Szóltak, hogy megint ki kéne vinni cigizni Juli nénit. Pár napja van benn, nem tud lábra állni, és ma már egyszer kitoltam. Bemegyek hozzá.
– Kivisz? – suttogva beszél. Nyilván csak így tud.
– Igen.
Jó idő van, de azért még hűvös, és már le is ment a nap. Előkeresem a nadrágot, felhúzzuk. Nem könnyű. Kiül az ágy szélére, de ahogy gyömöszölöm a lábát a nadrágba, lassan hátradől, a feneke csúszik le az ágyról. Azért megoldjuk. Sapka, kabát, zsebében a cigi és az öngyújtó. Besegítem a kerekesszékbe, és megyünk. A bejárat elé.
Hallgatunk. Elszívja a cigarettát. Én nem vettem kabátot, fázom. De szép este van. Nyugalom. Miután elnyomta a csikket, rám néz egy egész pici huncut bűntudattal, ami alig észrevehető a fáradt arcon.
– Elszívok még egyet.
– Megint kettőt szívunk? – korholás van a hangomban, de ez csak játék. Annyit szív, amennyit akar.
Kiveszem a második szálat, meggyújtom.
– Erős dohányos volt?
– Igen.
Hallgatunk megint.
– Holnap is lesz?
– Reggel még egy kicsit.
– Kihoz majd reggel?
– Én szívesen, ha ébren lesz, de én elég korán elmegyek, 7 körül.
Hallgatunk egy percet.
– Ébresszen föl, ha alszom.
– Ébresszem föl, hogy kivihessem dohányozni?
– Igen – suttogja.
– Nem ébresztem föl, drága. Ha alszik, csak aludjon, majd valaki kiviszi.
Nem válaszol. Elnyomja a csikket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése