgok, nem bánom, tiltakozzunk. De közben gondoljuk át hideg fejjel, hogy pontosan mi is a helyes út. (Majdnem azt írtam, hogy ez az igazi radikalizmus. De visszariadtam, mert a mai fura politikai nyelvben valamiért a fasisztákat nevezik radikálisoknak. Az én nyelvem erre nem áll rá.)

Egy régi barátom - jeles író lett azóta -azt mondta 1990-ben, hogy egy egyszemélyes párt tagja, és szigorú tagfelvételi zárlat van. Hát én is valahogy így vagyok ezzel most. A programot a fenti elvek alapján kell majd kidolgozni.

A Resti

2010-07-31T22:25:00.007+02:00

Persze már azelőtt is megfordultam néha a Restiben, de nem jelentett nekem semmit. HG, a jeles oktatáskutató mondta egyszer, hogy zseniális hely, mert olcsón egész jó ételeket lehet kapni (ha nem is nagy adagokat). Aztán egyszer körülnéztem, és megláttam a falakon a V* szeszgyár plakátjait. Én akkoriban lelkes fogyasztója voltam a V*-i szatmári szilvának, és rendeltem egy pohárral.

De akkor itt el kell mesélnem egy történetet, mert ehhez az italhoz kapcsolódik. A pedagógiai innovációk mellett elkötelezett KOMP-csoport leginkább Csillebércen tartotta összejöveteleit a 90-es években, meg később is egy ideg. Jók voltak ezek, és persze mindig előkerült valami jóféle ital. Sokat emlegettük például azt a téli "munkaértekezletet", amikor jégcsapot törtünk a tetőről, és azt tettük a whiskybe. Egy alkalommal szatmári szilvát vittem, és kívácsian vártam, mit fog mondani rá a salgótarjáni iskolaigazgató, aki nemcsak a pedagógiának, hanem a pálinkáknak is nagy szakértője volt. Megforgatta a szájában, és azt kérdezte: "Mindig ezt iszod?" "Leginkább igen" - mondtam büszkén. "Egy kicsit ciános - szólt végre -, nem értem, a szilvapálinka nem szokott ciános lenni." Na, ez a kifinomult ízlelés nagyon tetszett a társaságnak, és rögtön elhatároztuk, hogy Ferivel is próbát teszünk. Loránd Ferenc, a KOMP-csoport vezetője szintén szerette a minőségi italt, amíg az egészsége engedte, és értett is hozzá. És jött is. "Nem mondunk semmit, kóstold meg, mit szólsz hozzá! Na, érzel valamit az ízében?" "Egy kis keserűmandulát" - mondta Feri, és a kis csapat el volt ragadtatva. Azóta sem tudom, hogy baj-e, ha a szilvapálinka keserűmandula-ízű, de ez a márka ma is az egyik legjobb a piacon.

Szóval rendeltem volna egy pohár szatmári szilvát a Kis Öregtől, akit aztán nagyon megszerettem. Azt mondják, meghalt már. Ha így van, nyugodjék békében. De nem volt, és azóta sincs ez a szesz a Restiben, a bekeretezett reklámképek csak dekorációs célokat szolgálnak. "Van viszont beszterci szilvánk" - mondta a Kis Öreg. "Kóstolja meg!" Azóta iszom a M*-i szeszgyár besztercei szilváját a Restiben hetenként egyszer, és nagyon fájna, ha le kellene mondanom róla.

Nem a pálinka miatt, vagy nem elsősorban ezért. A Kis Öreg már régen nem kérdezi két ujjával mutatva, hogy hozhatja-e a kupicát, de itt vannak a lányok, akik szintén tudják már, hogy mit akarok: szilva, túrós csusza és Borostyán a változtathatatlan menü. Ülök a restiben, egyedül, várom a vonatot, nézem az embereket, a falakat, a felszolgáló lányokat, és otthon érzem magam Borsodban, Miskolcon, útközben, otthon a Restiben.

Kőleves, avagy az EeePc elkészítése

2010-01-12T20:33:00.014+01:00

Vettem egy EeePc-t. Egy 2G Surf-öt. Jogos lehet a kérdés, hogy mi vesz rá valakit egy ilyen különös lépésre. Házi kedvencnek? Hát... nem annyira vonzó. Szegénykém halványzöld... Haszonállatnak? Lássuk csak! 2G háttértároló, 512M RAM, 7 hüvelykes képernyő, 800MHz-es processzor, és ezen a vason XP fut. Használható ez valamire? Amikor megvettem, az eladó is figyelmeztetett: az XP éppen, hogy elfér ezen a 2 gigán, erre a gépre semmi további programot nem lehet telepíteni, dokumentumok tárolásáról nem is beszélve.

Miért vettem mégis meg? Mert nem tudtam ellenállni: 40 ezer forintért egy nem egészen egykilós pici és mégis igazi számítógépet venni, ez azért nem semmi. Nézzük, mire is használhatjuk!

Az ágyra heverve olvashatom otthon az íméljeimet vagy különböző elektronikus dokumentumokat. (Nagy a család, van több pc és wifi.)
Könyvtárban, értekezleten, megbeszélésen jegyzetelhetek.
Akár a vonaton is dolgozhatom.

Persze ahhoz, hogy tényleg örömét lelje benne az ember, és ne kapjon idegbajt percenként, okosan kell használni. El kell készíteni.

1. lépés: a Windows újratelepítése

Mint látni fogjuk, igazából (majdnem) semmi szükség az operációs rendszer mellett további programokra, de az azért mégsincs rendben, hogy a gép merevlemeze (valójában SSD) teljesen tele van. A Windowsnak szüksége van némi helyre, hogy lélegezni tudjon, enélkül bármelyik pillanatban kifogyhatunk a tárhelyből, és ez idegesítő galibákat okozhat. Az EeePc-tulajdonosok legjobb barátja az nLite nevű alkalmazás, amely segít tárhelyet felszabadítani. Az nLite azt tudja, hogy a Windows telepítőlemezéből készíthetünk egy másik lemezt, amelyben igényeink szerint testre szabhatjuk a telepítést. Integrálhatjuk a telepítőbe a Windows frissítőcsomagjait, a szükséges drivereket, beállíthatunk előre egy csomó dolgot, de nekünk most az a legfontosabb, hogy a rendszer minden eleméről eldönthetjük, hogy akarjuk-e vagy sem. Az nLite használatáról EeePc-n itt olvashatunk egy tömör, de az alapkérdésekben jól eligazító összefoglalót.

