Rendbe hozni

Ki kell venni a katétert. Ki kell venni a pelenkát, ha szükséges, meg kell tisztogatni az altestet. Új pelenkát kell feltenni. Ilyenkor még bármi megtörténhet. Tiszta lepedőt kell alátenni, és betakarni egy tiszta paplanhuzattal. A két kezét egymásra kell tenni a hasán. Ha szétcsúszik, érdemes összekulcsolni az ujjakat. Ha egy összetekert párnahuzattal felkötjük az állát, megakadályozhatjuk, hogy a száj nyitva maradjon. Le kell fogni a szemét.

Kórházvonat

– Ide kerültem, csak azt nem tudom, miért. Kérdezem a doktor urat: "majd megbeszéljük", és már megy is tovább.
– ...
– Ajánlott nekem a doktor úr egy kórházvonatot. Hogy nekem az nagyon jó lenne, mert teljesen egyedül vagyok. Aztán egy hét múlva kérdeztem, hogy mi van azzal a kórházvonattal, azt mondta: "majd megbeszéljük", de akkor már a folyosó végében volt.
– De mi az, hogy kórházvonat?
– A kórházvonat... az egy nagy vonat... úgy kell elképzelni, mint egy tartálykocsit. És adnak hozzá két botot... Azzal kell kopogtatni, és akkor kijön belőle egy... És abba a vonatba be lehet ülni vagy feküdni vagy... be lehet feküdni. És akkor nem kell mondani semmit. ... Én nem tudom, telepátiával megy ez vagy hogyan... Nem kell mondani semmit, és már tudják, hogy mire van szükséged. Azonnal hozzák. És van ott orvos is, persze. Ki is van írva rá, hogy: orvosi vonat.

Választás után

-- Magának mi a véleménye erről a szavazásról?
-- Hát én ezt az eredményt vártam. Nem örülök neki.
-- Nem? Én örülök.
-- Igen? Miért?
-- Mert ha egy másik párt győz, az lerombol mindent, amit eddig felépítettünk.
-- Mit?
-- Mindent.
-- ?
-- Nincs munkanélküliség... Fejlődik a gazdaság. Eltakarítottunk minden szart, amit Gyurcsány felhalmozott.
-- Értem. De iszonyú a szegénység.
-- Szegények mindig voltak. Jézus is megmondta: a szegények mindig veletek lesznek. Én a Fidesz mellett vagyok, mindig mellette voltam, ha a földre tiporják is.
-- Hát nem tiporják a földre.
-- Most nem.
-- ...
-- Egy hibája van. Nem kellett volna azt a sok stadiont építeni. Nincs magyar foci... Aztán ha nem használják, tönkremegy. Építhettek volna abból a pénzből bármi mást.
-- Igen. Például ennek a kórháznak se kéne így kinéznie.
-- Bármit... De megírom majd a levelem a Fidesznek.
-- Igen? És mi lesz benne?
-- Az az én dolgom. Levéltitok is van a világon.
-- Nem akarok én olyasmit megtudni, amit nem akar elmondani.
-- Levéltitok is van a világon.

Juli néni dohányzik

Szóltak, hogy megint ki kéne vinni cigizni Juli nénit. Pár napja van benn, nem tud lábra állni, és ma már egyszer kitoltam. Bemegyek hozzá.
– Kivisz? – suttogva beszél. Nyilván csak így tud.
– Igen.
Jó idő van, de azért még hűvös, és már le is ment a nap. Előkeresem a nadrágot, felhúzzuk. Nem könnyű. Kiül az ágy szélére, de ahogy gyömöszölöm a lábát a nadrágba, lassan hátradől, a feneke csúszik le az ágyról. Azért megoldjuk. Sapka, kabát, zsebében a cigi és az öngyújtó. Besegítem a kerekesszékbe, és megyünk. A bejárat elé.
Hallgatunk. Elszívja a cigarettát. Én nem vettem kabátot, fázom. De szép este van. Nyugalom. Miután elnyomta a csikket, rám néz egy egész pici huncut bűntudattal, ami alig észrevehető a fáradt arcon.
– Elszívok még egyet.
– Megint kettőt szívunk? – korholás van a hangomban, de ez csak játék. Annyit szív, amennyit akar.
Kiveszem a második szálat, meggyújtom.
– Erős dohányos volt?
– Igen.
Hallgatunk megint.
– Holnap is lesz?
– Reggel még egy kicsit.
– Kihoz majd reggel?
– Én szívesen, ha ébren lesz, de én elég korán elmegyek, 7 körül.
Hallgatunk egy percet.
– Ébresszen föl, ha alszom.
– Ébresszem föl, hogy kivihessem dohányozni?
– Igen – suttogja.
– Nem ébresztem föl, drága. Ha alszik, csak aludjon, majd valaki kiviszi.
Nem válaszol. Elnyomja a csikket.

