Szeretet és megértés

A szeretet különböző fajtái közül alighanem a felebaráti szeretet eszméje ütközik a legdurvábban a mindennapi tapasztalattal. Hogyan szerethetünk mindenkit, pláne az ellenségünket? Nyilván nem úgy, ahogy a szerelmünket vagy az édesanyánkat, és nem is úgy, ahogy a töltött káposztát. Itt valami másról van szó. 

Én hajlamos vagyok a felebaráti szeretetet úgy értelmezni, hogy képesek vagyunk megérteni a másik embert. A felebarátot. De itt máris szükség van egy figyelmeztetésre. Mert kétféle megértés van. Nevezzük az egyik fajtát pszichológiai megértésnek! Megértem, hogy ezt tetted, mert korán meghalt az anyád. Megértem, hogy ilyen vagy, mert neked eddig minden sikerült. A pszichológia a viselkedést érti meg. Másrészt a pszichológia determinista, ezért azt keresi, mi határozza meg a viselkedést, és amikor megtalálja, akkor eljutott a viselkedés megértéséhez. 

De van egy másik fajta megértés is. Jobb híján ezt most egzisztenciális megértésnek nevezem. Amikor fölismerem, hogy amit a másik ember tesz, gondol, érez, az legalább csíraformában vagy teljesen más alakot öltve, de bennem is megvan. Vagy talán nem is, amit tesz, inkább ami a tette mögött van, a lélek. Én talán soha nem tenném azt, amit ő tesz, de át tudom élni, mert ő is ember, hozzám hasonló. Empátia ez, vagy mindenesetre azonosulás. Nem a viselkedés megértése, hanem a másik emberé. A megértésnek ez a fajtája szerintem nevezhető szeretetnek. Felebaráti szeretetnek. 

In memoriam...

 

Mi legyen a hagyatékkal? A halála előtt azt mondta, sajnál, hogy rám marad a dolgoknak ez az áttekinthetetlen, rendezetlen, válogatatlan és takarítatlan halmaza. Hogy mihez kezdek majd vele. Mondtam, ez legyen a legnagyobb baj. Aztán ott álltam a növények, könyvek, lekvárok, apró dísztárgyak, ruhák, sportszerek közepén, és nem tudtam, hogy lesz. Azóta már sok minden kikerült a lakásból, elvitték barátok, rokonok, jótékony szervezetek, szomszédok – hiszem, hogy minden jó kézbe került. Sok minden persze hozzám, elsősorban a macska, jelentem, jól érzi magát, lefogyott egy kilót, ami ezúttal jó hír, mert kórosan el volt hízva.

A legnehezebb az iratokkal. Rengeteg feljegyzés, egy élet dokumentumai, amelyek immár érdektelenek. És a képek. Kezembe kerülnek a gyerekkori, ifjúkori képek abból a korból, amikor még én sem ismertem. És eszembe jutnak az utolsó napok. Akkor éppen a belgyógyászatról a sebészetre vitték át, ott voltam vele, jött a fiatal nővér, hogy a felvételt intézze. "A fia?" – kérdezte tőlem. Mármint hogy a fia vagyok-e. Négy évvel volt fiatalabb nálam. A véget érni nem akaró szenvedés és kiszolgáltatottság eltorzította a testét. "A barátja vagyok" – mondtam. Egyedül volt. Távol áll tőlem, hogy ezért bárkit hibáztassak, ő maga is sokat tett azért, hogy így legyen. Nem ápolta a kapcsolatokat, és ha csak lehetett, nem kért semmit. Betegesen félt a visszautasítástól, volt benne része sokszor.

Februárban aztán meghalt. Legyen neki könnyű a föld! A levegő, a víz, a tűz...

Megint ugyanarról

Egy értelmiségi társaság, amely Magyarország jövőjéről gondolkodik, fölkért, hogy vegyek részt az oktatásról való gondolkodásban, és foglaljam össze a nézeteimet a témáról. Leültem, hogy írjak erről egy vázlatot, és aztán úgy láttam, hogy ez olvasható/érthető önmagában is, szóval talán érdemes nyilvánossá tenni.