Én nem vagyok igazán hozzáértő, ezért óvatos voltam. Néhány dologban persze biztos lehettem: nem lesz szükségem a Windows Media Playerre, a Movie Makerre, az Outlook Expressre, a messengerekre, a játékokra, a Paintre, egyáltalán semmi extra progira. Kihagytam még jó néhány dolgot, amiről joggal feltételezhettem, hogy nem lesz szükségem rá. Miután elkészült a telepítőlemez, egy külső CD-meghajtó segítségével telepítettem az új Windowst, és... sikerült! Sok helyet nem nyertem, de azért valamit igen: 322M szabad helyem van e pillanatban. Az új Windows tartalmazza az SP3 frissítőcsomagot, de további frissítésekre, azt hiszem, nem szabad gondolni. Kikapcsoltam az automatikus frissítések opciót.

Hogy pontosan mit hagytam el, és mit tartottam meg, azt nem részletezem. Egyrészt mert nem emlékszem, másrészt mert tényleg nem értek hozzá, sokszor hazardíroztam, és nem biztos, hogy mindig helyesen jártam el. Mindenesetre eddig hiba(üzenet) nélkül működik. Lehet, hogy több komponenst is kihagyhattam volna. Az Internet Explorert a biztonság kedvéért megtartottam, de talán nem lett volna muszáj.

2. lépés: hordozható programok beszerzése

Most tehát van egy elég jól működő gépünk, amivel semmit sem lehet csinálni. Egy pillanatra én is meglepődtem, amikor egy ímélhez mellékelt Word-dokumentumot akartam megnyitni, ahogy szoktam, és a Windows nem tudta, milyen programot használjon ehhez. A gépemen (Enikőn) a szó szoros értelmében semmi sincs az IE-n és a Jegyzettömbön kívül. A megoldás a flash meghajtó (pen drive) és az arról futtatható hordozható (portable) programok. A hordozható szoftver nem igényel telepítést, nem ír át semmit a Windowsban, és minden beállítást a saját mappájában tárol. Ez lehetővé teszi, hogy akár egy pen drive-ról vagy memóriakártyáról futtassuk, és most éppen ez a cél. Enikő tud SD-kártyát olvasni, de én pen drive-val dolgozom. Fontos a nagy tárolókapacitás (8 gigásat használok), de ha programokat akarunk futtatni flash memóriáról, oda kell figyelni a sebességre is.

Az ingyenes hordozható programok választéka egészen elképesztő. A legfontosabb a böngésző: a Firefox, az Opera, de a Chrome is rendelkezik hordozható változattal. Pennyn, a pen drive-omon ott van a teljes Open Office, van rajta professzionális képszerkesztő, jegyzettömb, számológép, PDF-olvasó, titkos adatokat tároló szoftver, vírusirtó és kémprogramkereső, médialejátszó, videószerkesztő, tömörítő, csevegőprogram - mi nincs? Hordozható szoftvereket sok helyen találunk a neten. Én csak két lelőhelyet használok (bár egy-két fontos progit máshol találtam meg). A két alapvető lelőhely: a PortableApps.com és a Portable Freeware Collection.

A flash memória természetesen adattárolásra is kitűnően alkalmas. A legjobb, ha az elsődleges gépünkön tárolt adatokból a legfontosabb 2-3 gigabyte-ot folyamatosan szinkronban tartunk a pen drive-unkkal.

3. lépés: a webalkalmazások használatba vétele

Ha nincs a gépünkön megfelelő program, használjuk a neten található, távoli szerveren futó programokat. Néhány ezek közül egészen megszokott, hiszen a Gmail voltaképpen egy távoli szerveren futó levelező kliens. De ha kicsi a gépünk - voltaképpen ezért hívják netbooknak -, hozzá kell szoknunk, hogy egyre több területen ilyen alkalmazásokra támaszkodjunk. A Gmailben soha nem használtam azt a lehetőséget, hogy a mellékleteket Google-dokumentumként nyissa meg. Most azonban ez nagyon praktikusnak bizonyul. Ugyanezt a funkcionalitást kínája az OpenItOnline nevű Firefox-kiegészítő, sőt többet. A Google Dokumentumok kitűnő szövegszerkesztője, táblázatkezelője és prezentációkészítője mellett több nagyon jó ingyenes képszerkesztőt is találunk a neten. És akkor mi kell még?

Megmondom azt is. A konstrukció egyik gyenge pontja a vírusvédelem. Az eddigiekből is látszik, hogy a gépen nem futtathatunk rezidens antivírus szoftvert. Egy dolgot tehetünk, időnként végig kell szkennelni a rendszert vírusok és kémprogramok után kutatva. Ezt szintén tehetjük pen drive-ról, vannak hordozható vírusirtók és kémprogramkeresők. De fontos tudni, hogy a nagy vírusvédelmi cégeknek (ESET, Panda) vannak online futtatható víruskereső szolgáltatásai - ingyen.

Hát így készül az EeePc kőleves.

Papp Laci, a nyelvész

2009-12-19T16:03:00.003+01:00

Megyek gyanútlanul a József körúton, és egyszer csak meglátom egy kapu mellett ezt a táblát (bocsánat a telefonos minőségért).

Istenem, harminc éve már. Persze, hogy Papp Lacinak hívtuk a háta mögött. Két szemináriumot tartott nekünk. Az egyik nyelvtörténeti volt. Elővette a jegyzeteit, és szépen módszeresen végigmentünk a Tihanyi apátság alapítólevelének összes magyar eredettel gyanúsítható szaván, döntően persze helynevekről van szó. Végig ő beszélt, aztán amikor véget ért az óra, akkurátusan bejelölte a jegyzetében, hogy hol tartunk, onnan folytatta a következő alkalommal. Az emléktábla alapján ötvenegynéhány éves volt, csendes, halk, öltönye mindig fekete és kopott. Szerettük, ki tudja, pontosan, miért. Amikor vége volt a félévnek, vettünk neki virágot. Ez is olyan szokatlan, senkinek nem vettünk se virágot, se mást. Az viszont természetes volt, hogy neki adnunk kell valamit, és nem azért, mert olyan érdekesek voltak az órák.

