Okoskodás az okoskodásról, az iskoláról és az emberarcú fasizmusról

Feminista "tudatosságnövelő" gyűlés New Yorkban 1972-ben.
Forrás: https://commonslibrary.org/

"Vagy lesz új értelmük a magyar igéknek,

Vagy marad régiben a bús, magyar élet."

(Ady Endre: Fölszállott a páva)

1.

Először bosszankodtam azon, hogy a kitűnő Endreffy "okoskodás"-nak fordította a francia/német "Räsonnement" szót Habermasnál. Ez vicces hatást keltett, mert úgy gondoltam, hogy ha magyarul okoskodásról beszélünk, annak mindig pejoratív íze van: leginkább fölösleges és nagyképű szócséplést jelent. Ezt a kritikai árnyalatot egyébként Habermas is szóvá teszi. "Sajátos és történetileg példa nélküli ennek a vitának a közege: a nyilvános okoskodás (Räsonnement). Ennek a szónak nyelvhasználatunkban ma is félreérthetetlenül kettős polemikus árnyalata van: az észre való hivatkozás, és egyidejűleg ennek megvető lefokozása kicsinyeskedő szőrszálhasogatássá." Kellett egy kis idő, hogy rájöjjek: ez a kettősség a magyarban is éppúgy megvan, ti. használjuk a kifejezést "az észre való hivatkozásként" mindennemű lefokozás nélkül is. Gyakori például az "így okoskodtam", "helyesen okoskodott" fordulat, amelyben egyszerűen gondolkodásra, problémamegoldásra utal a szó. Egy szép példa Malonyai Dezső Egy lovagias ügy c. novellájából: "Valószínűleg, most se szólna; a milyen jó lélek volt, nyilván úgy okoskodott az ő halálra sebzett anyai szíve, hogy a fia gyilkosának is él talán az anyja..." De nem idegen nyelvünktől az a további jelentés sem, amely valószínűleg leginkább megfelel a habermasi szóhasználatnak. A következetesség kedvéért legyen a példa ismét Malonyaitól, a Mese a boldogtalanságról c. novellából: "Arról okoskodtunk, – kitünően vacsoráztunk és pompás havannával kinált bennünket a házigazda, – hogy a boldogság tulajdonképpen ellensége az emberiségnek." Az okoskodás itt kollektív, egy vacsoraasztalnál szivarozás közben eszmét cserélnek az urak, érvek és ellenérvek hangoznak el, dűlőre akarnak jutni egy fontos – mert hát mi lehet fontosabb, mint a boldogság? – kérdésben. 

Az okoskodásról ebben az értelemben szeretnék az alábbiakban okoskodni. Arról persze, hogy nincs. Vagyis olyan kollektív okoskodás nincs, amely közvéleményt formálna, azaz kivenné a részét a politikai akaratképzésből. Tudom, ezzel se mondok semmi újat, erről szól az egész Habermas. A közvélemény az egyének véleményéből áll össze, legalábbis a közvélemény-kutatók az egyént kérdezik – leginkább telefonon –, aki ilyenkor leül a konyhában, beletörli a kezét a nadrágjába, és örül, hogy abbahagyhatja pár percre a mosogatást. Ami tehát itt hiányzik, az a közvéleményt mintegy alulról megteremtő diskurzus, amely klubokban (a reformkori Magyarországon: kaszinókban), konferenciákon, a napi- és hetilapokban, folyóiratokban, kávéházakban, politikai gyűléseken, színházakban stb. kellene, hogy lüktessen. Amúgy az okoskodásnak távolról sem kell a politikára korlátozódnia. A filozófiai, vallási, művészeti – nálunk különös hangsúllyal: irodalmi – vitáknak hatalmas szerepük lenne annak az értékrendnek a kikristályosításában, amely a politikai viták általános közegét jelenthetné.

