2019. március 27., szerda

Tekintetük

Vannak emberek – többen, mint gondolnánk –, akik könyveket írnak, de szakirodalmi munkásságuk igazából feledhető. Gondolkodók, de gondolataik nem hatolnak elég mélyre. Közéleti emberek, de tevékenységük vitatható. És mégis: tekintetük nemzedékek emlékezetébe ég bele. Nélkülük még élhetetlenebb lenne a világ.

Kiegészítések


Egyszerűen van egy olyan sejtésem, hogy van az alkotás (amit létrehoz az alkotó ember) és van a közvetlen emberi hatás, ami nem nagyon számba vehető. És elég tipikus, hogy az utóbbi döbbenetesen erős, ebből azonban nem kell annak következnie, hogy az előbbi is hasonlóan erős. Vannak példák a fejemben, halottak főleg, de nem fogom megnevezni őket. Olyan is, aki sokat írt, de unom az írásait, nem is tudom elolvasni. Olyan is, aki alig írt valamit, holott dolga lett volna. Meg mindenféle "alkotás", amivel nem tudok mit kezdeni. Miközben a mögöttük álló ember valamilyen értelemben igazodási pont volt.

De még az is lehet, hogy ezek az "alkotások" nagyon is fontosak, de nem önmagukban, hanem az emberi magatartás, a "tekintet" részeként.

Hittérítők ellen

Se Jézus, se az apostolok nem térítettek énekelve és zászlókat lengetve. Ez jutott az eszembe ma este a Baross téri aluljáróban. Ők csak hirdették az örömhírt. Miért utálok minden hittérítést, és különösen a csábító, zenés-táncos happeningeket színpadokon és aluljárókban? Azt hiszem, azért, mert elaltatják az észt, a kritikai gondolkodást, és elhitetik az emberekkel, hogy megtalálták Istent. Hogy felhagyjanak a kereséssel. Pedig aki felhagy Isten keresésével, az sose találja meg. (Hoppá, ez paradoxon. De igaz.)

A Taní-tani Klubról

Valamikor a nyolcvanas évek végén volt nekünk egy teljesen spontán szerveződő klubunk. Véletlen egybeesés, de talán éppen Taní-tani Klubnak hívtuk, és az volt a mondás, hogy össze akarjuk hozni egy társaságba az oktatáskutatókat, a pedagógusokat és a pedagógusjelölteket. Néha előadókat hívtunk, néha csak úgy beszélgettünk. De mivel egyáltalán nem volt pénzünk, egy ponton úgy éreztük, jó volna, ha lenne. Megkörnyékeztük e célból Szabolcsi Miklóst, az Országos Pedagógiai Intézet igazgatóját, adna nekünk mint hasznos kezdeményezésnek némi pénzt. Pl. arra, hogy az előadóknak fizetni tudjunk. És mit ad Isten, adott emlékezetem szerint tízezer forintokat. Nagy pénz volt az akkor, mindenesetre több, mint egy átlagos értelmiségi havi fizetése. Aztán volt is olyan előadó, akit kifizettünk ebből, de úgy esett, hogy akkorra már hanyatlóban volt a klub, a pénz nagy része még megvolt, de a klub inkább csak baráti társaságként üzemelt. Az egyik utolsó meghívottunk bizonyos Pokorni Zoltán volt (neki nem fizettünk), aki akkor alapította meg a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét. Nagyon szimpatikus volt, drukkoltunk a kezdeményezésnek. Aztán teltek a hetek, és minket gyötört a lelkiismeret, hogy mi legyen a sok pénzzel, és némi tanakodás után úgy döntöttünk, felajánljuk a PDSZ-nek, ott biztos jó helyen lesz. Nagyon örültek neki. (A mi kis klubunk amúgy még sokáig megmaradt mint asztaltársaság. Erzsébet Söröző volt az ott a Nagykörúton?)

A minap pedig, némi spéttel, úgy döntöttem, belépek a PDSZ-be. Hogy ne legyek már annyira szervezetlen. Mert az gáz.

Tanácstalan

Európai Tanácstalan (Európai Tanácsban) #félreolvasás

2019. március 24., vasárnap

Full

"full üres a vonat"

2019. március 23., szombat

Irgalom

Felébredtem és álmos voltam, és nem csináltatok kávét. Erre ezek is megkérdezik: Uram, mikor láttunk álmosan ébredve, s nem csináltunk neked kávét? Erre majd ezt feleli: Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek. Ezek örök büntetésre mennek, az igazak meg örök életre.