Aztán tartott nekünk nyelvjárástani szemináriumot. Abból végképp nem emlékszem semmire, csak a végére. Azt mondta, most kéne valami jegyet adni mindenkinek. Láthatóan volt valami koncepciója, hogy mire is adná. De nem tudta elmondani. Elkezdtünk könyörögni, hogy kapjon már mindenki ötöst. De hát azt nem lehet, mégsem lehet mind egyforma... Dehogynem, mások is ezt csinálják. Persze, hogy mindenki jeles lett. Mint Kőnig az Abigélből.

Soha nem hittem volna, hogy emléktáblát kap egyszer. De hát nem tudtam róla semmit, ahogy most sem tudok. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Isten áldja, Tanár Úr!

A hivatalnak packázásiról II.

2009-09-11T14:13:00.002+02:00

Egy hete írtam az örökséggel kapcsolatos kálváriámról. Lássuk, mi történt azóta!

Hosszas utánajárás után kiderült, hogy a közjegyzői hivatal ugyan készségesen (?) elkészíti az OTP által (némi joggal) igényelt kiegészítést, ám az is csak a 15 napos (értsd: háromhetes) fellebbezési idő lejárta után használható fel. Kiút is van: ha feleségemmel együtt bemegyünk a hivatalba, és a közjegyző előtt kijelentjük, hogy nem akarunk fellebbezni, akkor ezt az időt megtakaríthatjuk. Persze bemegyünk, de bármikor nem lehet, csak amikor a közjegyző benn van. Ha szerencsénk van, hétfőn.

Itt tartunk most. A közjegyző munkájáért eddig több mint 90 ezer forintot fizettünk, de hogy ezért a pénzért egy tisztességes határozatot nem tudott kiállítani, az láthatólag nem ejti zavarba a hivatalt. Elnézést legalábbis eddig nem kértek.

135 napja kezünkben a Legfelsőbb Bíróság jogerős ítélete.
53 napja kezünkben a közjegyzői végzés.
32 napja lejárt a fellebbezési határidő, így a közjegyzői végzés is jogerős.
8 napja a jogerős végzés ott van a bankban.
2579 napja nem tudok hozzájutni egy szabályos végrendeletben biztosított örökséghez.

A hivatalnak packázásiról

2009-09-04T13:19:00.002+02:00

Ha valaki elolvassa ezt a posztot, és azt gondolja, hogy irigyli a problémáimat, hát igaza van. Már én is majdnem úgy vagyok ezzel, mint kedvenc spirituális tanítóm, Gunagriha, aki egy előadáson ezt találta mondani: "Én máma már csak egyetlen embert irigyelek, saját magamat." Igen, de a marhaságon csak-csak fölhúzza magát az ember.

2002 augusztusában meghalt a nagybátyám. És mint a mesében, szabályos végrendeletben feleségemre és rám hagyta a házát meg a bankszámláját. Mielőtt tovább olvasol, válaszolj egy kvízkérdésre. A halálesettől számítva mennyi idő kellett ahhoz, hogy hozzájussunk az örökséghez?

Ha járatos vagy a hazai bürokrácia útvesztőiben, eltaláltad a helyes választ: még mindig nem jutottunk hozzá sem a pénzhez, se a házhoz. Most arra gondolsz, valami biztos nem volt rendben. Tévedsz. Hát ugye először is volt egy per. Valaki bizonyítani akarta, hogy a nagybátyám nem volt beszámítható, amikor a végrendeletet írta. Na most tudvalevő, hogy ilyesmit bizonyítani még akkor is nehéz, ha van alapja, de olyan ember esetében, akinek folyamatosan meghosszabbított jogosítványa van, állandó orvosi ellenőrzés alatt áll stb., és mellesleg persze beszámítható, gyakorlatilag lehetetlen. A per kimenetele egy percig nem lehetett kétséges. Ezt csak azért részletezem, mert ehhez képest azért érdekes, hogy az első fellebbezés után a Fővárosi Bíróság ítélete 2007 márciusában, mondjuk 4 és fél évvel a haláleset után született meg. Ezt persze fellebbezés követte, és mi sem természetesebb, mint hogy a Fővárosi Ítélőtábla csaknem egy évvel később, 2008 februárjában hozza meg helybenhagyó ítéletét.

A felperes persze a Legfelsőbb Bírósághoz fordult eljárási hibára hivatkozva. Egy ilyen kereset már nem kell, hogy megakadályozza az ítélet végrehajtását, de biztos, ami biztos, azért ezt felfüggesztették, vártuk tehát az újabb fejleményeket. Egy ilyen nagy tekintélyű testülettől persze nem várhatjuk el, hogy azonnal a mi tyúkperünket tűzze napirendre. Ehhez képest hamar, már 2009 májusában helyben hagyta a korábbi ítéleteket. 6 és fél év után kezünkben volt a végleges határozat, amellyel szemben fellebbezésnek helye nincs.

Igazából az ítélet nem a mi kezünkben volt, hanem a közjegyző hivatalába küldték el, és innentől kezdve már felgyorsultak az események. A közjegyző már júliusban kiadta a végzést, amely a mi kezünkbe helyezi az örökséget. A végzéssel szemben fellebbezésnek van helye, erre 15 nap áll rendelkezésre. Ez 15 munkanap, azaz három hét. Elvileg. Valójában a fellebbezési idő lejárta után még várni kell vagy egy hetet, hiszen a postán még kavaroghat egy időben feladott fellebbezés.

