Valamikor a nyolcvanas évek végén volt nekünk egy teljesen spontán szerveződő klubunk. Véletlen egybeesés, de talán éppen Taní-tani Klubnak hívtuk, és az volt a mondás, hogy össze akarjuk hozni egy társaságba az oktatáskutatókat, a pedagógusokat és a pedagógusjelölteket. Néha előadókat hívtunk, néha csak úgy beszélgettünk. De mivel egyáltalán nem volt pénzünk, egy ponton úgy éreztük, jó volna, ha lenne. Megkörnyékeztük e célból Szabolcsi Miklóst, az Országos Pedagógiai Intézet igazgatóját, adna nekünk mint hasznos kezdeményezésnek némi pénzt. Pl. arra, hogy az előadóknak fizetni tudjunk. És mit ad Isten, adott emlékezetem szerint tízezer forintokat. Nagy pénz volt az akkor, mindenesetre több, mint egy átlagos értelmiségi havi fizetése. Aztán volt is olyan előadó, akit kifizettünk ebből, de úgy esett, hogy akkorra már hanyatlóban volt a klub, a pénz nagy része még megvolt, de a klub inkább csak baráti társaságként üzemelt. Az egyik utolsó meghívottunk bizonyos Pokorni Zoltán volt (neki nem fizettünk), aki akkor alapította meg a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetét. Nagyon szimpatikus volt, drukkoltunk a kezdeményezésnek. Aztán teltek a hetek, és minket gyötört a lelkiismeret, hogy mi legyen a sok pénzzel, és némi tanakodás után úgy döntöttünk, felajánljuk a PDSZ-nek, ott biztos jó helyen lesz. Nagyon örültek neki. (A mi kis klubunk amúgy még sokáig megmaradt mint asztaltársaság. Erzsébet Söröző volt az ott a Nagykörúton?)
A minap pedig, némi spéttel, úgy döntöttem, belépek a PDSZ-be. Hogy ne legyek már annyira szervezetlen. Mert az gáz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése