Attól még nem biztos

– Ez hülyeség. Ezt én nem értem – mondtam valamikor 1980 magasságában húszas éveim elején egy (nem árulom el, milyen) megbeszélésen.
– Attól még nem biztos, hogy hülyeség – jegyezte meg halkan, ahogy szokta, té, a bölcs nő.

Szolgáld ki magad!

Egyetemista koromban abszolút magánszorgalomból gyakran látogattam HI professzor előadásait. HI szívesen mesélt anekdotákat, amelyek eredete teljesen kinyomozhatatlan így utólag, és persze lehet, hogy nem is igazak. A következő gyakran eszembe jut, pedig talán nem is nagyon szellemes. Egyszer megkérdezték Lukácsot, mit szól ahhoz, hogy Thomas Mann róla mintázta Naphta alakját. Nincs-e ezen fölháborodva? Mire Lukács állítólag valami olyasmit mondott, hogy ha meghív valakit a dolgozószobájába, beszélgetnek, akkor egészen természetes, hogy az illető kiszolgálhatja magát az íróasztalán lévő szivaros dobozból. Nem kell erre szavakat vesztegetni.

Első szigorlatom

Szeretném elmesélni első történelemszigorlatom tanulságos történetét. Hallgatóimnak már elmeséltem egyszer-kétszer, de most itt is megosztom. Másodéves koromban én súlyos tanulmányi válságba kerültem, különösen a történelemtanulással volt bajom, nem részletezem, képtelen voltam megtanulni, de lényegében még tanulni is. Az első szigorlat másodév végén volt esedékes, a vizsgáztató tanárok: H. Balázs Éva (egyetemes történelem) és Unger Mátyás (magyar történelem). H. Balázs Éva fantasztikus egyéniség volt. Tudtuk róla, hogy kiemelkedő történész, ugyanakkor idős hölgy (utólag utánaszámolva nem sokkal hatvan fölött), nagyon nő fura allűrökkel (pl. mindenkit egyoldalúan tegezett, de ez senkit nem zavart), gyors szubjektív ítéletekkel, kategorikus kijelentésekkel. A francia szellemiséget képviselte egy nagyon németes képzési rendszerben. Színes, érdekes előadásokat tartott, de amikor egyszer egy hallgató valami olyasmit mondott, hogy "a múltkor arról tetszett mesélni, hogy...", őszintén megdöbbent: "ilyet még sose mondtak nekem, hogy én mesélek". Pedig mesélt. Unger Mátyás mindenekelőtt félelmetes volt. A szemináriumok légkörére jellemző, hogy egyik évfolyamtársam (utóbb művészettörténész lett) bevezette az "Unger előtti féldeci" fogalmát. Én ilyesmivel persze soha nem mertem volna próbálkozni. Lehet, hogy ő se. Volt persze, akit inspirált ez a légkör, nyilván sokakat, Unger népszerű oktató volt, engem lebénított, és nem könnyítette meg, hogy úrrá legyek említett tanulmányi válságomon.

A szigorlat úgy zajlott, hogy a két oktató külön vizsgáztatott, aztán közös osztályzatban állapodtak meg. Előbb H. Balázshoz mentem, kihúztam a porosz felvilágosult abszolutizmust. Mikor sorra kerültem, csak annyit tudtam kinyögni, hogy a porosz felvilágosult abszolutizmus II. Frigyes nevéhez kapcsolódik. És a papíromon is lényegében ez a fontos adalék állt mindössze. "Ez a tételed?" – kérdezte csodálkozva H. Balázs. "Hát ez." "Én azért azt gondolom, hogy te jó vagy" – foglalta össze némileg meglepően. A szemináriumon egyszer sem szóltam hozzá, a kiselőadásomra pedig időhiány miatt nem került sor, szóval rejtély volt, hogy pozitív ítéletét mire alapozza. Igaz, a kiselőadásomhoz kapcsolódóan konzultáltam vele, és akkor hosszan beszélgetett velem mindenféléről, a legkevésbé a történelemről. "Na meglátjuk, hogy szerepelsz Unger tanár úrnál" – ezzel zárta le a vizsgát. Na hiszen, Unger! Hozzá már abban a tudatban mentem be, hogy megbuktam. Bocskai és a hajdúk – nem részletezem, gyalázatosan szerepeltem. "Ez elégtelen. Hogy teljesített H. Balázs tanárnőnél?" "Hát ott sem volt jobb." Aztán a várakozás az ítéletre. Ami pedig a következő volt: H. Balázs meggyőzte Ungert, hogy mégsem kéne megbuktatni engem. Elégséges azzal a feltétellel, hogy ősszel becsületből beszámolok Ungernél (és csak nála) a szigorlati anyagból.