A várakozásnak megfelelően már senki sem fellebbezett, a végzés pedig elindult a maga útján a bankba (OTP NYRT) és a Földhivatalba. Szeptember 3-án már elérkezettnek éreztük az időt, hogy érdeklődjünk az OTP-ben. És igen! A közjegyzői végzés ott van, már át is lehetne írni az átírandókat. De van egy kis probléma. A közjegyzői végzésből sajnálatosan hiányzik, hogy feleségem és én milyen arányban vagyunk örökösök. Enélkül sajnos semmit nem tehetnek. Ügyintéző jogászhoz el, vissza hozzánk, megint a jogászhoz, a háttérben telefonálgatás, mi a pultnál állunk, néha leülünk a padra. Telnek az órák. Végül megszületik a megállapodás: menjünk el a közjegyzőhöz, ő adni fog egy kiegészítő végzést, azzal menjünk vissza az OTP-be, akkor minden rendben lesz.

Telefon a közjegyzőnek, pontosabban a hivatal illetékesének, konkrétan annak, akivel az OTP ügyintézője és jogásza tárgyalt. Hát ő nagyon csodálkozik, mert nem ezt beszélték meg. Én nem mehetek csak úgy oda a közjegyzőhöz, vinnem kell egy hivatalos levelet az OTP NYRT-től, amelyben kérik, hogy intézkedjék. Menjek csak vissza az OTP-be, ez sajnos elkerülhetetlen.

Ma valóban bemegyek az OTP-be, kérek egy sorszámot, hívnak, az ügyintéző persze más, elmagyarázom neki az egész bonyolult helyzetet. Jó, megírják, majd. Nem megy ez olyan gyorsan, majd ők elküldik ajánlott levélben a közjegyzőnek. Egy kicsit ideges vagyok, ez látszik is rajtam. Ügyintéző jobbra el. Hosszú idő után visszajön a jó hírrel. Mivel én tegnap úgy nyilatkoztam, hogy a levelet postán küldjék el a közjegyzőnek, ezért azt el is küldték. Mondom, ez nem igaz, én ilyet nem nyilatkoztam. Ja, akkor elnézését kérjük.

Hát itt tartunk most. Elvileg ez már a célegyenes, de néha úgy érzem, nincs ennek a folyamatnak olyan pontja, ahol ne lenne még valami akadály.

Biciklistákról

2009-08-14T20:45:00.003+02:00

- Mindennek a zsidók az okai.
- Igen. Meg a biciklisták.
- Mért éppen a biciklisták?
- Mért éppen a zsidók?

Az alábbi párbeszéd nem fiktív. Énem sötét oldala szokott így vitázni a racionális énnel. És tényleg a biciklistákról.

- Egyre jobban utálom a biciklistákat. Szemét, intoleráns, agresszív alakok.

- Nem mondod! Mi bajod pont a biciklistákkal?

- Nem hiszed el, hogy el tudja rontani a napom az, hogy beszólnak, majdnem feldöntenek, ha véletlenül rátévedek a kerékpárútra. Márpedig muszáj néha rátévedni, ez a közlekedés természete. A múltkor azt ordította az egyik, hogy "még csöngettem is, süket vagy?" És ha tényleg süket vagyok? Azt utálom, hogy elhajt mellettem, hogy nem tudok utána menni, és...

- Ah, a nagy empata megszólalt! Igazán tudhatnád, milyen hátrányos helyzetben vannak a kerékpárosok nálunk. Örülnek, hogy van egy út, ami az övék, ahonnan nincsenek kitiltva, persze, hogy őrzik.

- Nem érdekel a nyomoruk, attól még nem kell bunkónak lenni. Na jó, persze, érdekel, de nem lehet ezzel takarózni, amikor szerencsétlen gyalogosakat vegzálják.

- És különben is. Te is tudod, hogy tízből ha egy biciklista olyan, amilyennek leírod. Csak a többire nem figyelsz föl, mert nem kötnek beléd. Hogy lehet ilyet mondani, hogy utálod a biciklistákat?

- Persze, én is tudom, hogy nem mind agresszív. Vannak kerékpáros ismerőseim, barátaim, akik nem ilyenek. De az utcán történetesen mindig biciklisták kötnek belém. Ez azért nem lehet véletlen.

- Oké, tegyük föl - de csak tegyük föl -, hogy a biciklisták ilyen agresszív fajzat. És akkor mi van? Dögöljenek meg? Irtsuk ki a biciklistákat?

- Most mért beszélsz hülyeségeket? Légy szíves, ne rágalmazz! Én semmi hasonlót nem mondtam. Csak az agyamra mennek.

- Szüntessük meg a kerékpáros közlekedést a városban?

- Marhaság, ez minden józan megfontolásnak ellentmondana.

- Vezessünk be új közlekedési szabályokat?

- A bunkó mindenképpen bunkó marad. Nem érted? Nem a szabályokkal van bajom, hanem az emberekkel.

- Akkor mit akarsz?

- Nem tudom. Igazából szeretném beverni a képüket.

- Hö-hö. Tizenkét éves korodban verekedtél utoljára. Ha egyáltalán. Azt sem tudod, hogyan kell ütni.

- Jó, fordítsuk komolyra a szót! Valahogy a tisztességes gyalogosoknak meg kéne tudni védeni magukat. Mégiscsak mi vagyunk a többség. Össze kéne fognunk ellenük, hogy ne merjenek többet beszólni és megfélemlíteni minket. Félemlítsük meg őket mi!

- ...

Hát valahogy így működik ez.

Édességekről

2009-08-12T20:49:00.002+02:00

Cukorbeteg vagyok. Nem nagyon, de például kerülöm a cukrot. Szerencsére kialakult már egyfajta kínálat cukormentes édességekből, minden komolyabb élelmiszerboltban van diétás polc kisebb-nagyobb választékkal. Azért van egy pár dolog, ami bosszant.

Az ár

Teljesen rendjén való-e, hogy a diétás édességek többsége durván kétszer annyiba kerül, mint a normál? Nem az esélyegyenlőségről szónokolok, ha ennyivel drágább az alapanyag, akkor ennyivel drágább a termék is, oké. De így van ez? A light kóla vagy a cukormentes rágógumi nem drágább a többinél. A csoki miért, és miért ennyivel?

Az elnevezés

Lehet, én vagyok túl érzékeny, de utálom a diabetikus elnevezést. Végül is nemcsak a cukorbetegek igénylik a light termékeket. A már említett light kólát sem hívják diabetikus kólának. Eleve stigmatizál, és akkor persze, hogy nem veszi az, aki egészségesnek vallja magát. Mondjuk, a gyümölcscukorral készült termékekre illik ez az elnevezés, mert azok tényleg kifejezetten a cukorbetegeknek készültek. Nota bene ezek a legtermészetesebb diétás termékek.

A kínálat

Azt most hagyjuk, hogy megjelenik egy termék, az ember megszereti, aztán hosszú időre eltűnik. Oké, ez nemcsak a diétás élelmiszerekre igaz. De az valahogy abszurd, hogy bemegy az ember egy cukrászdába, ahol elvileg vannak cukormentes sütik is - egyébként nem sok ilyen cukrászda van -, megkérdezi, mit tudnak kínálni, és azt a választ kapja, hogy mind elfogyott. (Kellér Dezső itt joggal hiányolna egy szót: sajnos.) És legközelebb megint, aztán megint... Milyen lenne ez fordítva? Milyen cukros süteményük van? Semmilyen, mind elfogyott. Esetleg kínálhatunk háztartási kekszet. Moszkva, 1989.

Politikai önvallomás

2009-08-08T19:01:00.003+02:00

Kedves M!

Azt írtad legutóbbi leveledben, hogy szerinted sincs értelme, hogy egymást győzködjük, ez úgysem vezethet eredményre. Ugyanakkor nem fukarkodtál a sommás kijelentésekkel, amikor a baloldalról írtál, és hát az ilyesmit nehéz szó nélkül hagyni. Ezért aztán azt gondoltam, legjobb lesz, ha nem közvetlenül reagálok a leveledre, hanem egyszerűen megpróbálok magamról írni.

Remélem, nem veszed rossz néven, hogy levelezésünket itt a nyilvánosság előtt folytatom. Nincs ezzel semmi különösebb célom. Előre látom, hogy hosszabb leszek, mint egy átlagos Iwiw-es üzenet, és ha már ennyit írok, hadd olvassa más is. Hátha van egy-két ember, akit érdekel.

Mit csináltam a baloldalon?

Leveledből az derül ki, hogy Te az MSZP valamiféle belső emberének, tanácsadójának látsz engem. Ez nem éppen így van. Mint nyilván tudod, 1980-ban beléptem az MSZMP-be, és tagja maradtam a feloszlatásáig. Leveledben nagyon megértően azt írod, hogy valóban hittem. Hozzá kell tenni, hogy nem a pártban vagy Kádár Jánosban hittem, hanem abban, hogy a kapitalizmus katasztrófa, a szocializmus pedig esély (ha halovány is). A rendszerváltás eufóriája engem is magával ragadott. Örültem a szabadságnak, de nem örültem annak, hogy egy új és a réginél számomra sokkal ellenszenvesebb ideológia telepszik rá a közéletre, a nacionalizmus. Az állampárt sok korábbi tagjával ellentétben én egy pillanatig nem gondoltam azt, hogy az MDF a kisebbik rosszat képviseli. Hogy pontosan mi volt a bajom az MDF-fel és az Antall-kormánnyal, arról majd inkább később. 89-ben átigazoltam az MSZP-be, és nagyon szerettem volna, ha lesz belőle egy rendes szociáldemokrata párt. Szerettem volna, de erre semmi befolyásom nem volt. Eljárogattam a kispesti gyűlésekre, talán még valami kerületi vezetőségnek is tagja voltam, miközben a kenyerem gimnáziumi történelemtanárként kerestem. 1994 tavaszán formálisan kiléptem a pártból. Ennek nem valami csalódás volt az oka, hanem a dolog már nem volt olyan fontos, és morálisan ez tűnt egy jó időpontnak, hogy végre lépjek. De jobb híján továbbra is a Szocialista Pártot tekintettem a magaménak. Pontosabban éppenséggel az akkor létrejött - és korábban a Demokratikus Chartában megalapozott - szociálliberális koalíciót. Úgy gondoltam, ez lehet a biztosíték arra, hogy az állampárt örököse leküzdje antidemokratikus és nacionalista hajlamait, és korszerű európai párttá váljék.

Ráadásul engem az oktatáspolitika érdekelt, és ezen a téren egyértelmű volt - ma is így gondolom -, hogy a Horn-kormány értelmesebb politikát vitt, mint amit az akkori ellenzék akart, és amit az Orbán-kormány utóbb megvalósítani próbált. Részt vettem a NAT körüli vitákban, érintőlegesen a szövegezésben is, aztán már munkakörileg a bevezetés előkészítésében. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy kicsit is fontos ember lettem volna az ún. baloldalon. A történelemérettségi követelményeit kidolgozó bizottságból ki is léptem, mert láttam, hogy a dolgok nem abba az irányba mennek, amerre én szeretném. Az Orbán-kormány idején aztán megjelentettem néhány publicisztikát is, többet közülük a Népszabadságban. Ezek mind szigorúan oktatáspolitikai jellegűek voltak. Borzasztó fontosnak tartottam és tartom ma is a közoktatást, és kitartóan próbáltam megértetni a szakpolitikusokkal a radikális reform szükségességét. Ekkoriban kerültem be abba a csapatba, amely a Szocialista Párt középtávú programját állította össze, és a közoktatás-politikai fejezet megszövegezésében valóban fontos szerepem volt. Más kérdés, hogy az egész dokumentum nagyjából a nem árt és nem is használ kategóriába sorolható.

2002 után egy rövid ideig valóban valamiféle tanácsadói körbe tartoztam a kormányzati oktatáspolitika területén. Tagja voltam az új Nemzeti alaptanterv szerkesztőbizottságának, és szerepem volt abban, hogy megkezdődött különböző oktatási programok kifejlesztése. Erre az időszakra esik az az eset, amelyről - tudom - Te is olvastál, és amely számomra is nagyon fontos tapasztalat volt. Egy szakértői csoport, amelynek tagja voltam, megbízást kapott egy új típusú érettségi rendszer elveinek kidolgozására. Alig készült el a javaslatunk, és még el sem jutott a döntéshozókhoz, már sajtótájékoztatót tartott az anyagról a Fidesz alelnöke. Nos, én addig is tudtam, hogy a hazugság integráns része a hazai politikának, nem volt szükségem ezzel kapcsolatban a miniszterelnök későbbi felvilágosítására és felszólítására, hogy abba kéne már ezt hagyni. De egy dolog valamit elméletben tudni, és más dolog a saját bőrön megtapasztalni. Amikor az ember benne van, és konkrétan tudja, hogy semmi sem igaz abból, amit elmondanak, de nincs mód a cáfolatra, hiszen egy olyan anyagról beszélnek, amit senki nem ismer, és sehol sem olvasható - hát megértheted, ez elég frusztráló. És a politikai fellépés természetesen lehetetlenné tette a szakmai vitát is, úgyhogy fölösleges volt a munka. Utóbb megjelentettük az anyagot a saját nevünk alatt, hogy akit érdekel, azért elolvashassa.

A 2000-es években az oktatáspolitika annyira átalakult, ma már annyira csak a pénzek felhasználásáról szól, és annyira nincs hosszú távú gondolkodás ezen a téren (sem), hogy nincs okom ma már a kormányzati oktatáspolitika hívének tekinteni magam. És hasonlóan gondolkodom a szociálliberális kormányzat egész tevékenységéről, azt sem hatékonynak, sem baloldalinak nem gondolom ma már. A legutóbbi választásokon - most először - nem szavaztam a szocialistákra.

Mi a bajom a jobboldallal?

Mindebből azonban egy dolog biztosan nem következik: nem fogok az ún. jobboldali pártok irányába elmozdulni. Az már az Antall-kormány idején világos volt, hogy az MDF politikája nem vállalható, de azok a politikusok még legalább hittek abban, amit hirdetnek. A Fidesz vezetői nyilvánvalóan mindig azt az ideológiát hirdetik, ami aktuálisan a legtöbb szavazatot hozza, és ettől nekem különösen ellenszenvesek. Ez azonban csak a dolog emberi oldala. Ennél talán fontosabbak az elvi alapok. A magyar konzervativizmus hagyományosan nacionalista. Nem kéne ennek feltétlenül így lenni szerintem, de így van. Nacionalizmusnak én azt nevezem, amikor a nemzettudatot belekeverjük a politikába. Nekem nagyon fontos, hogy magyar vagyok. Szinte betegesen kötődöm a nyelvhez, ragaszkodom a magyar kultúrához, a megszokott és jelentésteli helyekhez. De ennek nincs köze a politikához. Ha azt mondom, hogy a magyarok inkább vannak otthon Magyarországon, mint az állam más polgárai, akkor már életveszélyes vizekre evezek. Akkor már keresgélhetjük, hogy ki magyarabb, mint a másik. Akkor már lehet érzelmeket felkorbácsolni az idegenek, az idegenszerűek és az idegen szívűek ellen. Ez nem az én világom, ellene vagyok, talán ez a politikai hitvallásom legfontosabb eleme.

A nemzet központú politizálást én antalli formájában sem szerettem, ma azonban nagyon megerősödött egy olyan irányzat, amelyet finomkodva nemzeti radikalizmusnak nevez a sajtó, és amely a nemzeti-etnikai-faji különbségeket olyan mértékben állítja a retorikája középpontjába, hogy az már veszélyes a köztársaságra nézve. Ezért a helyzetért felelőssé tehető a "baloldal", mert hosszú kormányzásával éppen elég okot szolgáltatott arra, hogy az emberek elveszítsék hitüket a demokráciában, azokban az eszmékben, amelyeket elvileg képviselt. De felelős a "jobboldal" is, amely mindig lebecsülte azt a veszélyt, amit a nemzeti radikalizmus jelent. És ezt teszi ma is. Én pedig ezért vagyok az utóbbi években valóban egy kicsit aktívabb immár olyan kérdésekben is, amelyek nem érintik az oktatást. Aláírok, megjelenek (nagy ritkán) demonstrációkon, és (nagy ritkán) írok is.

Azt kérdezed, ki ellen írok alá, ki ellen harcolok. Ellened? Isten látja lelkem, nem tudom pontosan, hol állsz Te ezen a szép magyar politikai palettán. Ha a Jobbikban, a Magyar Gárdában vagy a kuruc.info-ban találtad meg a politikai identitásod, akkor igen, ellened. Talán mégsem vagyok annyira "intelligens és művelt", mint gondolod, ha akarod, hidd, hogy olcsó politikai manipuláció áldozata vagyok, vagy ami rosszabb, magam is az aljas manipulátorok csapatához tartozom, de szerintem igenis van valóságalapja "a 21. század Magyarországán" a fasiszta veszély emlegetésének. Szerintem ugyanis ahhoz kell vaknak lenni, hogy az ember ne lássa: a Magyar Gárda csak abban különbözik az SA-tól, hogy e pillanatban nem áll mögötte akkora anyagi támogatás. No meg abban, hogy magyar, de őszintén szólva ez engem nem hat meg. Én is tudom, hogy egy csomó rendes ember áll azon az oldalon. E jelenség előtt épp olyan értetlenül állok, mint Te az én megnyilvánulásaim előtt. Nem könnyű az emberek megértése.

De lehet, hogy Te nem ott állsz, és akkor bocsánatot kérek a feltételezésért. Nyilván a veszélyérzet teszi ezt velem, de a korábban annyira ellenszenvesnek tartott hagyományosabb jobboldalra kezdek úgy gondolni, mint potenciális szövetségesre. Ennek most nem sok politikai tartalma van, mert kinek a nevében is mondom ezt? Vedd úgy, hogy nagyképűen a magam nevében.

És akkor hol is állok?

Valamit szeretnék írni arról is, hogy akkor most mi az én politikai filozófiám. Nem tudom persze itt kifejteni: hosszú lenne, unalmas, és nagyon kevéssé eredeti. Inkább egy kitérő válasz: ez a kérdés több kérdés, szerintem szám szerint négy.

