Miért hiszek a korrespondencia-elméletben?

KI - 01

Erre a bejegyzésre Nahalka István a saját blogján válaszolt, így kialakult egy vita.

• Nahalka István válasza (NI - 01)
• Az én viszontválaszom (KI - 02)
• Nahalka István viszontválasza (NI - 02)
• Az én második válaszom (KI - 03). 
• Nahalka István harmadik válasza (NI - 03) 
• Az én záróposztom (KI - 04)
• Nahalka István záróposztja  (NI - 04)

A következőkben nyilván olyasmit fogok leírni, amit mások már értelmesebben leírtak, megint mások pedig már meg is cáfoltak. Vagyis jó sokat kell még olvasnom a témához, de úgy döntöttem, hogy leírom (elsősorban persze magamnak), most hogyan látom a kérdést. A kérdés pedig az, hogy milyen alapon mondjuk valamire – egy kijelentésre vagy egy elméletre –, hogy igaz. Amellett fogok érvelni, hogy képtelenség feladni az igazság korrespondencia-elméletét annak ellenére, hogy nagyon nyilvánvaló problémák vannak vele. Világos, hogy így közvetve amellett is érvelek, hogy van értelme az igazság fogalmának, noha sokan (a radikális konstruktivisták) ezt vitatják.

Az igazság mibenlétének klasszikus megfogalmazása: "Veritas est adaequatio rei et intellectus." Azaz: „Az igazság a dolog és az értelem megegyezése.” Tulajdonképpen így foglalható össze tömören a korrespondencia-elmélet, ezt használta már Szent Tamás is, bár valószínűleg nem tőle származik. Alighanem ezt mondja az intuíciónk is, szóval ez egy nagyon kézenfekvő meghatározás. De mindjárt adódik egy komoly probléma is, mert mégis hogyan állapítható meg ez a megegyezés? Hiszen a „dologról” nincs közvetlen tudásunk, csak azt tudjuk róla, ami az értelmünkben van. Igaz, vannak érzeteink, de azok sem közvetlenül a dolgot mutatják, csak azt, ahogy az számunkra megjelenik. És itt a „számunkra” jelentheti az emberi megismerőképességet általában, de azt is, hogy megelőző tapasztalataink különbsége folytán különbözőképpen érzékelhetjük ugyanazt a dolgot, és még határozottabbá válhat ez a különbség az értelmi feldolgozás, a gondolkodás során. Végső fokon már azt sem értjük, egyáltalán mit jelent ez a megegyezés, hiszen a dolognak (pl. egy asztal) és az értelemnek (pl. egy asztal képzetének vagy fogalmának) a természete egészen különböző. (Legalábbis így hisszük, hiszen továbbra sem világos, hogy „a dolog önmagában” – ahogy Kant mondta – milyen természetű.)

A továbbiakban arról szeretnék vallomást tenni, hogy a fenti érvelés ellenére miért nem tudja gondolkodásom ledobni magáról az igazságkeresés béklyóját. Kezdem három olyan hipotézissel, amelyek mellett nem akarok érvelni, mert nekem úgy tűnik, ezeket nagyon kevesen vitatják komolyan, és én is hiszek bennük.

1. Létezik egy az emberi megismeréstől független világ. (A dolgok léteznek.)

2. A világnak vannak tulajdonságai. (Egy tulajdonságok nélküli külvilág feltételezése lényegében azonos lenne azzal a feltételezéssel, hogy nincs világ. Hiszen akkor minden tulajdonságát önkényesen konstruálnánk.)

3. Az emberi megismerés intencionális jellegű, azaz valami rajtunk kívül állóra vonatkozik. Már eleve ilyen az érzékelésünk, így az érzékeinkhez szorosan kapcsolódó értelmünk is. Ebből persze önmagában nem következik, hogy a megismerés valóban valami külsőre irányul, de mindenesetre így éljük meg. (Az álom is intencionális ebben az értelemben, pedig amit álmunkban tapasztalunk, az nincs valójában jelen a külvilágban. Legalábbis így hisszük, mert ugye nem világos, mit jelent az a szó, hogy „valójában”.)

