Istenem, harminc éve már. Persze, hogy Papp Lacinak hívtuk a háta mögött. Két szemináriumot tartott nekünk. Az egyik nyelvtörténeti volt. Elővette a jegyzeteit, és szépen módszeresen végigmentünk a Tihanyi apátság alapítólevelének összes magyar eredettel gyanúsítható szaván, döntően persze helynevekről van szó. Végig ő beszélt, aztán amikor véget ért az óra, akkurátusan bejelölte a jegyzetében, hogy hol tartunk, onnan folytatta a következő alkalommal. Az emléktábla alapján ötvenegynéhány éves volt, csendes, halk, öltönye mindig fekete és kopott. Szerettük, ki tudja, pontosan, miért. Amikor vége volt a félévnek, vettünk neki virágot. Ez is olyan szokatlan, senkinek nem vettünk se virágot, se mást. Az viszont természetes volt, hogy neki adnunk kell valamit, és nem azért, mert olyan érdekesek voltak az órák.
Aztán tartott nekünk nyelvjárástani szemináriumot. Abból végképp nem emlékszem semmire, csak a végére. Azt mondta, most kéne valami jegyet adni mindenkinek. Láthatóan volt valami koncepciója, hogy mire is adná. De nem tudta elmondani. Elkezdtünk könyörögni, hogy kapjon már mindenki ötöst. De hát azt nem lehet, mégsem lehet mind egyforma... Dehogynem, mások is ezt csinálják. Persze, hogy mindenki jeles lett. Mint Kőnig az Abigélből.
Soha nem hittem volna, hogy emléktáblát kap egyszer. De hát nem tudtam róla semmit, ahogy most sem tudok. Azt sem tudtam, hogy meghalt. Isten áldja, Tanár Úr!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése