2024. augusztus 25., vasárnap

Az igazság keresése

KI - 02

Ez a bejegyzés egy vita része:

Nem vállalkozom arra, hogy pontról pontra végigmenjek nagyon elgondolkodtató szövegeden. Sok mindent el tudok fogadni az érvelésedből, sokszor úgy érzem, csak a szóhasználat miatt tűnik ellentétesnek a gondolkodásunk (erre persze visszatérek), a politikai helyzetképben pláne teljesen egyetértünk. Paradox módon azonban a politikai helyzet mögött meghúzódó mentalitást annyira ellentétesen értelmezzük, hogy mintha itt lenne köztünk a legélesebb véleménykülönbség. Tetejébe az egészben ez érdekel engem a legjobban, szóval itt kezdem, aztán remélem sok minden eszembe jut még, amire reagálnom kéne.

„De vedd észre, hogy a Fidesz éppen az abszolút igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért...” – írod. Hát nem sikerült észrevennem, pont nem ezt látom. Én azt látom, hogy a Fidesz és vele együtt sajnos csaknem az egész mai politikai mező (nyugaton is) nemhogy nem az abszolút igazságról beszél (az egyébként mi? én nem szívesen használnám ezt a fogalmat), de nem is az igazságról. „Right or wrong – my party.” Ezt a nem tudom, honnan származó idézetet Lukács használta öregkori visszaemlékezésében persze önfelmentésként: hogy ti. a fasizmus korában (amely egyben az ő sztálinista korszaka volt), kiélezett viszonyok között így kellett gondolkodni. Na most, szerintem azóta is a fasizmus korában élünk, és a politikával foglalkozó emberek elég nagy százalékban ma is így gondolkoznak. Nem az számít, hogy mi az igaz, hanem két dolog: ki mondja? mi a jó nekem? A kettő szerintem összefügg, és éppen ez a dolog lényege: annak a világképét, sőt tényállításait fogom elfogadni, aki a számomra és rövid távon (fontos ez a kettő) leginkább működő konstrukciókat hangoztatja. Neki azt is elhiszem, ha azt mondja a feketére, hogy fehér. Alternatív tény. Ha vakon hiszünk valakinek, azt elég bajos az igazsághoz való ragaszkodásnak tekinteni. Azzal is bajom van, amit a Bartus-szövegben írsz, hogy ti. a (tipikus?) pedagógus szerint azért kell megtanulni a tananyagot, mert ez az igazság. Ha így lenne, az már előrelépés lenne, mert utat nyitna egy olyan kérdésnek, hogy: csakugyan? Akkor már lehetne erről beszélgetni, még akkor is, ha ez a beszélgetés valójában nem történik meg, csak egy lehetőség. A helyzet ezzel szemben inkább az, hogy „azért tanuld meg a leckét, mert benne van a tantervben”. És nem gondolom, hogy létezett valaha „az igazság társadalma”, igazság utáni társadalom azonban van, azt éljük, és az jellemzi, hogy másodlagossá vált az állítások igazságértéke egyszerűen azért, mert az emberek egyre kevésbé hisznek abban, hogy ez egyáltalán megállapítható. És ez szerintem nagy baj, mert tág teret nyit egy olyan társadalom felé, ahol a racionális gondolkodás és diskurzus legalábbis háttérbe szorul, mindenesetre kiszorul a politikából, és megágyaz a fasizmusnak.

Van itt egy nagyon fontos kérdés, hogy mégis miért történik ez, miért lépünk be ebbe a post truth pokolba? Ezt én nem tudom, ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely tehát nem vezethető vissza egyetlen elvre. De van a fejemben erről egy háromlépcsős történelmi modell. Eszerint (1) már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát, a részracionalitások, pl. a gőzgépen alapuló manchesteri textilipar által termelt profitráta, elfedik az olyan közvetett és tágabb összefüggéseket, mint az, hogy ha ez szélesebb körben elterjed, akkor a füstbe bele fog fulladni az emberiség, plusz a szén el fog fogyni, és akkor mi lesz? stb. (2) A profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: a sajtót (azt már régen), a tudományt, a művészetet és a vallást. (3) Az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot aztán rendkívüli mértékben felgyorsítja.