Imre bácsi

-- Jó estét, Imre bácsi, már nagyon hiányoltam. Nem is tudom már, melyik lánynak panaszoltam, hogy hová tűnt ez az Imre bácsi. De ő mondta, hogy nem hagy itt minket. Hát hogy van? Mi újság az egyetemen?

Azt hiszem, Kati néni az első, aki Imre bácsinak szólít. Jócskán túl van a hetvenen.

Kati néni

-- Azt nem tudom megbocsátani nekik, hogy elhamvasztották.
-- Miért?
-- Megérdemelt volna egy szép temetést. Beletették abba a dobozba. Ez lett a testéből.
-- Ha eltemetik, akkor mi lesz a testéből? Az se szebb.
-- Hát nem.
-- De ha igaz, egyszer majd újra élünk, és visszakapjuk a testet.
-- Igen. Ha igaz... Én vallásos voltam mindig, jártam temploma rendszeresen. Hiszek Istenben, de nem mindent hiszek el.
-- Mit nem hisz el, Kati néni?
-- Hát például ezt. Hogy föltámadunk.
-- Mi lesz velünk, ha meghalunk?
-- Elporlad a testünk a föld alatt.
-- Ennyi? Hát a lélek?
-- A lélek? Mit érünk vele a test nélkül?
-- ...
-- Látja, velem is mi történt. Pedig jó asszony voltam, mindig csak a munka, nem törődtem cicomával, szórakozással, nem kurválkodtam...
-- A betegség nem büntetés, nem válogat. Bármelyikünkre lecsaphat váratlanul.
-- Hát igen...
-- Kati néni, van, amit másképp csinálna, ha újrakezdhetné? Megbánt valamit?
-- Én igen. Megbántam.
-- Elárulja, hogy mit?
-- Nem szabad jónak lenni.
-- Ez a tanulság?
-- Hát igen. Nem csak mindig a munka...
-- Hanem?
-- Mehettem volna én is, mint a többi asszonyok... például színházba, szórakozni. Nekem is lehetett volna szeretőm, mert szép asszony voltam. Mert a férjemnek voltak. Ne higgye, hogy ő olyan jó ember volt. Most már persze mondja, hogy üres a lakás nélkülem. Akkor kellett volna...

Körbejárnak

És körbejárnak az ágyak között, mint a pincér az asztalok között, hogy ki mit kér vacsorára. És hát van pl. briós, vaj, húskrém, kenyér, kakaó, joghurt, tejbegríz. A választék nem lenyűgöző, de nem kiosztják a vacsorát, hanem kérdezik. Kis papírral járnak körbe, arra írják fel.

Fantomszagok újra

Megkezdődött kórházi évad, láttam egy csúnya sebet, éreztem a szagát, és nem volt ezzel semmi baj. Aztán reggeliztem az egyetemi büfében, melegszenyát, és a végén olyan rothadás szaga volt, sőt a nyelvemen, a torkomban is ezt a szagot éreztem, fotorealisztikusan (szineztézia). Talán attól, ahogy a cuccos kinézett a szendvics tetején. Mindenesetre ott kellett hagyni a végét. Őrület.

Emlékezés a régi szép időkre

"Kemény világ volt a sereg, de fegyelmet és tisztességet tanultuk. Nem ijedtünk meg különben a civilektől sem. Megvertük őket, hogy behugyoztak. Ha pofáztak."

