Lásd, harc az élet - vagy nem?

Mindenki tiltakozik... Tiltakozunk az utcán, a tiltakozó oldalak gomba módra szaporodnak a Facebookon, és tiltakozom én is a magam visszafogott módján. De egyre kevésbé van kedvem hozzá. Valahogy érzem, hogy ez nem jó. Nemcsak nem elég: nem erre van szükség. Nem mondom, hogy nem kell harcolni, amikor eljött az ideje, de arra beállítani magunkat, hogy mindig a rosszra szegezzük a tekintetünket, és ahhoz képest csináljunk valamit - én úgy látom, ez nagy hiba. Megpróbálom megfogalmazni - elsősorban magamnak, persze -, hogy miért.

1. Először is magunknak ártunk vele. Minél többet foglalkozunk azzal, ami nem tetszik (nemcsak a politikában), annál inkább az fogja tematizálni a gondolkodásunkat, meghatározni a nyelvet, amit használunk, a metaforáinkat stb. Legyőz minket, és észre sem vesszük.
2. A tiltakozás még nem gyűlölködés, de nem is áll messze tőle. Mindenesetre agresszió, amely agressziót szül. Szükség lehet rá, de ha eluralkodik, egy olyan világot stabilizálunk vele, amelyben a gyűlölet az úr. Tetejébe az "ellenségem ellensége a barátom" elv alkalmazására csábít, és pillanatok alatt sötét erők cimboráivá válunk pusztán a közös utálat okán.
3. Ahogy a kisgyereknél is a gyenge büntetés éppen azt a magatartást erősíti, amit büntet, ugyanígy a felnőtt világban is: a sok erőtlen tiltakozás csak megerősíti ellenfeleinket. "Lám, ezek tiltakoznak, nyilván jó úton járunk."

Mire van tehát szükség? Én azt nem tudom, de megpróbálok legalább egy nagyon elvont választ megfogalmazni. (Ahogy Babi néni mondja: "Nincsen nekem olyan, de várjál, hozok.") Nevezzük ezt pozitív cselekvésnek.

1. Önmagunk formálása mindig jó ötlet, ha cselekvésre vágyunk. Egy bölcs ember mondta: ha jobbá akarod tenni a világot, tedd jobbá magad; így egy gazemberrel biztosan kevesebb lesz a földön. Minden más cselekvés problematikus a kockázatok és mellékhatások tekintetében. És én idesorolom a tanulást is. Ha valami nem tetszik a világban, nem bánom, tiltakozzunk, de előbb próbáljuk megérteni, hogy mi a fenéről van szó.
2. Segíteni másokon: ez a másik biztos pont. Ha úgy látjuk, hogy valakinek rossz, hát nem bánom, tiltakozzunk, de még jobb, ha segítünk neki. Nem az érdemeiért, hanem mert szükséget szenved.
3. Másokat tanítani szintén pozitív cselevés. Vigyázat: a tanítás nem véleményformálást jelent, hanem mindig empowerment, helyzetbe hozás. Eszközöket adok a másiknak, hogy átgondolhassa a helyzetét.
4. És végül: a konstruktív megoldások keresése. Félve írom le, mert félreérthető. Ma sokszor az számít konstruktívnak, aki a hatalmon lévők seggét nyalja. Én természetesen nem ezt értem ezen. Ha úgy látjuk, nem jó irányba mennek a dolgok, nem bánom, tiltakozzunk. De közben gondoljuk át hideg fejjel, hogy pontosan mi is a helyes út. (Majdnem azt írtam, hogy ez az igazi radikalizmus. De visszariadtam, mert a mai fura politikai nyelvben valamiért a fasisztákat nevezik radikálisoknak. Az én nyelvem erre nem áll rá.)

Egy régi barátom - jeles író lett azóta -azt mondta 1990-ben, hogy egy egyszemélyes párt tagja, és szigorú tagfelvételi zárlat van. Hát én is valahogy így vagyok ezzel most. A programot a fenti elvek alapján kell majd kidolgozni.