Tézisek az oktatásról

1. A közoktatás nem a probléma, hanem a megoldás. Javaslom ezt a megközelítést. Vagyis ne azt nézzük, hogy milyen bajok vannak az oktatással, és hogy lehetne ezeket orvosolni, hanem azt, hogy milyen bajok vannak Magyarországgal (és a világgal), és milyen szerepe lehet a közoktatásnak ezek orvoslásában. Az előző megközelítés óhatatlanul egy restaurációs szemlélethez vezet (vissza a normálishoz!), holott originális megoldásokra volna szükség.
2. A fenyegető veszélyek közül a demokráciák világméretű válságát, a tekintélyuralmi rendszerek előretörését emelem ki, mivel ez jelentősen rontja mind az ökológiai válság, mind a szegénység kezelésének esélyeit. Nálunk a kérdés úgy merül föl, hogy az Orbán-rezsim esetleges bukása után mi biztosíthatja, hogy ne álljon elő újra ugyanez a szemét. Ez az, amire egyelőre nincs válasza Magyar Péternek.
3. Az az állításom, hogy az autoriter rendszerek a tömegek tudatlanságára, befolyásolhatóságára, a bonyolult gondolatmenetek követésére való képtelenségére, az igazságba vetett bizalom elvesztésére támaszkodik. Ezt a komplexust röviden irracionális mentalitásnak nevezem.
4. A közoktatás jelenlegi formájában nemcsak nem képes megtörni ezt a mentalitást, hanem egyenesen kitüntetett szerepet játszik az újratermelésében. Ez elsősorban annak “köszönhető”, hogy a tanulók közötti különbségekre való minden tekintet nélkül pontosan előre kijelölt tananyaggal szórja meg az ifjúságot, és ezzel tömegesen fordítja el a fiatalokat a műveltségtől, a tudástól.
5. A közoktatás radikális megújítására van tehát szükség, az irracionális mentalitás újratermelésének megtörésére, ami ezt jelenti: tantervteljesítés helyett a világ iránti érdeklődés fölkeltése. Majdnem teljesen a tanárokra kell bízni, hogy a műveltségi javak közül mit tanítanak. Azt, ami iránt az adott tanulócsoport érdeklődését föl tudják kelteni.
6. A világ megismerése mindig a másik ember(ek) világának megismerése, és ez nem megy a másik ember(ek) iránti bizalom nélkül. A pedagógiai forradalom (mert valójában erről van szó) tehát az emberi kapcsolatok forradalma is kell, hogy legyen.
7. Mindennek feltétele a pedagóguspálya vonzóvá tétele, a legjobb emberek mozgósítása a cél érdekében. Ez nem kizárólag, de jelentős mértékben pénz, költségvetési ráfordítás kérdése.
8. Egy ilyen projektre csak egy erős politikai mozgalom képes rákényszeríteni a kormányzatot.

(A képen Francisco Goya Ha az értelem alszik, előjönnek a szörnyek c. metszete, 1799.)

Nézeteim rövid foglalata

A világ az összeomlás szélén áll. Ennek alapvető oka, hogy az emberek ostobák. Ez az ostobaság nem antropológiai sajátosságunk, hanem abból fakad, hogy túlnyomó többségünk el van vágva az emberiség szellemi örökségétől. A modernitás létrehozta azt az intézményrendszert, amely arra hivatott, hogy bevezesse az újonnan jötteket ebbe a hatalmas tudásba, de nem ezt teszi, hanem módszeresen elfordítja őket attól, és napról napra újratermeli az ostobaságot. A tudástól megfosztott emberek egyre képtelenebbek megoldást találni a problémáikra, az emberiség nagy problémáiról nem is beszélve. A barbár iskolarendszer fenntartása az emberiség ellen elkövetett bűn. Pont.

A lírai prózáról

Ha jól értem, van olyan próza, akár hosszú szöveg is, ami valójában líra. Ha a szerző a saját – valóságos vagy fiktív vagy éppen finoman a kettő között lebegő – lelki történéseit írja meg úgy, hogy a szövegben semmi történet nincs, vagy ha van, nem az az érdekes, akkor ez valójában líra. És ez teszi érthetővé, hogy élvezni is tudjuk az ilyen látszólag teljesen önérdekű szöveget.

A háborúról

"Minden elnyomás harci helyzetet teremt." Beauvoir ezt feminista összefüggésben mondta, és jobban igaza volt, mint talán gondolta. A családon belüli elnyomás nemcsak minden elnyomás prototípusa, hanem minden harcé is. A hierarchikus családban olyan emberek nőnek föl, akik számára a másik legyőzése – vagy önmaguk alávetése – a normális cselekvésrepertoár része. (Ez az abnorma – mondaná Loránd Feri.)

Még egyszer az észről

1. Induljunk ki abból, hogy minden, ami ismert, mentális konstrukció. Objektív valóság – ami tehát nem mentális konstrukció – bizonyára van, de nincs, nem lehet róla tudásunk. Minden ember rendelkezik egy tapasztalati világgal, amely az ő személyes konstrukciója arról, ami a világ. Én ezt egy kicsit radikálisabban úgy fogalmaznám, hogy minden embernek külön világa van. Az objektív világ egy üres fogalom, nem tudunk rámutatni valamire, hogy ez a világ. Személyes világok vannak, ezek mentális konstrukciók, és értelemszerűen különbözőek. Ahány ember, annyi világ.

2. Személyes világunk nem statikus. Ahogy felnövünk és tanulunk, jó esetben egyre komplexebb lesz, mi több, egyre "lakhatóbb". Ez utóbbi talán ellentmondásmentességet jelent: egyre kevésbé ütközünk életünk során abba, hogy világunk "nem működik". Ezt a folyamatot szokás megismerésnek nevezni, de egyelőre nem világos, hogy mit ismerünk meg. Az előbb említett "zavarok a mátrixban" arra kényszerítenek bennünket, hogy mégis csak két világ van: egy a fejünkben és egy azon kívül, és nagyon nehéz ettől a kettősségtől eltekinteni. Ha mélyebben belegondolunk, készséggel elhisszük a filozófusoknak, hogy "minden a fejünkben van", de ettől még a mindennapi életben, amikor fölszálltunk a buszra, nem tudunk és nem is akarunk megszabadulni attól a meggyőződéstől, hogy ez tényleg egy busz volt (láthatóan a fejünkön kívül), amelyre a tényleges testünkkel a tér egy létező helyén és egy bizonyos időpontban fölszálltunk. És ha észrevesszük, hogy amire fölszálltunk, az egy 99-es busz, pedig azt hittük, hogy 148-as, akkor azt mondjuk, hogy eltévesztettük, ami annyit tesz, hogy a mentális konstrukciónk nem felelt meg annak, ami a tényleges (objektív) helyzet volt. Azt gondolom, ezzel nemcsak a mindennapi életben vagyunk így, hanem legtöbbször a tudományban, a művészetben, a vallásban is. Nem amellett érvelek, hogy az objektív világról közvetlen tudásunk lehet, csak azt mondom, és ezt fontosnak tartom, hogy elménk alaptulajdonságainál fogva úgy működik, mintha lenne egy objektív világ, amelyet a megismerés során egyre pontosabban leképez. Ezt nevezem az elme intencionalitásának, vagyis hogy egy külső dologra irányul.

3. Az elmének ezt a működési módját különösen aláhúzza egy fun fact, nevezetesen az, hogy személyes világunk rendkívül nagy mértékben más emberek hatására alakul. Ezt egészen tágan értelmezem: anyu első szavaitól a haverokkal való sörözéseken és a média üzenetein át a radikális konstruktivizmusról szóló könyvek olvasásáig nagyon sok minden tartozik ide. Mindezt összefoglalóan a Másiknak nevezem ebben a szövegben. A Másik hatása az én világom alakulására valójában azt jelenti, hogy a Másik világa hatott az én világomra. Igen, különböző világokban élünk. Ezeknek a világoknak azonban vannak nyilvánvalóan közös részei. A 99-esen utazó emberekről kényszerűen (kényszeresen?) feltételezem legalábbis a következőket: (1) ők is léteznek, (2) hozzám hasonló emberek, akiknek szintén van (mentális) világuk, (3) ők is úgy tudják, hogy a 99-esen utaznak éppen most, vagy ha nem így tudják, akkor tévedésben vannak, mint én voltam még egy perccel előbb, (4) ha rám néznek, láthatnak engem, és hasonló implicit feltételezéseik vannak rólam, mint nekem róluk. Ez a megfontolás (hogy világainknak van közös része) kényszerűen vezet annak a gyakorlati feltételezéséhez, hogy egy objektív világban mozgunk, ennek az objektív világnak vannak olyan tulajdonságai (is), amelyeket a többi hétköznapi emberrel hasonlóan képez le a tudatunk. Továbbra sem állítom, hogy ez így van, csak azt, hogy általában úgy gondolkodunk és cselekszünk, mintha így lenne, és egyelőre nem látok okot arra, hogy ezt az adaptívnak tűnő hipotézist elvessem.

