A kánonról és a szélsőbaloldali konzervativizmusról

 

# Olvasókör, terítéken egy már nem élő, de mégis kortársnak számító író nagyon híres regénye. Rajtam kívül jelen van egy pár középiskolás, két fiatal értelmiségi és egy középkorú író. Én most olvastam másodszor a könyvet, eléggé odavagyok érte, a többieknek nem igazán tetszik. Mondjuk, a középiskolások el sem olvasták, inkább csak elkezdték. Amikor rám kerül a sor, csak annyit tudok mondani, hogy én nagyon szeretem, de nem biztos, hogy pontosan meg tudom fogalmazni, miért. Mire az író annyit mond, hogy mert neked fontos a kánon.

Ez akkor elég rosszul esett, valami olyasmit mondtam, hogy engem nem érdekel a kánon, egyszerűen tetszik. De azóta sokat gondolkodom ezen, és egészen biztos, hogy nem voltam őszinte. Nyilván van olyan, hogy az ember azért olvas el valamit, mert mások (mérvadó emberek, tekintélyszemélyek) azt mondják, hogy jó. És olyan is van (velem biztosan), hogy elsőre nem tetszik, de azt gondolom, biztosan velem van a baj, és igyekszem megtalálni benne a jót, a fontosat. Azt, amit az okosok már megtaláltak. Azt gondolom, hogy ezzel az attitűddel nincs baj. Nem jó az, ha egy remekművet eldobunk az első nehézségeket érzékelve, jó viszont, ha van egy erő, amely rávesz, hogy ne adjuk föl.

# Szerb Antal írja A világirodalom története előszavában: “...az ember belső megérése irodalmi ízlés szempontjából úgyis abból áll, hogy lassankint rájön, hogy csakugyan nagy írók azok, akiket a hagyomány annak tart.”

# Meglehet, ez a tekintélytisztelet konzervatív dolog, és igen, ebben a vonatkozásban konzervatívnak vallom magam. Persze ez messze túlmutat a szépirodalom értékelésén. Egyszerűen annyi, hogy elismerem a hagyományban rejlő bölcsességet. És ez nem jelenti azt, hogy az embernek ne lehetne különvéleménye, vagy hogy műértelmezése ne térhetne el a kanonizált értelmezéstől. Vagy hogy tudományos álláspontja ne térhetne el a tankönyvek formuláitól. Csak arról van szó, hogy egy ilyen különvélemény megfogalmazásához nagy levegőt kell venni, és alaposan átgondolni, hogy ők miért, és én miért nem. Mert nagyon fontos és egészen alapvető dolog, hogy merjünk a saját értelmünkre támaszkodni, de éppolyan fontos, hogy belássuk saját értelmünk esendőségét, és azt, hogy vannak nálunk okosabb emberek. Akár akarjuk, akár nem, az, amit a saját értelmünknek gondolunk, jelentős részben maga is a hagyományon alapul. "If I have seen further it is by standing on the shoulders of giants." Ahhoz, hogy messzire lássunk, két dolog kell: óriások vállán kell állni, és jó szemmel kell bírni. Önmagában egyik sem elég.

# Egyszer meghívtak egy beszélgetőkörbe, amelynek az volt a célja, hogy a konzervatív pedagógia eszméjének itt és most használható tartalmat adjon. Érthető módon némileg idegennek éreztem magam ebben a társaságban, különösen mivel nem volt teljesen független a kormányzati forrásoktól. A bevezető előadás körvonalazta, hogy mi is az a konzervatív pedagógia, meg kell mondjam, nagyon szimpatikus módon, olyan nekem kedves fogalmak köré rendezve, mint hagyomány, műveltség, igazság, tárgyi tudás. Nekem annyi megjegyzésem volt, hogy ha ez a konzervatív pedagógia, akkor én konzervatív vagyok, de szélsőbaloldali konzervatív, mert én abban hiszek, hogy ezek a jótétemények mindenkinek járnak.

# Pedagógiai forradalomnak nevezem ezt az eszmét: a közoktatás olyan reformját, amely közkinccsé teszi a műveltséget. De megszerettem azt is, amit Kerényi Mari mondott egyszer, hogy neki a nézeteimről Gedali vágya, a gyengéd forradalom jut eszébe. Abban hiszek, hogy a dolgozó osztályok igazi érdeke a tudás, a tudatlanságból való kiemelkedés. És ez a tudás a világ ismerete, ami viszont  –  óhatatlanul  –  a hagyományon alapul.