A modern média éppen ellenkező módon működik. Üzenetei felülről jönnek és észrevétlenül manipulálnak. A legtöbb, amire képesek vagyunk a média által meghatározott környezetben, az, hogy védekezünk a manipulációval szemben, és ez éppenséggel nem nevezhető szabad és uralommentes okoskodásnak. Az ún. "közösségi" média egy pillanatig ennek lehetőségét kínálta, de hamarosan a társadalom szegmentálásának, véleménybuborékok kialakításának és a gazdasági manipulációnak leghatékonyabb eszköze lett. A social media ily módon fegyver a politikusok kezében is: aki jól kezeli a Facebookot, az jól irányítja a közvéleményt, ami ha nem is elegendő a győzelemhez, azért nagyon fontos feltétele annak.

Az uralommentes és a kölcsönös tanulást előmozdító okoskodásnak azonban van egy további akadálya is. Arról az ellentmondásról van szó, hogy a demokrácia – adott esetben mégoly formális – keretei között mindenkinek a véleménye egyformán kell, hogy számítson, és a szavazáskor ténylegesen ugyanannyit is ér, miközben a szavazópolgárok túlnyomó része egyáltalán nem rendelkezik azzal a világismerettel, és ami nagyobb baj: azzal a racionális mentalitással, amely a kollektív okoskodásban való részvételhez szükséges. Azt hiszem, ebből az ellentmondásból fakad az, amit szívesen neveznék a demokrácia közvélemény-kutatási szemléletének. Ennek pedig két oldala van: egyfelől a demokráciát a szavazással, a vélemények lekérdezésével azonosítja, és másodlagosnak – ha nem fölöslegesnek – tartja a megelőző okoskodást; másfelől – ezzel összefüggésben persze – a hatalmi döntések előtt szereti lekérdezni a "közvéleményt", mert vigyáz arra, hogy "a zemberek" úgy érezzék, az ő akaratuk érvényesül, miközben persze tájékozatlanok és manipuláltak maradnak éppen a kollektív okoskodás hiánya miatt. Egyszóval a populizmusról beszélek, a tekintélyuralmi rendszerek felé vezető autópályáról.

2.

Ha tehát a közös okoskodáshoz az ésszerű gondolkodásra hajlamos és ennélfogva némi világismerettel is rendelkező polgárokra van szükség, fölmerül a kérdés, hogy ez a feltétel miért nem teljesül. A helyzet azért különös, mert a felnövekvő nemzedék életidejének durván jelentős részét tölti az ún. tanulással egy erre specializálódott intézmény, az iskola falai között. Mivel erről már sokat írtam (pl. itt, itt és itt),  most röviden intézem el a kérdést. Az iskola úgy működik – nemcsak Magyarországon, hanem a nyugati világ nagy részén is –, hogy a tanulók túlnyomó többségét elriasztja a műveltségtől: az idegen információhalmazzá alakított tananyag egyrészt érdektelenként, másrészt elsajátíthatatlanul nehézként jelenik meg számukra, így az nem is lesz az övéké. Ez nem diszfunkció, nem működési hiba, hanem egyszerűen tervezete szerint így működik a késő kapitalizmus társadalmi újratermelési folyamata. Politikailag ez hozza létre a manipulálható tömegeket, gazdaságilag pedig bebetonozza az ország félperifériás helyzetét. Ha tehát nem populista, hanem deliberatív demokráciát akarunk, azaz olyan demokratikus ökoszisztémát, amelyben a hatalmi döntéseket társadalmi okoskodás előzi meg és ellenőrzi, akkor mindenekelőtt az oktatással kell kezdeni valamit.

Akkor itt és most, 2026 Magyarországán azon kell dolgoznunk, hogy legyen valódi, mély és komoly okoskodás az oktatásról. Na de hogyan? Talán könnyebb azzal kezdeni, hogyan ne. A közös okoskodást úgy tudja támogatni a kormányzat, ha egy darabig nem készít átfogó közoktatási stratégiát. Először is ez nem jelent passzivitást: végleges "anyag" helyett ki kell jelölni, hogy melyek a kulcskérdések, és ezekkel kapcsolatban milyen alternatívák merülnek föl. Másodszor ez nem jelent semlegességet. Nem arról van szó, hogy egyszerűen "a nép bölcsességére" kell bízni a közoktatás ügyét, és azt kell elfogadni, amire többen szavaznak. Nagyon is elvárható a hatalomban lévőktől, hogy legyen a kulcskérdésekben álláspontjuk, de közben játékban kell tartani az alternatívákat is. Egyrészt azért, mert ez ösztönzi a vitát, amely rámutathat az eredeti elgondolások gyenge pontjaira, másrészt azért fönn kell tartani annak az esélyét is, hogy menet közben módosul a kormányzati álláspont.

