A nemzetépítésről (vodkával)

A társadalom egymással kommunikálni képtelen forgácsokra esett szét. Elbeszélünk egymás mellett, mindenki csak a magáét fújja. Minden politikai szerveződés lehetetlenné válik, a közügyek megszűnnek, csak gátlástalan bűnözők magánügyei vannak, akik egykor polgároknak képzelhették magukat, már csak bábuk egy Ki nevet a végén? játékban. Ha pártot kéne csinálni, ha volna értelme, ha lehetne cselekvésről álmodozni, a pártprogram középpontjába a nemzetépítést állítanám. És tudom, hogy most elborul a tekintete liberális és szocialista barátaimnak, mert a nemzet szót vettem a számra, úgy látszik, a Knausz is fideszes lett. Hát nagyon nem. És hát nagyon fura, hogy nem látja mindenki: nem lehet másképp előrelépni, csak közösséget építve, hogy legyenek közös szavaink. És ehhez az oktatást kell rendbe hozni, és a közművelődést (ja!) kell rendbe hozni, és a tudományt kell rendbe hozni, és persze az eleven jog fájáról lehulló szegényeknek jövőt adni, azaz a szociálpolitikát rendbe hozni, és persze, hogy ne a betegségektől rettegve sivalkodjunk, szóval az egészségpolitikát kell rendbe hozni, és ezt nevezem nemzetépítésnek. És ugye világos, hogy éppen ezek a dolgok történnek meg a legkevésbé. Sok minden nincs, de ami biztosan nincs, nyomokban se, az a nemzet, vagyis hogy világos legyek: az állampolgárok közössége. És ebben a helyzetben gyakorlatilag biztos, hogy egy disztopikus diktatúra felé tartunk. Mert még csak félig vagyunk benne.