2019. március 21., csütörtök

Apátia

Az tök jó, hogy mi itt röhögünk Orbán magyarázkodásain. De valahogy nem látom a dühös és csalódott tömegeket a pesti utcán, amint autókat gyújtanak fel, és elfoglalják a tévészékházat.

2019. március 20., szerda

Sőt, saját kérésére

Arra gondoltam, be kéne vezetni az egyetemen is – EU-s példára hivatkozva – a közös megegyezéssel adott elégtelen fogalmát. Jobban hangzik, na.

2019. március 18., hétfő

Álmom

Ezt a kifejezést álmodtam: Yrie Chare erimona. Nem tudom, mi ez, és ez már alighanem így is marad.

Stockholm-szindróma

Stockholm-szindróma. Igazából jó egy sötét hajnalon a rázós buszon ülni. Itt nem fúj a szél, meleg van, nem kell megfelelni, sőt gondolkodni se

2019. március 16., szombat

Szijács

Amikor az ember úgy érzi, az egész világ megbolondult körülötte.

Megnéztem a szótárban, mit jelent az, hogy "sappy". Ez volt benne: "mn 1. a) nedvdús b) szijácsos c) átv életerős, élettől duzzadó". Szijácsos? Az meg mi a szőr? Rágugliztam, ezt kaptam: "A szíjács általában világosabb mint a geszt..." Jaj, hol vagyok, hová kerültem?

Rossz a hírem

– Mindent kurzívan látok a weboldalamon, de csak én. Mások szerencsére nem.
– Az akciós konyak?
#rosszahírem #beszélgetéseink

Tyrionism

THAT'S WHAT I DO
I THINK
AND I DON'T KNOW ANYTHING

2019. március 15., péntek

A nap szava

mentorlás
#elírás #anapszava

Lassan, tűnődve..

A semmi ágán ül hazám,
kis teste hangtalan vacog...

2019. március 14., csütörtök

Szolidaritás

Pedagógussztrájk. A tantestület kisebbik fele nem megy be két órára. Az okozott kárt levonják a fizetésükből, és ellenőrizhetetlen, hogy milyen listákra kerül föl a nevük. A többiek jót röhögnek rajtuk. Ennek az eseménynek tudományos neve: szolidaritási sztrájk. De van rá egy másik kifejezés is: nemzeti tragédia. A jobb érzésű kollégák el vannak keseredve, hogy micsoda közömbösség uralkodik. Nekik sincs teljesen igazuk: sztrájkmozgalom akkor van, ha van szakszervezet, amely sztrájkot szervezni képes. A sztrájkszervezés nélkülözhetetlen (!) eleme az agitáció. Ha senki nem hív össze dolgozói gyűlést, ha senki nem próbálja meg az egybegyűlt dolgozóknak elmagyarázni, hogy miről van szó, akkor nincs mit csodálkozni azon, hogy a megmozdulás önmaga paródiája lesz. És nem, nem igaz, hogy ennek is van hatása. Egy ilyen akció évekre vetheti vissza a szervezkedést.

2019. március 13., szerda

Tömeges

"Tömeges önfeláldozás lesz a Puskás Stadionban." (Elsőáldozás, így sem értelmesebb.)

A Macska

Van úgy, hogy átjön az asszony. Hogy nincs-e nálunk a Macska. Néha nálunk van, néha nincs. De ugye enni nem adunk neki? Nem, persze, ugyan. Újabban – meséli az asszony – éjszaka kapar az ajtón, ki kell engedni, elmegy. De hová? Hová, hová? Hát hozzánk. Fölmászik a tetőre, kapar az ablakon az éjszaka kellős közepén. A feleségem beengedi, az helyezkedik egy kicsit, aztán alszik reggelig. Nem tudjuk a nevét, csak úgy emlegetjük, a Macska.

Az ún. fakultatív sztrájkról

A fakultatív sztrájk* már eleve egy politikai agysorvadásban szenvedő ország öngyilkos találmánya. A fakultatív szolidaritási sztrájk viszont egészen különleges csemege kultúrakutatóknak: nyilvánosan demonstrálja, hogy nincs és nem is lehetséges szolidaritás a dolgozók között, hogy erről lemondtunk, hogy ennek a korszaknak vége.