Bocsánat, ez kitérő volt, de kellett ahhoz, hogy érthető legyen, miért olyan fontos nekem az igazság becsületének helyreállítása. Na most te erre azt mondod, hogy a radikális konstruktivisták nem beszélnek igazságról. De azt is mondod, hogy van a fejünkben egy tapasztalati világ, amelyről korlátozott érvényű kijelentéseket tehetünk, ahol a „korlátozott” úgy értendő, hogy érvényességük a tapasztalati világra korlátozódik, és nem merészkedik a rajtunk kívül álló világba, mert arról nem tudhatunk semmit. Nem tudom, hol követem el a tévedést, ha ezt a gondolatmenetet a jó öreg fenomenalizmushoz hasonlítom, azaz nekem nem tűnik nagyon forradalmi gondolatnak, ezen vekengett az egész újkori ismeretelmélet. Hogy amit megismerünk, az csak az, ahogy a világ számunkra megjelenik. Oké, Kant azt mondta, „számunkra, emberek számára”, te meg azt mondod, hogy minden ember agyában a tapasztalati világ egyéni konstrukciója található. Oké, induljunk el innen! Feltűnő azért, hogy tapasztalati világunknak van egy olyan szférája, amiben mindannyian osztozunk. Pl. – bocsánat a hülye példáért –, ha bezárom a lakásom ajtaját, akkor számíthatok arra, hogy azon kulcs nélkül senki nem tud bejönni. Vagyis tapasztalati világomat úgy módosítottam, hogy azzal egyben minden potenciális vendég tapasztalati világa is módosult, éspedig ugyanolyan értelemben, mint az enyém. (Már amennyiben léteznek, mert persze lehet, hogy csak az én kogitóm létezik, és te sem vagy, hiába mímeled a létezést. Ez nagyon is meglehet, de szerintem a szolipszista hipotézissel azért nem érdemes foglalkozni, mert nem következik belőle semmi. Én akkor is a tapasztalati világom megértésére fogok törekedni, beleértve a másokkal {a szerencsétlen virtuális lényekkel} közös tapasztalat lehetőségét.) Szóval ha van közös tapasztalat, azt miért ne nevezhetnénk objektív világnak? Az objektív és a szubjektív megkülönböztetése egy nagyon hasznos és nagy múltra visszatekintő szóhasználat, nem látom be, miért volna ok az erről való lemondásra annak belátása, hogy esetleg a testünk tápoldatban lebeg, és a mátrixban élünk. Jó, nem akarom elviccelni, értem én, hogy minden csak az agyunkban van, tehát szubjektív, de ott egy jól használható objektivitáskonstrukció is van, szóval használjuk.

A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy nemcsak objektivitás van, hanem objektív igazság is. Értem és elfogadom, hogy a konstruktivizmus bevezeti az adaptivitás fogalmát, de azt gondolom, hogy ezt össze lehet egyeztetni az igazság fogalmával, sőt, hogy enélkül az adaptivitás veszélyesen tág értelmet kap. Annak nagyon örültem, hogy megengedő voltál azzal a törekvésemmel kapcsolatban, hogy megkülönböztessem a gyakorlati és a kognitív adaptivitást. Ez nekem fontosnak tűnik. A társadalomtudományokban – és nemcsak a tudományokban, a mindennapi megismerés során is – különböző tudáskonstrukciók állnak szemben egymással, amelyek mögött érdekek is meghúzódnak. A wishful thinking ideig-óráig, néha nagyon hosszú ideig is adaptív lehet. Van gyakorlati adaptivitása. Az én kérdésem azonban az, hogy hogyan dönthetjük el, melyik az a tudás, amelyik (1) hosszú távon, (2) minél általánosabban (ezt most úgy értem: minél több ember számára) adaptív. Azt állítom, hogy a tudomány egyáltalában erre lett kitalálva. És nemcsak a tudomány, hanem minden szisztematikus-racionális eljárás, amely a bizonyítékok kritikai vizsgálatán alapul.

Ezen a ponton szeretném megvédeni a bostoni esettel való példálózásomat. Nem tudom, mért írod azt, hogy itt értékekről van szó. Bár nyilván ez egy értékvita is, én nem ezt az oldalát emeltem ki, hanem azt, hogy egyesek így tudják, mások úgy. Mindkét tudás lehet adaptív, kinek ez, kinek az. De össztársadalmi szinten és hosszú távon akkor járunk jól, ha megnézzük a bizonyítékokat. Azt az elméletet, amely ebben a folyamatban adaptívnak bizonyul, nevezem én kognitív értelemben adaptív elméletnek, rövidítve: igazságnak. Az magától értetődik, hogy nem ún. abszolút igazságról van szó, hanem egy valószínűségről.