Ennyit a minisztérium szerepéről. A társadalmi okoskodás lényege azonban éppen az, hogy a hatalom ugyan befolyásolja azt, de semmiképpen nem irányítja. Civil szervezetek, szakértői csoportok, pártok, a nyomtatott és az elektronikus média szervezhetnek vitaesteket, konferenciákat, beszélgetéseket, sőt adott esetben gyűléseket, tüntetéseket, írhatnak röpiratokat és vitacikkeket azokról a bizonyos kulcskérdésekről. Azt hiszem, nem arra van most szükség, hogy négy-öt magyar összehajoljon, és készítsen egy pártprogramszerű gyűjteményt a teendőkről, azaz megmondja a tutit. Ez sikerülhet nagyon jól, de arra fogja késztetni a kritikusokat, hogy a hibákat, a hiányosságokat keressék benne, ez meg a szerzőket arra, hogy megvédjék a munkájukat, ahelyett, hogy magáról a dologról folyna a vita. A csodálatos magyar reformkor ugyan lényegében úgy kezdődött, hogy Széchenyi egy könyvméretű röpirattal, a Hitellel fölkavarta a közvéleményt (aztán nagy hirtelenséggel még kétszer újra elmagyarázta, hogy mit is akar). De Széchenyi programja nagyon világosan kijelölt pontokra fókuszált, és ezek egy nagyon koherens rendszert alkottak, sokféle gondolkodást elindítottak. Titkon azt remélem, lesz még ilyen korszaka ennek az országnak.

Néhány szót arról, hogy szerintem melyek lennének a kulcskérdések a közoktatásról való okoskodásban. Az én javaslatom valami ilyesmi lenne.

• A közoktatás céljai. Egyáltalán mit akar a magyar társadalom a közoktatással? Milyen szerepet szánunk a közoktatásnak egy átfogó társadalmi reformprogramban?
• A szelekcióhoz való viszony. Mi a baj azzal, ha a különböző felkészültségű, motivációjú és társadalmi hátterű gyerekek külön iskolába kerülnek? Szükséges és lehetséges-e a rendszer komprehenzív irányú átalakítása?
• A szegények iskolázása. Szükség van-e speciális programokra a szegények oktatásában? Ha igen, milyenek legyenek ezek?
• A szerkezeti kérdés. Baj van-e a 8+4-gyel? Milyen alternatív megoldások lehetnek? Hogy függ ez össze a falusi kisiskolák kérdésével?
• A tartalmi szabályozás kérdései. Kell-e központi tanterv? Mit írjon elő? Kell-e helyi tanterv? Milyen vizsgákra van szükség?
• Az értékelés problémái. Mi a baj az osztályozással? Ki lehet-e küszöbölni? Milyen a jó értékelés?

Nyilván van még sok minden, de nem kéne elaprózni. Sőt, mivel a fenti kérdések nagyon sok szálon összefüggenek egymással, meglehet, össze is lehetne vonni közülük néhányat.

3.