Kórházkultúra

A mai délutánomat egy kórházban töltöttem kísérőként. Hát maradjunk annyiban, hogy a mai naptól még jobban becsülöm azt, amit a miskolci hospice-ban hetenként tapasztalok. És nem a speciális tevékenységi kör miatt, és még csak nem is (kizárólag) az emberi minőség miatt. Hanem valami olyasmi miatt, amit szellemiségnek vagy egyszerűen kultúrának nevezhetünk. A kimondott és ki nem mondott szabályok összessége miatt. A legalább részben ott tanult, de a lelkekbe mélyen bevésődött természetes elv miatt, hogy ti. a beteg egy ember. És ez azért megteremthető lenne más osztályokon is (és sok helyen bizonyára létre is jön).

Emil és Ervin

Emil kicsi, vékony ember, és egy foga sincs. Hanyatt fekszik az ágyon takaró nélkül, két keze a feje alatt, folyamatosan beszél, de alig érteni.
-- Két hete vagyok itt, azóta vagy hatan is meghaltak -- valami ilyesmit mond.
-- Igen? -- kérdezem, és közben Ervinre nézek. Ervin a szomszéd ágyon ül keresztben, a falnak dől, szóval félig fekszik.
-- Persze, erről szól a hospice. Talán 30% ha hazamegy innen. Nem? -- mondja, mint aki rendesen felkészült, és várja a megerősítést. Nem, azt hiszem, nem azt várja.
-- Inkább azt mondanám, hogy a hospice olyan hely, ahol a fájdalomcsillapításhoz értenek igazán.
-- Az igaz, amióta itt vagyok, sokkal jobb.

Jenő

Napok óta valami enyhe szúró fájdalmat érzek a jobb bordaív alatt. Hasnyálmirigyrák -- nyugtatom magam szelíden. A hétköznapibb magyarázat valami makacs emésztési probléma. Mindenesetre most Jenő ágyán ülök, Flectorral kenem a hátát, és igyekszem rá koncentrálni. -- Egy kicsit feljebb, Imikém, ez az, rátapintottál a lényegre, ahogy mondani szokás, Imikém, ne sajnáld a Flectort, van otthon még két tubus, megkértem tegnap a nővért, Imikém, hogy kenje be, mert borzasztóan fáj, de csak éppen megsimogatta, neked arany kezed van, úgy is foglak hívni, hogy arany kezű, Imikém, és akkor reggel, ahogy megbeszéltük? -- Reggel is bekenem. -- Nem az, hanem a másik, amiről beszéltünk, Imikém... -- Á, zuhanyozunk? Akkor rászántad magad? -- Igen, ha segítesz, arany kezű Imikém, köszönöm szépen! -- Simogatom az érzékeny csomót Jenő hátán, és közben elképzelem, milyen leszek majd betegként, lesz-e türelmem, bele tudok-e nyugodni, hálás leszek-e a simogatásért.

Az élet értelmezés

Néha, valami erőfeszítéstől egy pillanatra eltorzul az arcom. Ilyenkor úgy érzem, olyan lehet, mint Ferié, ettől megijedek. Ez valami nagyon mély dolog lehet: a másik arckifejezése (hangsúlya stb.) asszociálódik bennünk azzal a belső testérzékeléssel, amit akkor érzünk, amikor mi maguk vágunk ilyen képet. Feri a hospice régi lakója, erősen zavart, le van lassulva. Általában együttműködő, de néha kellemetlenül agresszív, követelődző. Amikor etetem, elfogadja, de néha a gyűlölet torzítja el az arcát. Nyilván nem. Valószínűbb, hogy egy fájdalom hullámzik át a testén. Az élet folyamatos értelmezés.

Bakancslista

-- Hozom a felesemet. (Talán aloevera-kivonatot vesz elő a betegek hűtőjéből.)
-- Éppen akartam mondani, hogy milyen jó feles pohara van.
-- Így szoktuk.. a jó kis pálinka... reggel ittunk, aztán mentünk aratni... meg aztán a disznóvágás... Mindig azt mondtam, hogy addig nem halok meg, amíg be nem rúgtam egyszer. Aztán látja... meghalok úgy, hogy nem rúgtam be...