4. A dolog akkor válik érdekessé, amikor az iskolában tanulunk, érdekes könyveket olvasunk, beszippant minket a közösségi média, vagy ádáz vitákat folytatunk Nahalka Istvánnal a konstruktivista ismeretelméletről. Ezekben az esetekben is világok találkoznak, de a "közös rész" nem annyira nyilvánvaló. A másik világ sokszor kihívás, ilyenkor az alapélmény nem az, hogy igen, ugyanabban a világban vagyunk, hanem ellenkezőleg: atyám, ez az ember miben van? A lehetséges reakciók száma három: (1) a másik világának elutasítása (ezhülye), (2) önreflexió: hátha igaza van egyben-másban, ami ugye azt jelenti, hogy a saját világomat kell újrakonstruálni, (3) legyen mindenkinek a saját hite szerint, megértettem, hogy ő abban van, én meg ebben, oszt jónapot.

5. Nézzük meg a három attitűdöt közelebbről, abból a szempontból, hogy mit feltételeznek az objektív valóságról. Az (1) szerint a világ valamilyen (ez most annak a rövidítése nálam, hogy objektív, a mentális állapotaimtól független tulajdonságai vannak), ez a világ az én magyarázó sémáimmal írható le, aki másképp látja, az minden bizonnyal téved (vagy hazudik). A (2) is elfogadja, hogy a világ valamilyen, de elfogadja azt is, hogy különböző jóhiszemű okokból a valamilyen világhoz kapcsolódóan eltérő mentális konstrukciók jönnek létre. Ezek azonban az ész számára kihívást jelentenek. Ha én azt mondom, hogy a Nap kering a Föld körül, Kopernikusz pedig, hogy a Föld kering a Nap körül, akkor vagy egyikünk téved (és nem biztos, hogy Kopernikusz) vagy mindketten tévedünk. A (3) egyáltalán nem feltételezi, hogy a világ valamilyen. Lehet persze, hogy igen, és akkor a különböző világmagyarázók többsége téved, de hát édes Istenem, akkor mi van? De az is lehet, hogy a világnak – ha van is – tulajdonságai nincsenek, mindenki a maga világának a kovácsa.

6. Ezzel – úgy érzem – a racionalitás egy átfogó meghatározásának a küszöbéhez jutottunk. Javaslatom szerint a fenti (2) attitűd nevezhető racionálisnak, míg az (1) és (3) az irracionalizmus két változatát képviseli. Melyek tehát a racionális gondolkodás sajátosságai?

(i) A gondolkodásra való készség. Míg az (1) és (3) valamilyen formában blokkolja a gondolkodást, a (2) inspirálja. A gondolkodás lehet a rendelkezésre álló információk újrarendezése és/vagy újabb információk gyűjtése (azaz újabb "Másikok" világainak bevonása a gondolkodásba).

(ii) Nyitottság a Másik felől érkező kihívásra, a dialógusra. Az irracionalizmus ezzel szemben a más nézetekkel szembeni merev elutasításban vagy érdektelenségben mutatkozik meg.

(iii) Ez a nyitottság egyszerre kritikus és önkritikus. A Másik kritikátlan követése és a saját világ integritásának védelme az (1) vagy a (3) attitűd lehetséges forrása.

(iv) A racionalitás gyakran dialektikus. Dialektikán azt értem, hogy fölismerjük az egymásnak ellentmondó magyarázatok jogosultságát, de keressük a feloldás lehetőségét.

(v) A fenti módon értelmezett racionális attitűd képes arra, hogy növelje a különböző (mentális) világok közös részét. Közös (interszubjektív) világokat konstruál. Egy-egy diskurzusközösség közös világa az, amit az adott közösség (meglehet, csak hipotetikusan, valószínűségi alapon, de) objektívnak tekint. Ennyiben az interszubjektív világkonstrukció: igazságkonstrukció.