*Fakultatív sztrájkon azt értem, amikor egy intézmény, vállalat dolgozóinak egy része sztrájkol, a többiek meg dolgoznak, és ez így is van kitalálva.

2019. március 10., vasárnap

A hagyományról

Van egy Esterházy-mondat, amit annyiszor idéztem, hogy a gyűjteményes kötetemből ki kellett gyomlálni, mert mégis furcsa, hogy 4-5 esszében is ugyanazt idézem. Így is benne maradt kétszer. Így hangzik:

"A tradíció azért jó, fontos, mert nem kell folyton külön mindent átgondolni, elég csak az egészet. Aki az egészről gondolkodik, az nincs egyedül."

Most még érvényesebbnek érzem, mint korábban. Borzasztó fontos lenne ezt az összefüggést fogalmilag is megragadni: nem lehet minden fogalmat – újra és újra – definiálni, és nem lehet minden értékítéletet – újra és újra – racionálisan megvédeni. Kellenek fogalmak, amelyeket vita nélkül is nagyjából azonos értelemben használunk, és kellenek értékek, amelyeket vita nélkül is mind elfogadunk. Erre való a hagyomány. Különben nem tudunk beszélni egymással, akkor pedig nincs közélet, nincs politikai cselekvés, és bármi megtörténhet. Mint a mellékelt ábra mutatja.

2019. március 9., szombat

2015-ről

Amikor elveszítem a reményt, 2015-re gondolok. Azokra az emberekre, akik naponta mentek le a Bérkocsis utcai pincébe főzni, hagymát vágni, vásárolni a saját pénzükön, mosogatni, pedig alig volt meleg víz, szendvicset kenni, ételt dobozolni. Idegeneknek – a szó minden értelmében.

Féldisznó

Azt beszélik, hogy az akadémiai kutatóhálózat nerifikálása után minden kutató fog kapni (vagy kap fogni, már nem emlékszem) egy féldisznót húsvétra.

2019. március 7., csütörtök

Lakájmédia

Hehe, véletlenül egy kormánypárti cikket kezdtem el olvasni, és sokáig azt hittem, merő irónia. Aztán rájöttem, hogy nem, képes valóban ilyen lenni. Őrület!

2019. március 6., szerda

A nemzetépítésről (vodkával)

A társadalom egymással kommunikálni képtelen forgácsokra esett szét. Elbeszélünk egymás mellett, mindenki csak a magáét fújja. Minden politikai szerveződés lehetetlenné válik, a közügyek megszűnnek, csak gátlástalan bűnözők magánügyei vannak, akik egykor polgároknak képzelhették magukat, már csak bábuk egy Ki nevet a végén? játékban. Ha pártot kéne csinálni, ha volna értelme, ha lehetne cselekvésről álmodozni, a pártprogram középpontjába a nemzetépítést állítanám. És tudom, hogy most elborul a tekintete liberális és szocialista barátaimnak, mert a nemzet szót vettem a számra, úgy látszik, a Knausz is fideszes lett. Hát nagyon nem. És hát nagyon fura, hogy nem látja mindenki: nem lehet másképp előrelépni, csak közösséget építve, hogy legyenek közös szavaink. És ehhez az oktatást kell rendbe hozni, és a közművelődést (ja!) kell rendbe hozni, és a tudományt kell rendbe hozni, és persze az eleven jog fájáról lehulló szegényeknek jövőt adni, azaz a szociálpolitikát rendbe hozni, és persze, hogy ne a betegségektől rettegve sivalkodjunk, szóval az egészségpolitikát kell rendbe hozni, és ezt nevezem nemzetépítésnek. És ugye világos, hogy éppen ezek a dolgok történnek meg a legkevésbé. Sok minden nincs, de ami biztosan nincs, nyomokban se, az a nemzet, vagyis hogy világos legyek: az állampolgárok közössége. És ebben a helyzetben gyakorlatilag biztos, hogy egy disztopikus diktatúra felé tartunk. Mert még csak félig vagyunk benne.

Ultimátum

Nem tudom, én Weber ultimátumát valahogy úgy fordítom le, hogy az EPP-nek nincs kifogása a demokrácia fölszámolása ellen feltéve, hogy a diktátor nem anyázza a néppárti politikusokat.

