A komprehenzív iskoláról

1. A KOMP-csoportban annak idején (v. ö. Nahalka István [szerk.]: A komprehenzív iskola breviáriuma. Budapest, 2004) komprehenzív iskolán elsősorban egy iskolatípust értettünk (főleg angol és német minták alapján), így a komprehenzív eszme alapvetően helyi innováció útján, illetve abból kiindulva lett volna megvalósítható. Ma én ebben sokkal kevésbé hiszek, és azt hiszem, az elképzelés már akkor sem volt életképes. Amikor ma komprehenzivitásról beszélek, akkor oktatáspolitikai reformra gondolok, amely az ország közoktatási szerkezetét alakítja át úgy, hogy a szelekciós pontokat az oktatás későbbi szakaszára helyezi.
2. Egy iskolarendszer komprehenzivitása alapvetően azon mérhető, hogy a középfok melyik pontján jelenik meg a teljesítmény szerinti válogatás, azaz mikor kerülnek külön iskolákba/tanulócsoportokba a különböző teljesítményű tanulók. A középfokba beleértem az ISCED 2-t, azaz az alsó középfokot is, így pl. a magyar általános iskola létrehozása komprehenzív lépés volt, noha világos, hogy a tagozatos osztályok létrehozása, majd a szerkezetváltó gimnáziumok megjelenése ezt döntően gyengítette.
3. A komprehenzivitás melletti érvek hagyományosan az igazságosságról és a méltányosságról szólnak, különös tekintettel a szociális hátrányokra és a továbbtanulási esélyekre. Ez természetesen helyénvaló, számomra azonban fontosabb az, hogy a szelekciós verseny vesztesei, a “kiszelektáltak” kevésbe jutnak hozzá ahhoz a tudáshoz, amely ahhoz szükséges, hogy a) felelős döntéseket tudjanak hozni magán-  és közügyeikben, b) érdekeik védelmében megszervezzék magukat, c) részt vegyenek a közös ügyekről szóló diskurzusokban. Ez a folyamat a lakosság jelentős részét teszi kiszolgáltatottá és rekeszti ki de facto a nemzetből.
4. A fentieken kívül számomra fontos egy kifejezetten pedagógiai érv is. A folyamatos szelekciós nyomás, amely legerősebben az osztályozásban ölt testet, komoly károkat okoz a tanár-diák viszonyban (bizalomromboló), ami a valódi tanulást alapjaiban veszélyezteti.
5. Az én javaslatom (álmom) egy olyan iskolarendszer, amely a 12. évfolyamig komprehenzív. A kérdés az, hogy ez lehetséges-e, és hogyan?
6. Az én naiv és hevenyészett javaslatom.
1. A középiskolai felvételi szelekció megszüntetése. Túljelentkezés esetén sorsolás, stb. Ez fölöslegessé teszi a szerkezetváltó gimnáziumok megszüntetését (persze sokkal radikálisabb lépés, mint amaz).
2. A döntő kérdés a szakképzés helye. Abból indulok ki, hogy középfokú (érettségit megelőző) szakképzésre továbbra is szükség van. Az ilyen szakképzettséget azonban nem külön iskolatípusban kell megszerezni (ahol másodlagos kiválóságú közismereti oktatás is van), hanem úgy, hogy a gimnázium tanulója gimnáziumi tanulmányai mellett  –  kvázi tanfolyami keretek között  –  megszerezheti a szakmát (vagy részszakmát), miközben gimnáziumi tanulmányainak egy (nem túl jelentős) része alól felmentést kap. Nem arra kell tehát törekedni, hogy sokféle szakmát is oktató mamut komprehenzív iskolák jöjjenek létre, hanem a meglévő szakképző intézményeket kell a mostani felnőttoktatási intézményekhez hasonlóvá átszervezni úgy, hogy továbbra is közpénzből ingyenes képzést nyújtsanak. Ez értelemszerűen csökkenti a rendszer komprehenzivitását (lesznek, akik felveszik a szakképzési modult, és kevesebb közismeretet kapnak), de még mindig sokkal kevésbé, mint a jelenlegi működés.