Közbevetőleg megjegyzem, elbizonytalanodtam abban, hogy mi az, hogy elmélet. Most úgy tűnik nekem, hogy minden állítás egy elmélet, vagy viselkedhet elméletként. Az, hogy Kádár János ekkor és ekkor az MSZMP KB első titkára volt, egy eléggé elemi ténynek tűnik, másfelől azonban a releváns iratok tanulmányozása során ez a tudás hatékonyan segíti az értelmezést, míg az ellenkezőjének a feltételezése hirtelen zavarossá, összefüggéstelenné tenné az adatokat. Azt mondod, hogy az elméletek nem bizonyíthatóak. Oké, visszariadok a bizonyíthatóság fogalmának használatától, mert el vagyok bizonytalanodva, hogy mit is jelent. Viszont szerintem a fenti értelemben egy általános elmélet is lehet igaz (bizonyos valószínűséggel). Vannak tudományos elméletek, amelyeket sok tudós – nyilván nem konstruktivisták, mondom minden irónia nélkül, más paradigma szerint gondolkodnak – igaznak (vagy akár bizonyítottnak) tekint, pl. az ősrobbanásnak, az evolúciónak vagy a magyar nyelv finnugor rokonságának elmélete. Ha a megismerési folyamat során az adatokat nagy százalékban magyarázzák – és cáfoló adatok nincsenek –, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy igaznak tekintsük őket?

Végül is ebben a viszontválaszban nem érveltem a korrespondencia-elmélet mellett. Gondolom, egy kicsit provokatív is akartam lenni, amikor előző írásomban ezt állítottam a középpontba. A maga nyers formájában ez nyilván tarthatatlan, másfelől amiben én hiszek, az mégiscsak valami olyasmi, ha nem is az. Amiben én igazán hiszek, az az igazság szeretete, amit szívesen tekintenék az oktatás elsődleges céljának éppen azért, mert szembe megy az uralkodó mentalitással, ami a katasztrófa felé visz.

És akkor egyelőre itt fejezem be – nagy hálával, amiért időt szánsz a közös gondolkodásra.

Nahalka István válasza itt olvasható.


2024. augusztus 9., péntek

Miért hiszek a korrespondencia-elméletben?

KI - 01

Erre a bejegyzésre Nahalka István a saját blogján válaszolt, így kialakult egy vita.

A következőkben nyilván olyasmit fogok leírni, amit mások már értelmesebben leírtak, megint mások pedig már meg is cáfoltak. Vagyis jó sokat kell még olvasnom a témához, de úgy döntöttem, hogy leírom (elsősorban persze magamnak), most hogyan látom a kérdést. A kérdés pedig az, hogy milyen alapon mondjuk valamire – egy kijelentésre vagy egy elméletre –, hogy igaz. Amellett fogok érvelni, hogy képtelenség feladni az igazság korrespondencia-elméletét annak ellenére, hogy nagyon nyilvánvaló problémák vannak vele. Világos, hogy így közvetve amellett is érvelek, hogy van értelme az igazság fogalmának, noha sokan (a radikális konstruktivisták) ezt vitatják.

Az igazság mibenlétének klasszikus megfogalmazása: "Veritas est adaequatio rei et intellectus." Azaz: „Az igazság a dolog és az értelem megegyezése.” Tulajdonképpen így foglalható össze tömören a korrespondencia-elmélet, ezt használta már Szent Tamás is, bár valószínűleg nem tőle származik. Alighanem ezt mondja az intuíciónk is, szóval ez egy nagyon kézenfekvő meghatározás. De mindjárt adódik egy komoly probléma is, mert mégis hogyan állapítható meg ez a megegyezés? Hiszen a „dologról” nincs közvetlen tudásunk, csak azt tudjuk róla, ami az értelmünkben van. Igaz, vannak érzeteink, de azok sem közvetlenül a dolgot mutatják, csak azt, ahogy az számunkra megjelenik. És itt a „számunkra” jelentheti az emberi megismerőképességet általában, de azt is, hogy megelőző tapasztalataink különbsége folytán különbözőképpen érzékelhetjük ugyanazt a dolgot, és még határozottabbá válhat ez a különbség az értelmi feldolgozás, a gondolkodás során. Végső fokon már azt sem értjük, egyáltalán mit jelent ez a megegyezés, hiszen a dolognak (pl. egy asztal) és az értelemnek (pl. egy asztal képzetének vagy fogalmának) a természete egészen különböző. (Legalábbis így hisszük, hiszen továbbra sem világos, hogy „a dolog önmagában” – ahogy Kant mondta – milyen természetű.)

