2026. október 14., szerda

Irgalmas katasztrófa



"...hemperegj ágyadon bátran 

mint hölggyel mint mentőangyallal

a fénylő a szivárványos

irgalmas katasztrófával"

                                                                                                (Nagy László) 

Egyre gyakrabban és őszinte örömmel használom az AI-t. A legérdekesebb, ahogy az olvasási szokásaimat átalakítja. Mindig is lassú olvasó voltam, fönnakadok apróságokon, belebotlok furcsa mondatokba. Mostanában ha ilyesmi történik, nem hagyom annyiban, megkérdezem a Geminit. Ha Martin Eden fölszáll egy kocsira (az angolban: car), amelyen már mások is utaznak, akkor engem érdekel, hogy ez  miféle kocsi. A Geminitől megtudtam, hogy villamos (a fordító tehát egy kicsit elaludt), és akkor persze érdekelt, hogy mióta van villamos Kaliforniában, és persze az is, hogy Budapesten, stb. Máskor súlyos elméleti műveket olvasok, és sokat használ, ha a Gemini összefoglal egy nehezebb fejezetet.

Olyan ez, mint a novemberi 25 fok, az eső nélkül múló hetek. Igazi boldogság. Mármint ha nem gondolunk bele a közelgő katasztrófába, melynek előjele ez a szépség. Mert az AI hozta kényelem és izgalom is előjel. Tudjuk, persze. De nem gondolunk rá. Arra, hogy tesz bennünket fölöslegessé az AI. Arra, hogy mekkora környezeti terheléssel jár. És arra, hogy mekkora hatalmat biztosít fölöttünk annak a néhány milliárdosnak, akik kézben tartják a fejlesztést. A katasztrófa három rétege. És a negyedik, hogy örülünk is neki.

Erről eszembe jut Szilvási Pál verse, a Megajándékoz a boldogsággal.

A halál háromnegyedes pohárból issza a tiszta szeszt. Ez baj.

Egyedül él, fekete garbójába vízszintes csíkot égetett a szárítókötél.

Amikor józan, türelmes. A halál ráér.

Megvárja a szerelem ünnepét, és megajándékoz a boldogsággal.

Ilyenkor már-már szeretem.


A kép forrása:  https://vocal.media/

2026. október 4., vasárnap

Miért forradalom a "pedagógiai forradalom"?


Először egy tavalyi előadásomban neveztem pedagógiai forradalomnak a közoktatás szükséges átalakítását, radikális reformját. Ez talán költői túlzásnak tűnik, aki azonban így gondolja, az valószínűleg nem gondolta végig, mi mindennek kell megváltoznia ahhoz, hogy a változásoknak valóban hatása legyen.

A szokásos tanári narratíva valahogy így hangzik. Meg akarom tanítani Mária Terézia rendeleteit. A mai gyerekek azonban mások, mint a régiek, például nem tudnak hosszú ideig figyelni egy szövegre, legyen az írott szöveg vagy tanári magyarázat. Egy fölgyorsult világban élnek, amelyet a vizuális információk uralnak, csak egy-két perces összpontosításra számíthatunk, arra is csak akkor, ha az információ, amit nyújtunk, a számára elég érdekes, megragadó. Így tudunk versenyre kelni azzal a világgal, amelyben tanítványaink élnek. Készítsünk hát színes és mozgalmas TikTok-videót Mária Terézia rendeleteiről! És valóban, a gyerekek odafigyelnek, és szinte észrevétlenül megjegyzik a legfontosabb tudnivalókat, a "lényeget". Igaz, hamarosan elfelejtik, de a dolgozatíráskor még szignifikánsan jobban emlékeznek rá, mint a hagyományos magyarázat után.

Ez az "alkalmazkodási modell" azonban elvéti a lényeget. A probléma, amellyel szembe kell néznünk, ugyanis nem az, hogy a felnövekvő nemzedék nem tudja fölsorolni Mária Terézia rendeleteit. Nem ez fenyeget civilizációs válsággal, végső soron összeomlással, hanem éppen az, amit a fenti narratíva külső adottságnak, jövőnk elkerülhetetlen jellemzőjének tekint: a figyelem hanyatlása. A mai válság fényében érthetjük meg igazán Simone Weil több mint nyolcvan éve leírt szavait:

"A tanulás igazi és szinte egyetlen célja, ha manapság ez feledésbe is merült, éppen a figyelem képességének növelése."

Elképzelhető-e, hogy az iskola hatalmas intézményrendszerét a figyelmi képesség növelésének – vagy ami ugyanaz, a világ iránti érdeklődés fölkeltésének és fönntartásának – szolgálatába állítsuk? Mi mindent kell ehhez megváltoztatni nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is? Nincs ennél fontosabb politikai cél, és nincs ennél lehetetlenebb. De mi az alternatíva?