A történetnek több tanulsága is van. Az egyik, hogy meg lehet érezni belőle valamit a hetvenes évek bölcsészkarának (ELTE) vizsgáztatási és osztályozási kultúrájából. Ezt nem ragozom most tovább. A másik, hogy aztán középiskolai tanár lettem, tanítottam a porosz felvilágosult abszolutizmust is, és aki nem tudta, annak elégtelent adtam. Ez is érdekes gondolatmeneteket indíthat el a történelemtanítás értelméről.

Donáth Tiborról

Rónay László egy írása emlékezetembe idézte Donáth Tibort, az anatómust. Kiderült, hogy 16-ban volt 90 éves. Amiből viszont az következik, hogy amikor minket tanított, nagyjából 52 éves volt. Mindig lenyűgöznek az életkorok. Hogy az akkor megközelíthetetlen tekintélynek számító professzorok fiatalabbak voltak, mint én most. (Hahn István is alig volt idősebb akkor mostani énemnél.)

Ugyanúgy kerültem kapcsolatba Donáth professzorral, mint – felteszem, 20 évvel korábban – Rónay. A pedagógia szakosoknak ezek szerint mindig is ő tanította az anatómiát. (Rónay idejében a 30-as évei elején járhatott, de már professzor volt, Rónay legalábbis így emlegeti.) Én valami miatt hülyeségnek tartottam ezt a féléves anatómia-fiziológia kurzust (ma már bánom persze), és nem nagyon tanultam, vagyis hát alig. Vizsgázni valamiért egyedül mentem hozzá, úgy értem, akkor más vizsgázó nem volt. Azt mondta, meséljek az agyról. Persze nem nagyon tudtam semmit. Erre bizonyos szomorúsággal azt mondta: legyen közepes. Az a bölcsészeknél rossz jegynek számít, ugye?

Csattanó nélküli történet

Nála vettem fel a felvilágosodás irodalmáról szóló szemináriumot. A legtöbben már az előző félévben is hozzá jártak, és ő azzal kezdte, hogy térjünk át a tegeződésre (mert így egyszerűbb – valami indoklást mindig kell mondani). Egy kicsit csodálkoztam, hogy magázva kezdi, aztán vált tegezésre. 28 éves tanársegéd volt. Meg azt is mondta, hogy egész félévben Csokonaival fogunk foglalkozni. Aztán vizsgáztam is nála, Kármánt kérdezte. Nagyon felkészületlen voltam, ezért azt mondta, hogy ez közepes, de visszajöhetek, ha akarok. Nem akartam. Ez volt a bölcsész módi: ha valaki nagyon nem tudott semmit, akkor hármast kapott, de nem volt muszáj beírni, nem volt még Neptun, a jó lelkű tanár meg nem történtnek tekinthette a vizsgát. A történetnek nincs csattanója, csak kikívánkozott belőlem. Ma annak rendje és módja szerint a szakma egyik nagy tekintélyű kutatója. Közelít a hetvenhez.