A továbbiakban arról szeretnék vallomást tenni, hogy a fenti érvelés ellenére miért nem tudja gondolkodásom ledobni magáról az igazságkeresés béklyóját. Kezdem három olyan hipotézissel, amelyek mellett nem akarok érvelni, mert nekem úgy tűnik, ezeket nagyon kevesen vitatják komolyan, és én is hiszek bennük.

1. Létezik egy az emberi megismeréstől független világ. (A dolgok léteznek.)

2. A világnak vannak tulajdonságai. (Egy tulajdonságok nélküli külvilág feltételezése lényegében azonos lenne azzal a feltételezéssel, hogy nincs világ. Hiszen akkor minden tulajdonságát önkényesen konstruálnánk.)

3. Az emberi megismerés intencionális jellegű, azaz valami rajtunk kívül állóra vonatkozik. Már eleve ilyen az érzékelésünk, így az érzékeinkhez szorosan kapcsolódó értelmünk is. Ebből persze önmagában nem következik, hogy a megismerés valóban valami külsőre irányul, de mindenesetre így éljük meg. (Az álom is intencionális ebben az értelemben, pedig amit álmunkban tapasztalunk, az nincs valójában jelen a külvilágban. Legalábbis így hisszük, mert ugye nem világos, mit jelent az a szó, hogy „valójában”.)

A továbbiakban induljunk ki a tudás – konstruktivisták által szívesen alkalmazott – evolúciós modelljéből. Eszerint – ahogy nekem sikerült megérteni – a tudás eszköz ahhoz, hogy a céljainkat meg tudjuk valósítani. Vannak alkalmasabb és kevésbé alkalmas eszközök, ezek versengenek egymással, és a „fittebb” fog túlélni. A fittséget nevezik adaptivitásnak. Az adaptívabb tudás hatékonyabban segíti az emberi gyakorlatot, így használatával voltaképpen mi tudunk jobban alkalmazkodni és túlélni. Ez egy nagyon meggyőző modell, erejét az adja, hogy látszólag lemond az „adaequatio rei et intellectus” problematikus elvéről. A szakóca nagyon jó eszköz volt a bőr felhasítására, de aztán a kés még jobb lett, és az ember eldobta a szakócát. De nincs szó arról, hogy bármelyik is megegyezett volna a bőrrel vagy bármivel a külvilágban.

Ha azonban aprópénzre akarjuk váltani ezt az elméletet, felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben, milyen helyzetekben beszélhetünk adaptivitásról. Azt hiszem, legalább kétféle, egymástól jól megkülönböztethető szituáció van, amin lemérhetjük egy tudás működőképességét. Nevezzük az egyiket gyakorlati adaptivitásnak. Vagyis hogy egy adott tudáskonstrukció használhatónak bizonyul-e a társadalmi (vagy akár egyéni) gyakorlat különböző problémáinak megoldására. Nekem úgy tűnik, maga a modell elsősorban ezt az értelemzést sugallja, és amúgy már a korai Lenin is nagyon szerette a gyakorlatot az igazság kritériumának tekinteni. A társadalomról szóló tudások esetében azonban azt látjuk, hogy nagyon gyakori az olyan helyzet, amikor különböző konstrukciók egyaránt adaptívaknak bizonyulnak – különböző társadalmi csoportok számára. Mondhatjuk, hogy ez van, ezzel együtt kell élni, neve is van ennek az együttélésnek: posztmodern. De vajon helyesen járunk-e el így?

Vegyünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy a téridő-kontinuum egy csomósodási pontján, mondjuk, Bostonban 2001-2002-ben kétféle tudáskonstrukció verseng a túlélésért. Az egyik szerint a korábbi években katolikus papok sorozatosan és nagy számban követtek el szexuális visszaéléseket kiskorúakkal szemben, és ezeket az egyház rendre eltussolta, a másik konstrukció szerint, ha voltak is ilyen esetek, azok szórványosak voltak, és az egyházi vezetés nem tudott róluk. Melyik az adaptívabb tudás? Sokak szerint az utóbbi, hiszen az egyházba vetett bizalom egy ilyen katolikus városban a nyugalom, a béke és a társadalmi virágzás feltétele. Mások – elsősorban persze azok, akik áldozatnak vallják magukat, így az első tudáskonstrukcióban hisznek – azt mondják, hogy ez a hallgatás tönkre teszi az életüket. Mi meg azt mondhatnánk nagy bölcsen, hogy hát ilyen az élet, tele van nehéz kérdésekkel.

Bennem azonban megszólal a racionalista-konstruktivista, és azt mondja: ugyan, ne hülyéskedj. Az adaptivitás itt egész egyszerűen nem ezt jelenti. Oké, van gyakorlati adaptivitás, de van egy másik is, nevezzük kognitív adaptivitásnak. Ez arról szól, hogy egy adott konstrukció milyen jól működik a megismerési folyamatban. Tehát amikor a bűnügyi nyomozás protokolljait követve megnézzük pl. az egyházi iratokat, általánosabban: a bizonyítékokat, akkor melyik tudáskonstrukció bizonyul a kettő közül adaptívabbnak. Melyiket kell elvetni a bizonyítékok súlya alatt? Az az állításom, hogy a különböző tudáskonstrukciók versenyében mindig prioritása van a kognitív adaptivitásnak (a bizonyítékok meghatározott protokollok szerinti vizsgálata során megmutatkozó adaptivitásnak) a gyakorlati adaptivitással szemben. Sőt! A bizonyítható (azaz valószínűsíthető, nem látok elvi különbséget) állításokat és elméleteket akkor is preferáljuk (helyes preferálnunk), ha a konkurens konstrukciók kifejezetten jól működnek, és minden téren beválnak a gyakorlatban. Miért? Úgy vélem, azért, mert a priori tudni véljük (persze ebben tévedhetünk), hogy hosszú távon (!) a gyakorlatot is az szolgálja, ha abban hiszünk, ami bizonyítható. De honnan a bizonyíthatóság ilyen kiemelt szerepe? Szerintem egyszerűen onnan, hogy az emberi elme nem tud lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ami bizonyított (valószínűsített), az (nagy valószínűséggel) úgy is van. Azaz igaz. Tudásunkban eszerint az fejeződik ki, ami ténylegesen van.

Vegyünk most egy olyan történetet a múltból, amelyről mind a mai napig legalább két ellentétes konstrukció él a történészek és az érdeklődő laikusok tudatában. Szadista sorozatgyilkos volt-e Báthori Erzsébet, vagy az ilyen természetű vádakban teljesen ártatlan úrnő, aki egy koncepciós per áldozata lett? Ma a szakma az utóbbi konstrukcióra hajlik, de a kérdés mid a mai napig eldöntetlen. Miért érdekes ez az eset? A mi szempontunkból azért, mert a gyakorlati adaptivitás kérdése mintha fel se vetődne itt. A tudomány egy olyan kérdést próbál megválaszolni, amely csak abból a szempontból érdekes, hogy a források (bizonyítékok) mit mondanak, és úgy tűnik az „össztársadalmi gyakorlat” szempontjából egészen mindegy, hogy mi az „igazság”. Tényleg mindegy a gyakorlati adaptivitás? Az az állításom, hogy nem. Meglehet, a történészeket csak a kíváncsiság hajtja, de – megint így fogalmazok – a priori tudni véljük, hogy hosszú távon jobban járunk, ha tudáskonstrukciónk megfelel a tényeknek, azaz igaz. Csakhogy fogalmunk sincs, és nem is lehet, hogy mi lesz az a szituáció (ha lesz egyáltalán ilyen), amikor számítani fog, hogy gyilkos vagy áldozat volt Báthori Erzsébet. Azt hisszük, jó tudni, hogy a dolgok „hogy voltak (vannak) tulajdonképpen” (Ranke).

Jó, jó, de ettől még nem világos, hogy mit jelent a korrespondencia (adaequatio). Hát nem tudjuk. De vajon ez akadálya-e annak, hogy higgyünk benne? Szerintem nem, sőt azt gondolom, hogy mindannyiunk életében, ahogy a tudományban is, alapvető az a meggyőződés, hogy az igaz ismeret helyesen ábrázolja a dolgok állását. Megjegyzem, Kant heroikus erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megvilágítsa, hogyan vonatkozhat az értelem a jelenségekre, szóval nem arról van szó, hogy a gondolkodás sehol sem tart ebben a kérdésben.