# Ilyeneket írtam erről.

Félelem és önazonosság

A félelem megeszi a lelket. Sokféle bűn van. Elkövethetünk bűnöket nyereségvágyból, hirtelen felindulásból vagy egyszerűen azért, mert csak egy ilyen, bűnös viselkedési eszköztár áll a rendelkezésünkre. De talán az a legszomorúbb bűn, amikor már nem mi cselekszünk, hanem valami személytelen gépezet mozgat bennünket, mert eladtuk neki a lelkünket. Amikor már élve elkárhozunk. Önazonosságunkat leginkább a félelem hatására veszítjük el. Amikor "fortélyos félelem igazgat minket". Azért szomorú ez nagyon, mert ilyenkor először önmagunkkal szemben kell elkövetnünk a főbűnt: az autonómia fölszámolását. Ezt a Neandervölgyiekből tanultam. Már ha jól értettem a tanítást... Darvasi mágikus történelmi regénye a 20. század első felén vezeti keresztül az olvasót, és a monumentális mű vége felé járva azt veszem észre, hogy egyre sötétebb és egyre hidegebb a kép. A szereplők jórészt azonosak végig, de egyre kevesebb az autonóm ember. Mármint ahogy a totalitárius rendszerek kiterjesztik félelmetes csápjaikat lassan mindenkire. Nem mindenkire, persze, Darvasi tele van szeretettel, de majdnem. És egyre ritkábban jelenik meg a könnycseppes szekér is. A mágia. (A "csalóka remény"?)

A félelem megeszi a lelket.

Léna (autofikció)

Amikor kinyitom az ajtót, már ott áll. Nyilván hallja, ahogy a kulcsot beteszem a zárba, és már rohan. Nyitva hagyom az ajtót, kitámasztom, szellőzzön át a lakás. Kimegy a gangra, nem csavarog el, csak körülnéz, levegőzik. Én közben fölteszem a rákot főni. Napi egy garnéla az adagja, és egy fél zacskó fogyókúrás kaja meg egy kis diétás száraz. Bedobom a mosógépbe a pólókat és egy törölközőt, aztán kezdem összeszedni, hogy mit kell bevinni. Tiszta pólókat, persze. És pelenkát, mert fogytán van, el ne felejtsem. Mit mondott még? Zsebkendőt, persze. És igen, a szárazsampon. Majd veszek még vizet. Olyan gyümölcslét, amit meg tud inni, ami nem túl savas, de azért van benne gyümölcs. És őszibarackot, lehetőleg laposat. Közben eleredt az eső. Úristen, hol van Léna? A gangon nincs, csoda is lenne az esőben, de bent sincs, most pont az kéne, hogy elcsavarogjon, mindjárt kezdődik a látogatási idő. Körbevizslatom a lakást, közben azt fontolgatom, hogy végigjárom a lépcsőházat. De nem, a komód alatt van, hogy fért be ide? Fél az esőtől, hiába van kint, azért az félelmetes. Remélem, kijön, mielőtt elmegyek, nem szívesen hagynám ott, mi van, ha nem tud kimászni, és holnapig ott szenved? Léna kövér. Nem csoda, benti cica, ráadásul egyedül él lassan egy éve. Naponta egyszer jövök hozzá. Szerencsére engedi, hogy kihúzzam a mellső lábainál, igaz, el is állt az eső. Csupa por a bundája, jaj, már megint nincs idő, hogy keféljem, pedig kell, különben összenemezesedik a szőr. És persze a virágokat se locsoltam meg, az nagyon frusztráló, mert persze mennek tönkre, kiszáradnak, hiába is locsolom őket, szeretet kéne nekik, de rájuk már nem jut. Elmegyek, Léna messziről néz.