NK halálára

Az órák a professzor szobájában voltak. Érdemes volt korán menni, mert akkor a fotelba lehetett ülni, és olyanok voltak az órák, mesélősek, hogy illett hozzájuk ez a fotelben relaxáló fíling. A prof nem szerette a fotelt, már a gyülekezés idején ott ült egy széken, és beszélgetett azokkal, akik közelebb álltak hozzá. Egy alkalommal az óra előtt bejött egy kicsi fekete ruhás lány, valamiről még gyorsan konzultálni akart a tanár úrral, leguggolt a szék mellé, úgy beszélgettek csendesen, mások számára nem hallhatóan, a szakmai intimitás aurájától körülvéve. Aztán sokszor láttam a lányt az egyetem folyosóin, és mindig köszöntünk egymásnak. Meglepett, hogy úgy néz rám, mint egy ismerősre, így én is már-már az ismerősömnek tartottam, pedig soha nem beszéltünk egymással. Nagyon szimpatikus volt, és valahogy azt éreztem, hogy rendkívül okos. Aztán láttam, ahogy sorra jelennek meg a könyvei, a tanulmányai olyan elvont kérdésekről, hogy minden vonzódásom ellenére sem próbálkoztam elolvasni őket.

Most egyszer csak meghalt. Nem tudom, mért szomorít el ennyire. Egy nagyon közeli ismerős megint kiszakadt az életemből.

In memoriam...

Publicación de Imre Knausz.

Könyvet lopni

Vannak csattanó nélküli történetek, amelyek mégis megmaradnak az emberben, és gyakran eszébe jutnak. Nehéz ezeket elmesélni, mert látszólag nem futnak ki semmire. Nekem van egy pár ilyen, de most csak egy jut eszembe. Megosztom, mert valami miatt gyakran gondolok rá.

Egyetemista voltam, és bejártam MGY tanár úr Kant-szemináriumára. Egyszer valamiért termet kellett keresnünk, és több irodán vonultunk át, amikor valaki meglátott egy könyvritkaságot, talán éppen Kantot, amihez akkor nem volt könnyű hozzájutni, és viccesen fölvetette, hogy simán elvihetnénk. Mire MGY valami olyasmit mondott félig magának, hogy "azt mondják, könyvet lopni nem bűn, de szerintem mégis bűn". Ennyi.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10151648710540225

Papp Laci, a nyelvész

Megyek gyanútlanul a József körúton, és egyszer csak meglátom egy kapu mellett ezt a táblát (bocsánat a telefonos minőségért).


Istenem, harminc éve már. Persze, hogy Papp Lacinak hívtuk a háta mögött. Két szemináriumot tartott nekünk. Az egyik nyelvtörténeti volt. Elővette a jegyzeteit, és szépen módszeresen végigmentünk a Tihanyi apátság alapítólevelének összes magyar eredettel gyanúsítható szaván, döntően persze helynevekről van szó. Végig ő beszélt, aztán amikor véget ért az óra, akkurátusan bejelölte a jegyzetében, hogy hol tartunk, onnan folytatta a következő alkalommal. Az emléktábla alapján ötvenegynéhány éves volt, csendes, halk, öltönye mindig fekete és kopott. Szerettük, ki tudja, pontosan, miért. Amikor vége volt a félévnek, vettünk neki virágot. Ez is olyan szokatlan, senkinek nem vettünk se virágot, se mást. Az viszont természetes volt, hogy neki adnunk kell valamit, és nem azért, mert olyan érdekesek voltak az órák.

Aztán tartott nekünk nyelvjárástani szemináriumot. Abból végképp nem emlékszem semmire, csak a végére. Azt mondta, most kéne valami jegyet adni mindenkinek. Láthatóan volt valami koncepciója, hogy mire is adná. De nem tudta elmondani. Elkezdtünk könyörögni, hogy kapjon már mindenki ötöst. De hát azt nem lehet, mégsem lehet mind egyforma... Dehogynem, mások is ezt csinálják. Persze, hogy mindenki jeles lett. Mint Kőnig az Abigélből.

Soha nem hittem volna, hogy emléktáblát kap egyszer. De hát nem tudtam róla semmit, ahogy most sem tudok. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Isten áldja, Tanár Úr!