Kínálkozik azonban egy további kibúvó. Nem tehetjük-e zárójelbe a korrespondencia hipotézist úgy, hogy azt a tudáskonstrukciót tekintjük érvényesnek, amely kiállja a tudományos protokoll próbáját, amely tehát átmegy ezen a teszten? Számomra ez nem meggyőző, egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, nem az kap jogosítványt, aki tud autót vezetni, hanem aki leteszi a vizsgát. Persze tényleg van különbség a vizsga és a tudás között, de az előbbi úgy van tervezve (nyilván többé-kevésbé gyarló módon), hogy az utóbbit bizonyítsa. A tudomány szabályai pedig úgy vannak tervezve, hogy a kutatásokból – jó közelítéssel – a tényeknek megfelelő állítások jöjjenek ki. Különben mi más indokolná, hogy éppen ezek és nem más szabályok az érvényesek? Mondhatjuk persze, hogy éppen elég legitimáció a beválás, azaz az a tapasztalat, hogy a tudományos gondolkodás hosszú távon elég jól szolgálja a túlélést, az alkalmazkodást. De tényleg mondhatjuk-e ezt? Ehhez tudományos módszerekkel meg kell vizsgálni, hogy a tudományos jóslatok elég sokszor beválnak-e, azaz olyan módszert kéne alkalmaznunk, amelynek a hatékonyságát bizonyítani akarjuk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem azért hiszünk a tudományos módszerben, mert beválik (számos ellenpéldát lehet hozni a mindennapi életből), hanem azért, mert minden erejével az objektív valóság feltárására irányul.

Befejezésül néhány szó a kérdés politikai jelentőségéről. Ismerjük a vakokról és az elefántról szóló példázatot. Az egyik vak szerint az elefánt oszlop, a másik szerint hosszú cső, a harmadik szerint fal stb. Az emberek különböző helyzetükből, előzetes tapasztalataikból stb. fakadóan valóban különböző világokat konstruálnak maguknak, és ennek megfelelően különböző politikai cselekvésekben hisznek. A ma közkeletű demokráciakép alapján az a jó a demokráciában, hogy az elefántot tapogató vakok nem esnek egymásnak a vita során, hanem szépen megszavazzák, hogy mit kezdjenek az elefánttal (implicite: hogy mi is az elefánt). Mivel mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, az elefántképek is egyenlő méltóságot érdemelnek, ami csak úgy lehetséges, ha hallgatólagosan elfogadjuk, hogy nincs is elefánt önmagában (vagy ha van is, nem tudhatjuk, milyen, így nem érdemes foglalkozni vele), csak egymással versengő elefántképek vannak. Ha én hatalomra törő politikus lennék az elefánttapogató vakok között, azt vizsgálnám, melyik elefántképben hisznek a legtöbben, azt hirdetném én is, és igyekeznék meggyőzni őket, hogy minden intézkedésem ennek felel meg (főleg persze azt hirdetném, hogyan védekezzünk az elefánt ellen). Ezzel nemcsak a demokráciát sikerülne felszámolni, hanem számos katasztrófát is okoznék. Ezzel szemben ha demokrata vezető lennék, ezt a tételt követném:

DEMOKRÁCIA = DISKURZUS + SZAVAZÁS

Vagyis a demokrácia nemcsak szavazás. Meg kell hallgatnunk egymást, éspedig azért, hogy lássuk, mi az, ami ténylegesen van. Az elefánt egészét persze továbbra sem tudnánk leképezni, de legalább rájönnénk, hogy az nemcsak cső, oszlop vagy fal, hanem valami bonyolultabb. „Majd kiforrja magát.” Így az alkalmazkodás hatékonyabb lehet. Ehhez persze legalább két dolog kell. Egyrészt jó lenne hinni abban, hogy ami van, az megismerhető. Másrészt mindenkit fel kéne ruházni a racionális gondolkodás eszközeivel. Mert az elefánt sokkal bonyolultabb képzet, mint a cső. És a közvetlenül adott egyszerűtől a távoli bonyolultig eljutni kemény gondolati munka.

Nahalka István válasza