Végül vissza az okoskodás problémájához! Tudom, hogy ez egy naiv írás. Valami olyasmit szeretnék, aminek – sok jel mutat erre – lejárt az ideje. A kérdés azonban mindig az, hogy mi az alternatíva. 2026-ban nagy dolgok történtenek Magyarországon. Az ország népe leszámolt egy nyomorult és kártékony autokráciával. Mi több, nagyon pozitív folyamatok indultak el a kormányzat több területén. De mi lesz ebből hosszú távon? Én sokáig szkeptikus voltam. Azt mondtam barátaimnak a választás előtt, hogy a legpozitívabb kimenet, amire számíthatunk, az emberarcú fasizmus. Amin valami olyasmit értettem (értek), hogy egy nagy társadalmi támogatottságú, népszerű, az ország javát és nem a saját gazdagodását szem előtt tartó, ugyanakkor a népet hatékonyan manipuláló rendpárti autokrácia. Aztán a választás utáni eufória engem is magával ragadott, de továbbra is borzasztóan zavar a jövőkép hiánya. Hogy "mi lesz ebből, tekintetes úr?" Mert lehet, hogy mégis az emberarcú fasizmus felé megyünk, és lehet, hogy ez a maximum, ami Kelet-Európában megvalósítható. De ha így van, akkor baj van. Mert az emberi arc egy tekintélyuralmi rendszerben nagyon törékeny jószág, és fölöttébb kétséges, hogy elég lesz-e ahhoz, hogy tartós társadalmi összefogás valósuljon meg. A tét ugyanis nem az, hogy melyik modell mennyire kellemes vagy kellemetlen. A tét a katasztrófa (igen, az ökológiai katasztrófa) elkerülése, ami viszont nem fog menni másképp, csak ha a kormányzat ésszerű döntéseket hoz, mert az ésszerűen gondolkodó polgárok is ezt akarják. És ennek formája a deliberatív demokrácia.

------------------------------------------------------

Nézd meg a honlapom is!

Víz és demokrácia

"Vízlépcsőt vagy demokráciát!" – szóltak a tüntetők. "Vízlépcsőt és demokráciát!" – válaszolt Maróthy László miniszter, mintha ezzel megoldott volna valamit, mintha lett, lehetett volna még hitele. Ma sokan mondják, hogy hiba volt mindent visszacsinálni, hogy emiatt van a szárazság, nem tudom, nem erről akarok írni. Hanem arról, hogy az aktuálpolitikai kontextustól függetlenül a két fogalom összekapcsolásának nagyon is van értelme.

"Nincs demokrácia víz nélkül" – olvasom a szentenciát egy online eszmecserében, és érteni vélem a gondolatot. Szép és fontos dolog a demokráciáról vitatkozni, de ennél is fontosabb túlélni a fenyegető katasztrófát. Nehezen vitatható, szívbe markoló gondolat. Mindannyian félünk, hogy mi lesz itt. Mégis ennek a mondásnak az ürügyén az ellentétes összefüggésről szeretnék írni: "Nincs víz demokrácia nélkül." Mármint hosszú távon. Az utóbbi években, ha nem is mindig expliciten, de szinte csak erről írtam, gondolkodtam, mondogattam a magamét. Hogy a fenntartható demokrácia a világ fenntartásának sine qua nonja. Mert a katasztrófa csak a közös megfontolásra támaszkodó közös cselekvéssel kerülhető el. Vagy fordítva: mert a tekintélyuralmi rendszerek mindig a profitmaximalizálásban gondolkodó gazdagok érdekei szerint járnak el, ezért egyenes utat jelentenek a pokolba.

Sokaknál készen áll a válasz (az ókor óta): a többség uralmától semmi nem várható. Az ember mint olyan agresszív és ostoba, legalábbis a többség. Cserna-Szabó írta nemrég: "Az ember képtelen békében élni, mert lényege, hogy nem logosszal bíró társas lény, hanem puskával bíró ölő lény, akinek már óvodában az etnikai tisztogatás volt a jele. A történelem valójában csak kevéssel több, mint az emberiség szerencsétlenségeinek, őrültségeinek és bűntényeinek a katalógusa, állítja Gibbon. Hiszek a békében, de ez csak egy olyan világban lehetséges, amelyben nincs ember." (Magyar Hang, 2026. július 24-30.) 