A kánonról és a szélsőbaloldali konzervativizmusról

 

# Olvasókör, terítéken egy már nem élő, de mégis kortársnak számító író nagyon híres regénye. Rajtam kívül jelen van egy pár középiskolás, két fiatal értelmiségi és egy középkorú író. Én most olvastam másodszor a könyvet, eléggé odavagyok érte, a többieknek nem igazán tetszik. Mondjuk, a középiskolások el sem olvasták, inkább csak elkezdték. Amikor rám kerül a sor, csak annyit tudok mondani, hogy én nagyon szeretem, de nem biztos, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, miért. Mire az író annyit mond, hogy mert neked fontos a kánon.

Ez akkor elég rosszul esett, valami olyasmit mondtam, hogy engem nem érdekel a kánon, egyszerűen tetszik. De azóta sokat gondolkodom ezen, és egészen biztos, hogy nem voltam őszinte. Nyilván van olyan, hogy az ember azért olvas el valamit, mert mások (mérvadó emberek, tekintélyszemélyek) azt mondják, hogy jó. És olyan is van (velem biztosan), hogy elsőre nem tetszik, de azt gondolom, biztosan velem van a baj, és igyekszem megtalálni benne a jót, a fontosat. Azt, amit az okosok már megtaláltak. Azt gondolom, hogy ezzel az attitűddel nincs baj. Nem jó az, ha egy remekművet eldobunk az első nehézségeket érzékelve, jó viszont, ha van egy erő, amely rávesz, hogy ne adjuk föl.

# Szerb Antal írja A világirodalom története előszavában: “...az ember belső megérése irodalmi ízlés szempontjából úgyis abból áll, hogy lassankint rájön, hogy csakugyan nagy írók azok, akiket a hagyomány annak tart.”

# Meglehet, ez a tekintélytisztelet konzervatív dolog, és igen, ebben a vonatkozásban konzervatívnak vallom magam. Persze ez messze túlmutat a szépirodalom értékelésén. Egyszerűen annyi, hogy elismerem a hagyományban rejlő bölcsességet. És ez nem jelenti azt, hogy az embernek ne lehetne különvéleménye, vagy hogy műértelmezése ne térhetne el a kanonizált értelmezéstől. Vagy hogy tudományos álláspontja ne térhetne el a tankönyvek formuláitól. Csak arról van szó, hogy egy ilyen különvélemény megfogalmazásához nagy levegőt kell venni, és alaposan átgondolni, hogy ők miért, és én miért nem. Mert nagyon fontos és egészen alapvető dolog, hogy merjünk a saját értelmünkre támaszkodni, de éppolyan fontos, hogy belássuk saját értelmünk esendőségét, és azt, hogy vannak nálunk okosabb emberek. Akár akarjuk, akár nem, az, amit a saját értelmünknek gondolunk, jelentős részben maga is a hagyományon alapul. "If I have seen further it is by standing on the shoulders of giants." Ahhoz, hogy messzire lássunk, két dolog kell: óriások vállán kell állni, és jó szemmel kell bírni. Önmagában egyik sem elég.

# Egyszer meghívtak egy beszélgetőkörbe, amelynek az volt a célja, hogy a konzervatív pedagógia eszméjének itt és most használható tartalmat adjon. Érthető módon némileg idegennek éreztem magam ebben a társaságban, különösen mivel nem volt teljesen független a kormányzati forrásoktól. A bevezető előadás körvonalazta, hogy mi is az a konzervatív pedagógia, meg kell mondjam, nagyon szimpatikus módon, olyan nekem kedves fogalmak köré rendezve, mint hagyomány, műveltség, igazság, tárgyi tudás. Nekem annyi megjegyzésem volt, hogy ha ez a konzervatív pedagógia, akkor én konzervatív vagyok, de szélsőbaloldali konzervatív, mert én abban hiszek, hogy ezek a jótétemények mindenkinek járnak.

# Pedagógiai forradalomnak nevezem ezt az eszmét: a közoktatás olyan reformját, amely közkinccsé teszi a műveltséget. De megszerettem azt is, amit Kerényi Mari mondott egyszer, hogy neki a nézeteimről Gedali vágya, a gyengéd forradalom jut eszébe. Abban hiszek, hogy a dolgozó osztályok igazi érdeke a tudás, a tudatlanságból való kiemelkedés. És ez a tudás a világ ismerete, ami viszont  –  óhatatlanul  –  a hagyományon alapul.

# Ilyeneket írtam erről.