Először is a kérdés valóban a politikai filozófiára vonatkozik, vagyis hogy milyen elvek megvalósítását tartom helyesnek a politikában. A lengyel Kolakowski egyszer azt kérdezte egy cikkében, hogy lehetünk-e konzervatív liberális szocialisták. És azt felelte, hogy igen, sőt nem is nagyon lehetünk mások, mert mindhárom filozófia fontos elveket állít a középpontba, és ezek elvileg nem is mondanak ellent egymásnak. Ez nagyon meggyőző, szívesen nevezném magam konzervatív liberális szocialistának. Ebből a hármasságból persze kimarad valami, ami 2009-ben nekem a legfontosabb, és ami aztán végképp értelmetlenné tesz minden nemzet központú politikát. Hogy ti. mindannyian el fogunk pusztulni nagyon rövid időn belül, nem a Gonosz és nem is a Jóisten döntése nyomán, hanem a túlnépesedés, az energiaforrások kimerülése, a mérgező anyagok felhalmozódása és a globális felmelegedés következtében. Ez a brutális tény minden politikai filozófiát felülír. Szerintem.

Másodszor az a kérdés, hogy érzelmileg hová kötődik az ember. Milyen kultúrához? Milyen jelképek hozzák tűzbe. Nos, nem fog meglepni, ebben a vonatkozásban baloldali vagyok, szocialista, de némileg talán anarchista is.

Harmadszor az a kérdés, hogy konkrét ügyekben az ember milyen elveket követve dönt. Az első pont alapján azt várhatnánk, hogy hol így, hol úgy, azt hiszem, büszke lennék rá, ha így lenne az én esetemben. A Facebookon viszont egyszer kitöltöttem a Political Compass tesztjét, amely libertárius baloldaliként határozott meg. Hát ez van. Persze ezek fiktív kérdések voltak.

Na de a legnehezebb kérdés hátra van negyedszer, és egy demokráciában ez kardinális. Hogy akkor kire is szavazok. E pillanatban nem tudom. Maradjunk abban, hogy tapogatózom. Vagyok annyira demokrata, hogy nem maradok távol semmilyen szavazástól, bár nem kicsi a kísértés.

A régi barátsággal és a konfrontáció elkerülésének reményében üdvözöl
Imre

Címekről

2009-07-25T19:28:00.006+02:00

Van egy hülye mániám, már kétszer is írtam róla - magamat is ismételve - a Tigris utcában: itt meg itt. Mindig felhúzom magam a filmcímeken. Oké, van ennél fontosabb probléma is, de mit csináljak, engem idegesít, hát megint visszatérek rá. Tudniillik arról van szó, hogy miért kell tök értelmetlen magyar címeket kitalálni a külföldi filmeknek akkor is, amikor az eredeti cím problémamentesen lefordítható. Sőt: gyakran szerepel is a filmben az eredeti cím korrekt fordítása, csak a magyar néző nem érti, hogy a szereplők voltaképpen a címet emlegetik. Márpedig ez csökkenti a film élvezeti értékét. Lássunk néhány újabb példát! (Nem ígérem, hogy nem térek vissza többször a kérdésre.)

A True Romance talán a legnagyobb kedvencem. Magyarul: Tiszta románc. Tudja valaki, mi az, hogy tiszta románc? Én még csak filmcímként hallottam, félek, nincs ilyen kifejezés a magyar nyelvben. A vicces az, hogy a filmben magában elhangzik a kifejezés, és a fordítás itt: 'igaz szerelem'. Mert ezt jelenti. Mért kell a kézenfekvő helyett hülyeségeket kitalálni?

Teljesen hasonló a helyzet a Sexo por compasiónnal. A kifejezést simán lehet 'részvétszex'-nek fordítani, és a film magyar szövegében értelemszerűen így is szerepel. Mert hát erről van szó a filmben. Hogy a magyar címbe (Megváltó szex) miért kellett a megváltást belekeverni, az számomra rejtély.

De a legfrissebb és legjobb mégis a Revolutionary Road. Ez a filmben egy utcanév, amelyet Forradalmárok útjának fordítanak, korrektül. Beszédes utcanév, persze, (nem is túl) finoman utal a főszereplők nonkonformista álmaira, amelyek aztán szomorú véget érnek. Vajon mi akadályozta meg a forgalmazót, hogy ez legyen a film magyar címe? És ha nem maradhatott ez, vajon miért lett éppen A szabadság útjai az új cím? Hogy jön ide a szabadság? És miért a többesszám?

A cím az alkotás része. Ha az eredeti cím nem működik egy másik nyelven, meg lehet változtatni. Szélsőséges esetben akár teljesen másra is. De minden ok nélkül hülyeségeket kitalálni esztétikai garázdaság.

Egy alacsony ingerküszöbű polgár a kilencvenes évekből

2009-07-25T16:05:00.002+02:00

Történt egyszer Magyarországon, hogy a köztársasági elnök, a forradalom köztiszteletben álló résztvevője beszédet kívánt mondani október 23-án. A tömeg egy része - másik párthoz tartozván - nem hagyta szóhoz jutni az elnököt, aki ezért el is állt szándékától, és levonult az emelvényről. Ugyanezen az estén valahol a tömegben árpádsávos zászlókat lengettek azok, akik ezt szeretik. Vagy nem. Mint az emlékezetes, az ezt követő hónapokban nagy csaták dúltak e kérdés körül: valóban lengettek-e, vagy csak a liberális média hazudta őket rá a felvételre. Azóta emelkedett az ingerküszöbünk: ma már ki nem szarja le, hogy mit lengetnek a kicsodák?