2019. március 4., hétfő

Napi 8 órában

teljes munkaidős munkaiszony

elvhajhász

elvhajhász. akkor már jobb volt a régi

2019. március 3., vasárnap

Vagy-vagy

Ha volnának Orbán hívei között keresztények, már rég nem lennének Orbán hívei. (Vagy keresztények.)

2019. március 1., péntek

A demokrácia fundamentumáról

Tldr. A demokráciával kapcsolatban az egyik legnagyobb tévedés – és a magyar rendszerváltás egyik ősbűne –, hogy azt hisszük: a demokrácia alapja az alkotmány és a jogszabályok. Ezek persze alapvetőek, de a legmélyebb alapok kulturálisak, sőt egy tág értelemben véve szinte azt mondhatnánk, nyelviek. Mert a jogszabályok ugyan elvileg pontosan fogalmaznak, de értelmezésre szorulnak, és egy ponton túl a definíciók már nem segítenek: ha az alapkérdésekben nincs egy hallgatólagos konszenzus, minden összekavarodik.

Mondok egy nem politikai példát. Ha látunk egy dohányzó kismamát, esetleg felháborodunk. De megtehetjük, hogy figyelmeztetjük: ezt nem kéne tennie. Ha visszakérdez, hogy miért, esetleg még jobban felháborodunk, de mégis el tudjuk magyarázni neki, hogy ez árt a magzatnak. Ha erre azt mondja, hogy semmi közünk hozzá, tovább nő a felháborodásunk, de belátjuk, hogy nem akar erről diskurálni, és még mindig a normális keretek között vagyunk. Ha viszont visszakérdez, hogy ez miért baj, furcsa fordulatot vesz a beszélgetés: elveszítjük a szavakat. Ugyanígy vagyunk például az emberi jogokkal. (Jut eszembe, az imént is azokról beszéltem.) Hogy egy konkrét eset jogsérelemnek számít-e, ebben segítenek a kifinomult definíciók, de egy ponton túl csak a sok korábbi konkrét megítélésen (hagyományon) alapuló "jogérzék" dönt. Ha ez nincs, kicsúszik a talaj a lábunk alól. Még inkább ez történik, amikor vitapartnerünk nem érti, miért baj az emberi jogok megsértése. És pontosan ez az elbizonytalanodás játszódik le világszerte, és különösen Kelet-Közép-Európában. A hagyomány elvesztéséről van szó, és nemcsak az ún. demokratikus hagyományokéról, amik nem is nagyon vertek gyökeret nálunk, hanem általános múltfelejtésről, a közös értékek hiányáról, arról, hogy minden magyarázatra szorulna, de nem elégséges a nyelv ahhoz, mindent megmagyarázzunk. Az ún. tabukat feszegető beszédmódban éppen ez fejeződik ki. A kulturális hagyomány egyik lényege ugyanis éppen az, hogy tudjuk, mi számít tabunak. Pl. nem nyitunk vitát arról, hogy tolerálható-e az emberevés.

Mi következik ebből? Pl. az, hogy az iskola innen nézve eminensen nagypolitikai kérdés, és hogy a magyar közoktatás évtizedek óta tartó kudarca közvetlenül felelős a demokrácia összeomlásáért. Aztán még az is, hogy a demokráciát – ha egyszer újra nekifutunk – nem állapotként, hanem projektként kell felfogni, valami olyanként, ami nem van vagy nincs, hanem "építeni" kell. Lehet, hogy egy egészen más alkotmány keretei között.

Déja vu

Amikor Gene Hackman a Gyorsabb a halálnál-ban (Sam Raimi, 1995) kivégzi a város által felbérelt bérgyilkost, és utána alázza a parasztokat, az pontosan ugyanaz a jelenet, mint amikor a Nincs bocsánat-ban (Clint Eastwood, 1992) szétrúgja a lányok által felbérelt bérgyilkos, English Bob fejét. Sőt, amikor a kártyás dicsekvőt, Ace Hanlont azzal alázza, hogy ő ott volt, szemben Ace-szel, aki csak mesél róla, az is erősen emlékeztet arra, amikor English Bobnak ugyanezt dörgöli az orra alá. Vicces ugyanakkor, hogy míg az egyik filmben szimpatizálunk a Hackman által formált figurával, addig a másikban gyűlöljük ugyanezeket a gesztusokat.