*

Félős macskának ismertem meg, azt hittem, félni fog. Kieresztem a macskahordozóból, Tufi nézi, fújnak, dalolnak egymásra. Először még nem világosak az erőviszonyok. Nem tudom, be kell-e avatkoznom. Remélem, nem ölik meg egymást. Aztán Léna pár nap alatt ledominálja, ő az agresszívabb, ha valakinek támogatás kell, az inkább Tufi. Hamar otthon érzi magát. Kimegy a kertbe. Ez egy nagyon kényes pont. Hatéves, és kertet még nem látott. Szabad-e egyáltalán kitenni a kísértésnek? Mert mi lesz, ha elcsavarog, vagy csak kimegy az úttestre, és elüti egy autó? Ha a kertben van, tíz percenként szaladok ki, hogy megnézzem, hol van. De nem, a szomszédba átmegy, balra is, jobbra is, ennek sem örülök, de nem megy ki az utcára. Telnek a hónapok, és nem. Ez nagyon fontos. Vigyázni kell rá, megígértem. Ha nem vigyázok eléggé, és baja esik, akkor megbocsáthatatlan bűnt követek el. Mert nincs már, aki megbocsáthatna.

Szeretet és megértés

A szeretet különböző fajtái közül alighanem a felebaráti szeretet eszméje ütközik a legdurvábban a mindennapi tapasztalattal. Hogyan szerethetünk mindenkit, pláne az ellenségünket? Nyilván nem úgy, ahogy a szerelmünket vagy az édesanyánkat, és nem is úgy, ahogy a töltött káposztát. Itt valami másról van szó. 

Én hajlamos vagyok a felebaráti szeretetet úgy értelmezni, hogy képesek vagyunk megérteni a másik embert. A felebarátot. De itt máris szükség van egy figyelmeztetésre. Mert kétféle megértés van. Nevezzük az egyik fajtát pszichológiai megértésnek! Megértem, hogy ezt tetted, mert korán meghalt az anyád. Megértem, hogy ilyen vagy, mert neked eddig minden sikerült. A pszichológia a viselkedést érti meg. Másrészt a pszichológia determinista, ezért azt keresi, mi határozza meg a viselkedést, és amikor megtalálja, akkor eljutott a viselkedés megértéséhez. 

De van egy másik fajta megértés is. Jobb híján ezt most egzisztenciális megértésnek nevezem. Amikor fölismerem, hogy amit a másik ember tesz, gondol, érez, az legalább csíraformában vagy teljesen más alakot öltve, de bennem is megvan. Vagy talán nem is, amit tesz, inkább ami a tette mögött van, a lélek. Én talán soha nem tenném azt, amit ő tesz, de át tudom élni, mert ő is ember, hozzám hasonló. Empátia ez, vagy mindenesetre azonosulás. Nem a viselkedés megértése, hanem a másik emberé. A megértésnek ez a fajtája szerintem nevezhető szeretetnek. Felebaráti szeretetnek. 

In memoriam...

 

Mi legyen a hagyatékkal? A halála előtt azt mondta, sajnál, hogy rám marad a dolgoknak ez az áttekinthetetlen, rendezetlen, válogatatlan és takarítatlan halmaza. Hogy mihez kezdek majd vele. Mondtam, ez legyen a legnagyobb baj. Aztán ott álltam a növények, könyvek, lekvárok, apró dísztárgyak, ruhák, sportszerek közepén, és nem tudtam, hogy lesz. Azóta már sok minden kikerült a lakásból, elvitték barátok, rokonok, jótékony szervezetek, szomszédok – hiszem, hogy minden jó kézbe került. Sok minden persze hozzám, elsősorban a macska, jelentem, jól érzi magát, lefogyott egy kilót, ami ezúttal jó hír, mert kórosan el volt hízva.

A legnehezebb az iratokkal. Rengeteg feljegyzés, egy élet dokumentumai, amelyek immár érdektelenek. És a képek. Kezembe kerülnek a gyerekkori, ifjúkori képek abból a korból, amikor még én sem ismertem. És eszembe jutnak az utolsó napok. Akkor éppen a belgyógyászatról a sebészetre vitték át, ott voltam vele, jött a fiatal nővér, hogy a felvételt intézze. "A fia?" – kérdezte tőlem. Mármint hogy a fia vagyok-e. Négy évvel volt fiatalabb nálam. A véget érni nem akaró szenvedés és kiszolgáltatottság eltorzította a testét. "A barátja vagyok" – mondtam. Egyedül volt. Távol áll tőlem, hogy ezért bárkit hibáztassak, ő maga is sokat tett azért, hogy így legyen. Nem ápolta a kapcsolatokat, és ha csak lehetett, nem kért semmit. Betegesen félt a visszautasítástól, volt benne része sokszor.

Februárban aztán meghalt. Legyen neki könnyű a föld! A levegő, a víz, a tűz...

Megint ugyanarról

Egy értelmiségi társaság, amely Magyarország jövőjéről gondolkodik, fölkért, hogy vegyek részt az oktatásról való gondolkodásban, és foglaljam össze a nézeteimet a témáról. Leültem, hogy írjak erről egy vázlatot, és aztán úgy láttam, hogy ez olvasható/érthető önmagában is, szóval talán érdemes nyilvánossá tenni.

Tézisek az oktatásról

1. A közoktatás nem a probléma, hanem a megoldás. Javaslom ezt a megközelítést. Vagyis ne azt nézzük, hogy milyen bajok vannak az oktatással, és hogy lehetne ezeket orvosolni, hanem azt, hogy milyen bajok vannak Magyarországgal (és a világgal), és milyen szerepe lehet a közoktatásnak ezek orvoslásában. Az előző megközelítés óhatatlanul egy restaurációs szemlélethez vezet (vissza a normálishoz!), holott originális megoldásokra volna szükség.
2. A fenyegető veszélyek közül a demokráciák világméretű válságát, a tekintélyuralmi rendszerek előretörését emelem ki, mivel ez jelentősen rontja mind az ökológiai válság, mind a szegénység kezelésének esélyeit. Nálunk a kérdés úgy merül föl, hogy az Orbán-rezsim esetleges bukása után mi biztosíthatja, hogy ne álljon elő újra ugyanez a szemét. Ez az, amire egyelőre nincs válasza Magyar Péternek.
3. Az az állításom, hogy az autoriter rendszerek a tömegek tudatlanságára, befolyásolhatóságára, a bonyolult gondolatmenetek követésére való képtelenségére, az igazságba vetett bizalom elvesztésére támaszkodik. Ezt a komplexust röviden irracionális mentalitásnak nevezem.
4. A közoktatás jelenlegi formájában nemcsak nem képes megtörni ezt a mentalitást, hanem egyenesen kitüntetett szerepet játszik az újratermelésében. Ez elsősorban annak “köszönhető”, hogy a tanulók közötti különbségekre való minden tekintet nélkül pontosan előre kijelölt tananyaggal szórja meg az ifjúságot, és ezzel tömegesen fordítja el a fiatalokat a műveltségtől, a tudástól.
5. A közoktatás radikális megújítására van tehát szükség, az irracionális mentalitás újratermelésének megtörésére, ami ezt jelenti: tantervteljesítés helyett a világ iránti érdeklődés fölkeltése. Majdnem teljesen a tanárokra kell bízni, hogy a műveltségi javak közül mit tanítanak. Azt, ami iránt az adott tanulócsoport érdeklődését föl tudják kelteni.
6. A világ megismerése mindig a másik ember(ek) világának megismerése, és ez nem megy a másik ember(ek) iránti bizalom nélkül. A pedagógiai forradalom (mert valójában erről van szó) tehát az emberi kapcsolatok forradalma is kell, hogy legyen.
7. Mindennek feltétele a pedagóguspálya vonzóvá tétele, a legjobb emberek mozgósítása a cél érdekében. Ez nem kizárólag, de jelentős mértékben pénz, költségvetési ráfordítás kérdése.
8. Egy ilyen projektre csak egy erős politikai mozgalom képes rákényszeríteni a kormányzatot.

(A képen Francisco Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. metszete, 1799.)

Nézeteim rövid foglalata

A világ az összeomlás szélén áll. Ennek alapvető oka, hogy az emberek ostobák. Ez az ostobaság nem antropológiai sajátosságunk, hanem abból fakad, hogy túlnyomó többségünk el van vágva az emberiség szellemi örökségétől. A modernitás létrehozta azt az intézményrendszert, amely arra hivatott, hogy bevezesse az újonnan jötteket ebbe a hatalmas tudásba, de nem ezt teszi, hanem módszeresen elfordítja őket attól, és napról napra újratermeli az ostobaságot. A tudástól megfosztott emberek egyre képtelenebbek megoldást találni a problémáikra, az emberiség nagy problémáiról nem is beszélve. A barbár iskolarendszer fenntartása az emberiség ellen elkövetett bűn. Pont.