De nem erről akarok írni. 1992. október 26-án az Országgyűlésben több napirend előtti felszólalás hangzott el a témával kapcsolatban. És akkor valami olyasmi történt, amit megjegyeztem, és úgy érzem, most jött el az ideje, hogy előkaparjam emlékeim mélyéről. Tizennegyedik felszólalóként az azóta elhunyt Oláh Sándor, a Független Kisgazdapárt képviselője, korábban főtitkára kapott szót. Amit akkor csinált, arra nem tudom, van-e még példa az elmúlt 20 év történetében: pártállásának fittyet hányva hangot adott a köztársaságért érzett aggodalmának. Az alábbiakban idézek néhány passzust a beszédből, mert szerintem példaértékű, és megérdemli, hogy emlékezzünk rá.

"...egy folyamat első pillanatának vagyunk tanúi, és senki garanciát arra nem adhat, hogy ez a folyamat meddig fog eljutni."

"Fiatal emberek kérdik tőlem: "Sándor bácsi! Miért van bennetek ez a félelem? Számunkra ezek a jelképek nem mondanak semmit." Igazuk van. Az Isten különös kegyelme, hogy ők nem élték meg e jelképek valódi értelmét. De azoknak, akik megélték és idősek, kötelességük erre figyelmeztetni. Az árpádsávos nyilas zászlók szabad lengetése, a Harmadik Birodalom sasos jelvényét tartalmazó fekete sapkák, és az a viselkedés, az üvöltés, ami ezzel együtt járt - felszabadul egy rossz szellem, amelyet köteles ez a Parlament kiirtani a magyar közéletből."

"De ma leginkább az fájt, hogy Antall József miniszterelnök úr, akitől a nyugodt, higgadt, áttekintő beszédeket szoktuk meg, ma polemizáló, vitatkozó beszédet mondott a Parlamentben. Ez a miniszterelnököt előttem gyengébbé teszi, mint amilyennek bölcs miniszterelnökként eddig megismertem. Tehát nagyon szeretném azt, hogyha ennek a vitának a befejezéseként a miniszterelnök úr úgy döntene, hogy ez az Országgyűlés egyértelműen tudja, hogy a politikai helyét - sajátját és a Kormányét - hol kívánja meghatározni."

"Ennek az országnak a jövőbeni sorsáról van szó. Nem választási sanszokról, jövőbeni sorsáról van szó, hogy hogy határozzuk meg politikai helyünket ebben a térségben."

Ma a hungarista söpredék erősebb, mint valaha. És én szeretnék egyetlen igaz embert látni a jobboldalon, aki kimondja, hogy a köztársaság közös érdeke ezeknek az embereknek az elszigetelése. Hogy vannak fontosabb kérdések is, mint hogy hogyan rúghatunk nagyobbat az ellenfelünkbe. Süllyed a hajó, uraim.

Megint téma a kettős állampolgárság?

2009-07-17T23:12:00.000+02:00

Valaki elmagyarázhatná már nekem ezt a kettős állampolgárság dolgot. Most komolyan mondom, mert nem értem. Vagy ha értem, az még rosszabb. Azért hozom elő, mert Retkes Attila is előhozta (és Szent-Iványi nemrég helyeslően emlegette), hogy annak idején talán nem kellett volna az SZDSZ-nek elleneznie. Én már akkor sem értettem ezt a nagy bizonytalanságot, most meg különösen meg vagyok ütközve azon, hogy az összeomló SZDSZ romjain éppen ez lehet téma. Vagyis az az eszme, hogy állampolgári jogokat nemzeti identitás vállalása alapján kellene osztogatni (és megtagadni is, ugye). Aki magyar identitású, az nagyobb joggal lehet magyar állampolgár, mint aki, mondjuk, szerb identitású. Viszontag a szerb identitásúnak is jó, mert ő meg nagyobb joggal lehet szerb állampolgár, mint aki magyar. Esetleg több jogot is kaphatna, hiszen ő otthon van. Vagy nem erről van szó? De akkor miről? Én az állampolgári jogok és a nemzeti identitás minden összekutyulását elképesztő és veszélyes gondolatnak tartom.

Feladatok a jövő Neumann Jánosainak II.

2009-07-15T18:53:00.000+02:00

Már van 3D-s mozi, de a filmek feliratozása nem sokat változott. Gyerekkorom óta figyelem, várom, hogy a digitális képalkotás mikor jut el arra szintre, hogy a mozifilmek felirata fehér háttéren is olvasható legyen. Mert azt már biztos észrevették a szakemberek is, hogy a fehér betű erre a célra nem alkalmas. És ha mégsem lépnek, akkor a háttérben bizonyára egy olyan méretű technológiai probléma áll, ami a tudomány mai állapotában nem megoldható. Várjunk tehát a jövendő géniuszaira!

Feladatok a jövő Neumann Jánosainak I.

2009-07-14T15:22:00.000+02:00

Arra gondoltam, összegyűjtöm azokat a nagyszabású feladatokat, amelyeket a csúcstechnológiának meg kellene oldani a harmadik évezredben. Itt van például a hatos csomagolású ásványvíz vonalkódja.

Évtizedek óta vásárolom, és azóta okoz ez megoldhatatlan problémát a pénztárosoknak. Összegyűjtöttem a tipikus magatartásmintákat ezzel kapcsolatban.

Próbálja az egyik palackot a csomagolás megőrzésével úgy forgatni, hogy a vonalkód leolvasható legyen. Ez néha sikerrel jár.
Megkérdezi, szabad-e felbontani a csomagolást. Persze, szabad. Kiveszi a palackot, leolvassa, és ügyesen visszahelyezi.
Már eleve feladja: valahogy a szemével megtalálja, és szépen bepötyögi a gépbe a kódot.
A kedvencem: "Bontsa fel, legyen szíves, és vegyen ki egy üveget!"

Szóval itt a nagy kihívás. Ki lesz az a zseni a mai iskolások közül, aki feltalálja, hogy lehet leolvashatóvá tenni a csomagolt ásványvíz vonalkódját?

Beköszöntő

2009-07-14T13:45:00.000+02:00

Az van, hogy van nekem egy zenei blogom itt. Meg van nekem egy Twitter fiókom itt. De néha meg van valami, amit leírnék, de nem illik a zenei blogba, és hosszabb, mint egy Twitter-poszt. Hát ezért próbálok egy ilyen hagyományos blogot is csinálni. Nem fogok ide sokat írni.