Üresedés

– Pista is elment. Sokat szenvedett.
– Meghalt valaki ezen az ágyon, ahol most én vagyok?
– Persze. Hát különben?
(Nem, nem ezt válaszoltam. Csak annyit mondtam, igen.)

Az ítélet: rák!

Talán nem posztolnám ezt ki, de most a #Rákliga kampánya miatt úgy érzem, szükséges.

– Az a baj, hogy bűntudatom van.
– Miért, Éva?
– A bűnök miatt, amiket elkövettem. Nem mindig úgy viselkedtem másokkal, mint kellett volna.
– Úgy gondolja, ezért beteg?
– Tudom.
– Értem. Én azt hiszem, ha nem tudja elfogadni magát, ha rosszban van önmagával, nehezebben gyógyul
– Tudom.
– Meg kellene találni a jót magában, hogy szeretni tudja magát.
– Hát éppen ez az, ami nem megy.
– Most elítéli a bűneit. De hát ez is maga, aki megváltozott, és másképp gondolkodik...
– ...
– Biztos vannak barátai.
– Igen, sokan. És szeretnek is.
– Hát valamiért szeretik...
– Akkor mégis van bennem valami jó (elmosolyodik).

Az egydimenziós beteg

Az egyik rossz dolog a kórházban, hogy egydimenzióssá tesz. (Persze nem ez az egyetlen ilyen intézmény.) Te ott egy eset vagy, és a nap legnagyobb részében olyan emberek vesznek körül, akik semmi olyat nem tudnak rólad, ami számodra igazán fontos. Ami az identitásod gerincét adja: a családod, a múltad, a sikereid, hogy sokan tisztelnek, a szakmai érdeklődésed, stb. Ezzel igazolom magam előtt, hogy én éppen erről kérdezgetem és beszéltetem a betegeket. Talán van értelme.

A rács

– Vegyük le ezt a rácsot!
– Nem lehet, drága Emma néni, ez azért van ott, hogy ne essen le.
– Dehogy esek le. Minek tették ide ezt a rácsot?
– Így vigyáznak magára.
– Csak ide akarok menni az udvarra.
– Az udvarra?? Nem tud oda kimenni, Emma néni, és különben is esik az eső.
– Dehogy az udvarra, csak ide, na, ide. Adja ide a kezét!
– Ide se lehet, Emma néni. És nem szabad mindig kiabálni, mert zavarja már a szobatársát.
– Maga is csak olyan, mint a többi. Mind egyformák. Vegye le a rácsot!
– Tessék szépen lefeküdni, jó?
– Megálljon, megálljon! Maga is csak olyan, mint a többi. Vegyük már le azt a rácsot!

Bácsi 2

Idős férfibeteget viszek zuhanyozni. Még nem ismerem, de egyik önkéntestársam, jó lélek, néha kiírja az ágyak mellé a betegek keresztnevét.
– Én Imre vagyok. Mihálynak szólíthatom?
– Maga hányban született?
– 58-ban.
– Akkor inkább Mihály bácsi, ha kérhetem. Én 45-ös vagyok.

Csak ennyi

-- Ha meghallom ezt a hangot, már nagyon rossz. Rettegek.
-- De ezt már nem neked készítik.
-- Igen. Igen...
A félelmetes hang a gyógyszertörő mozsár messziről hallatszó halk kopogása. Márti napok óta "nem tud nyelni". Valójában tud, de úgy éli meg, hogy nem tud, inni sem tud, és a gyógyszer bevétele a nap egyik ijesztő eseménye. Folyamatos fájdalmai vannak, és nagyon gyenge. A halált hívja türelmetlenül.
-- De jó meleg a kezed... Ha úgy tudnék inni, mint Ágika...
Ági a szomszéd ágyon fekszik. Nehezen beszél, nem mindig érteni a szavát. Sír. Sokszor sír.
-- Csak ennyi.. csak ennyi...
-- Mi csak ennyi?
-- Csak fel tudnám köhögni... Mért nem tudom felköhögni?
-- Próbáld apránként! Kicsi köhintésekkel...
-- Igen... De nem megy.
Sír.