Ha ez így van, ha az ember antropológiailag gonosz és ostoba, akkor nincs remény. De miért lenne így? Én azt prédikálom (tényleg így érzem, prédikálok), hogy bár a világ érzéketlen és esztelen lényekké nevel minket, ezzel szembe lehet szállni. Az ellenállás eszköze pedig az edukáció. Hogy lehet ebben hinni annyi ellenkező példa ellenére? Hát úgy, ha fölismerjük, hogy az iskola hatalmas intézményrendszere nemhogy megpróbálná ezt az ellenállást, inkább kiszolgálja ezt az őrületet. Erről is kéne beszélni: hogy hogy csináljunk mindent másképp az oktatásban.

Nincs víz iskola nélkül!

Művelt nép

Egy demokráciában nemcsak az a kérdés, hogy vannak-e olyan okos emberek, akik meg tudják mondani, merre menjünk, hanem az is – és én azt hiszem, elsősorban az –, hogy a nép meggyőzhető-e a sokszor bonyolult javaslatokról. Ez pedig edukáció kérdése. A "művelt nép" nem valami kommunista jelszó, hanem a fenntartható demokrácia alapja. 

Szegmens

 

Nem vagyok nyelvtan náci, sem nyelvi purista, szóval nem volt éppen szimpatikus, amikor TGM egy stúdióbeszélgetés közben váratlanul kioktatta a műsorvezetőt éppen szegmens ügyben. Hogy ki milyen szavakat használ (vagy hogyan ejti ki a szavakat), az szerintem éppúgy ízlés dolga, mint a zokni-szandál. Neked jogodban áll, hogy véleményed legyen róla, nekem meg jogomban áll ezt le se szarni. És én mégis már régen elhatároztam, hogy a "szegmens" szót nem fogom használni, mert nekem nem komfortos. Ez a poszt arról szól, hogy miért. Használni ugyanis nem bűn a "szegmens" szót, de nem tudni, hogy mi vele a "baj", már egy kicsit az. 😃

A történet a latin "seco" ('vág, metsz') igével kezdődik. Ez ismerős lehet, belőle lett a "szektor", a "szekció", sőt – fun fact – a latin "insectum" ('rovar') szó is. Ez utóbbi bemetszettet jelent, ami nem tudom, az ízelt lábra utal vagy a test ízeltségére. (Viszont úgy tűnik, a "szekál" szó már más tészta, ez alighanem végső soron a latin "sicco" ('kiszárít'), ill. "siccus" ('szárított, száraz'), szóra megy vissza, amelyből az újlatin nyelvek "sec-" ('száraz') töve származik, és talán az olasz "seccatura", amely persze német közvetítéssel került a magyarba.)

Na, itt kezd érdekessé lenni a történet. A latin "seco" megkapja a "-mentum" főnévképzőt, ami szintén ismerős lehet olyan szavakból, mint az "argumentum" vagy a "momentum". Ebből aztán hasonulással alakul ki a "segmentum" főnév, amelynek jelentése 'szelet, zóna'. A "segmentum" aztán szabályos rövidüléssel mint "segment" kerül be a modern nyelvekbe, különösen persze az angolba, ahonnan mi is átvettük. A magyar azonban a szótő helyett az eredeti latin nominativusokat (alanyesetű formákat) szereti, ezért a "segment"-et "visszalatinosította" – analógiás alapon – "szegmens"-re. Ez teljesen érthető, hiszen nagyon sok latin szó végződik "-ns"-re, és ezek mind "-nt"-re végződnek az angolban, pl. a "docens" ("docent") vagy a "decens" ("decent"). Ez ugyanis a participium imperfectum (folyamatos melléknévi igenév) végződése, ha tehát lenne latin "segmens" szó, akkor lennie kéne pl. egy "segmeo" igének, ilyen azonban nincs. Csak "segmentum".

Nagyobb poén nincs, köszönöm, hogy elolvastad. Jólesett leírni.

A kép forrása: https://dictionary.cambridge.org/

Levelet kaptam, lájf

Levelet kaptam a miniszterelnöktől, mondanám el a véleményem a tervezett alaptörvény-módosításról. Én még ilyet soha nem csináltam, de hát új korszak van, rendszerváltás vagy a mi a szösz, szóval úgy gondoltam, válaszolok és leírom a kifogásaim azzal az egy ponttal kapcsolatban, amely – az általános egyetértés mellett – kiverte nálam a biztosítékot.

Tisztelt Cím!

Magyarország Alaptörvénye 17. módosításának tervezetében a 2. cikkben foglalt korlátozást a magyar demokrácia szükséges megerősítése szempontjából kifejezetten károsnak, kontraproduktívnak tartom. Éppen a végrehajtó hatalom túlsúlya és bebetonozása ellen van szükség erős és a kormánytól személyükben független képviselőkre, akik képviselőségük ideje alatt mindvégig törekszenek arra, hogy választóik bizalmát megőrizzék, és lehetőleg újraválasszák őket. Az újraválasztásra való törekvés a képviselői motiváció nagyon fontos része, a tervezett változtatás a harmadik ciklusra ezt a motivációt elveszi, ezzel – legalábbis az egyéni képviselők esetében – lényegesen gyengíti a törvényhozó hatalmat mint a végrehajtó hatalom lehetséges ellensúlyát. Az, hogy az Országgyűlés sem az elmúlt 16 évben, sem azelőtt nem játszott ilyen szerepet, még nem ok arra, hogy ettől a feladatától a jövőre nézve is eltekintsünk. Végül megjegyzem, hogy a 2. cikk indoklása nem tartalmaz komolyan vehető elemeket, különös tekintettel arra, hogy az lehetőségekről beszél (a tisztségviselők megújításának lehetősége, új tapasztalatok megjelenése), ezek a lehetőségek azonban minden esetben a választók rendelkezésére állnak, az újraválasztás lehetőség a választók szabadságát semmilyen értelemben nem korlátozza.

Tisztelettel

dr. Knausz Imre

Új radikalizmus

Iván, aki páratlan pontossággal tudott fogalmazni, és örökre hiányozni fog, valami ilyesmit mondott 1989-ben: "Egyszemélyes pártot alapítottam, és egyelőre szigorú tagfelvételi zárlat van." Ez jutott eszembe ezzel az írásommal kapcsolatban. Tavaly szeptemberben írtam le azzal a naiv elképzeléssel, hogy majd lesz, aki csatlakozik. Egy embernek mutattam meg, aztán mostanáig elő sem mertem venni. De most újraolvasva, azt kell látnom, hogy ma sem gondolom másképp, igaz, a T/1 talán mulatságos. Egyszemélyes párt ez is, de nálam nincs tagfelvételi zárlat. Ez egy fontos különbség köztünk. Mondanom sem kell: az ő javára.

“Radikálisnak lenni annyi, mint a dolgot gyökerénél megfogni. Az ember gyökere azonban maga az ember." (Marx, 1844)

Mérlegelve, hogy unokáink egy olyan világban lesznek felnőttek, amely gátlástalan diktátorok látomásait váltja valóra,

és mérlegelve, hogy ez ezt jelenti: éhínségek, járványok, háborúk, terrorizmus és természeti katasztrófák pusztítják az emberi civilizációt,

mérlegelve továbbá, hogy mindezért a kapitalista világrend a felelős,

úgy döntöttünk, hogy eljött a kapitalizmus gyakorlati kritikájának ideje. 

De mérlegelve, hogy az erőszak erőszakot szül és csak a diktátorok hatalmát erősíti,

és mérlegelve, hogy a nép torkán lenyomott igazságok még soha nem vezettek tartós változáshoz,

mérlegelve továbbá, hogy senki nem tudja, milyen lenne a nem-kapitalista világ, 

az alábbiakban meghirdetjük a “gyengéd forradalmat“.

1. A nem-tudás radikalizálása: nincs és nem is lehet olyan ember, aki a bölcsek kövét birtokolva meg tudná mondani, milyen világot akarunk. Azt a keveset se tudjuk, amit Marx követői a Kommunista Kiáltvány óta tudni vélnek. A kapitalizmust felváltó új termelési mód megalkotása csak a nép közös műve lehet. Ez nem naivitás, hanem reálpolitika: nem kellenek megváltók, nem kellenek önjelölt diktátorok, nem kellenek bálványok! 

2. A demokrácia radikalizálása: az előző pont megvalósításának persze feltételei vannak.

2.1 A nép akkor lesz képes közös döntéseket hozni  ha nincs mesterségesen tudatlanságban tartva. A működő demokrácia feltétele a műveltség demokratizálása.

2.2 A politikai hatalom megszerzésének legfőbb célja: az iskolarendszer visszahódítása a pedagógia számára. Olyan közoktatásra van szükség, amely nem önkényesen kigondolt tantervek szerint próbál tudást tölteni a gyerekek fejébe. Ez ugyanis csak elfordítja őket a tudástól. Az oktatás célja, hogy fölkeltse az új nemzedékek érdeklődését a világ és egymás iránt. Ehhez az oktatás fölszabadítására van szükség, és a pedagógusok kiemelt bérezésére 

3. Az antifasizmus radikalizálása: olyan antifasiszta (azaz az autoriter törekvésekkel szemben a demokráciát védő) összefogásra van szükség, amelynek saját közös programja van: a nép kulturális fölemelése. Hisszük, hogy e cél érdekében mozgósíthatók a szegények és a középosztály, mert mindenki érzi, hogy a tudatlanság=kiszolgáltatottság. És mozgósíthatók a pedagógusok, és mozgósítható az ifjúság, amelyet elsősorban fenyeget a közelgő apokalipszis. 

Programunkat utolérhetetlen pontossággal fogalmazta meg József Attila:

“S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.” 

Quandoque bonus dormitat Homerus

Beszéljünk végre a fontos dolgokról is! Itt van például a Faust egyik legismertebb ikonikus mondta:

Fiam, fakó minden teória,

s a lét aranyló fája zöld.

Ez Jékely Zoltán fordítása, a most nekünk érdekes második sor így hangzik az eredetiben:

Und grün des Lebens goldner Baum.

És legalább negyven éve, vagyis amióta először olvastam ezt a szöveget, nem értem Jékelyt. És úgy érzem, most jött el az idő, hogy ezt kiírjam magamból. Ha a német sort szó szerint lefordítjuk, ezt kapjuk:

s az élet aranyfája zöld.

És mit ad Isten, ez poétikai-verstani szempontból is teljesen rendben lévőnek látszik. Oké, egy ponton bicsaklik a jambus, az eredetiben pedig nem, de ennyi azért belefért volna az egész költemény verselését nézve. Mi vette vajon rá a jeles fordítót, hogy az "élet" helyett a "lét"-et emlegesse? A kérdés persze azért érdekes, mert a filozófiai fordítási hagyomány a kettőt élesen megkülönbözteti, a "lét" Hegeltől Heideggerig a "Sein" fordítása, márpedig arról sok minden eszünkbe juthat, de hogy zöldellő fája van, az pont nem. Mondhatjuk persze, hogy más a költészet, és más a filozófia, de talán pont Goethe (és a Faust) esetében én mégse mondanám.

Ha viszont "lét", akkor az "aranyfája" túl rövid, lesz tehát belőle "aranyló fája". Első pillantásra mindegy. De talán mégse. Attól tartok, hogy a zöld aranyfa is egy kicsit izé, és ez a képzavar a német mestertől van, nem tudunk vele mit kezdeni. De ezt még lehet úgy értelmezni, hogy az "arany" jelző a zöld fa belső értékére utal, és így nem bántja annyira a szemet, mint az "aranyló" jelző, amely kifejezetten a látványt és a színt idézi.

Még egyszer: nem kötözködnék én a "lét aranyló fája" miatt, nem keresnék a kákán is csomót, ha nem lett volna kéznél a sokkal egyszerűbb és pontosabb megoldás. Persze a jó Homérosz is alszik néha, és az ilyen botlások (ha szabad így neveznem) teszik igazán szerethetővé a hatalmas Goethét és a csodálatos Jékelyt.