A továbbiakban induljunk ki a tudás – konstruktivisták által szívesen alkalmazott – evolúciós modelljéből. Eszerint – ahogy nekem sikerült megérteni – a tudás eszköz ahhoz, hogy a céljainkat meg tudjuk valósítani. Vannak alkalmasabb és kevésbé alkalmas eszközök, ezek versengenek egymással, és a „fittebb” fog túlélni. A fittséget nevezik adaptivitásnak. Az adaptívabb tudás hatékonyabban segíti az emberi gyakorlatot, így használatával voltaképpen mi tudunk jobban alkalmazkodni és túlélni. Ez egy nagyon meggyőző modell, erejét az adja, hogy látszólag lemond az „adaequatio rei et intellectus” problematikus elvéről. A szakóca nagyon jó eszköz volt a bőr felhasítására, de aztán a kés még jobb lett, és az ember eldobta a szakócát. De nincs szó arról, hogy bármelyik is megegyezett volna a bőrrel vagy bármivel a külvilágban.

Ha azonban aprópénzre akarjuk váltani ezt az elméletet, felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben, milyen helyzetekben beszélhetünk adaptivitásról. Azt hiszem, legalább kétféle, egymástól jól megkülönböztethető szituáció van, amin lemérhetjük egy tudás működőképességét. Nevezzük az egyiket gyakorlati adaptivitásnak. Vagyis hogy egy adott tudáskonstrukció használhatónak bizonyul-e a társadalmi (vagy akár egyéni) gyakorlat különböző problémáinak megoldására. Nekem úgy tűnik, maga a modell elsősorban ezt az értelemzést sugallja, és amúgy már a korai Lenin is nagyon szerette a gyakorlatot az igazság kritériumának tekinteni. A társadalomról szóló tudások esetében azonban azt látjuk, hogy nagyon gyakori az olyan helyzet, amikor különböző konstrukciók egyaránt adaptívaknak bizonyulnak – különböző társadalmi csoportok számára. Mondhatjuk, hogy ez van, ezzel együtt kell élni, neve is van ennek az együttélésnek: posztmodern. De vajon helyesen járunk-e el így?

Vegyünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy a téridő-kontinuum egy csomósodási pontján, mondjuk, Bostonban 2001-2002-ben kétféle tudáskonstrukció verseng a túlélésért. Az egyik szerint a korábbi években katolikus papok sorozatosan és nagy számban követtek el szexuális visszaéléseket kiskorúakkal szemben, és ezeket az egyház rendre eltussolta, a másik konstrukció szerint, ha voltak is ilyen esetek, azok szórványosak voltak, és az egyházi vezetés nem tudott róluk. Melyik az adaptívabb tudás? Sokak szerint az utóbbi, hiszen az egyházba vetett bizalom egy ilyen katolikus városban a nyugalom, a béke és a társadalmi virágzás feltétele. Mások – elsősorban persze azok, akik áldozatnak vallják magukat, így az első tudáskonstrukcióban hisznek – azt mondják, hogy ez a hallgatás tönkre teszi az életüket. Mi meg azt mondhatnánk nagy bölcsen, hogy hát ilyen az élet, tele van nehéz kérdésekkel.

Bennem azonban megszólal a racionalista-konstruktivista, és azt mondja: ugyan, ne hülyéskedj. Az adaptivitás itt egész egyszerűen nem ezt jelenti. Oké, van gyakorlati adaptivitás, de van egy másik is, nevezzük kognitív adaptivitásnak. Ez arról szól, hogy egy adott konstrukció milyen jól működik a megismerési folyamatban. Tehát amikor a bűnügyi nyomozás protokolljait követve megnézzük pl. az egyházi iratokat, általánosabban: a bizonyítékokat, akkor melyik tudáskonstrukció bizonyul a kettő közül adaptívabbnak. Melyiket kell elvetni a bizonyítékok súlya alatt? Az az állításom, hogy a különböző tudáskonstrukciók versenyében mindig prioritása van a kognitív adaptivitásnak (a bizonyítékok meghatározott protokollok szerinti vizsgálata során megmutatkozó adaptivitásnak) a gyakorlati adaptivitással szemben. Sőt! A bizonyítható (azaz valószínűsíthető, nem látok elvi különbséget) állításokat és elméleteket akkor is preferáljuk (helyes preferálnunk), ha a konkurens konstrukciók kifejezetten jól működnek, és minden téren beválnak a gyakorlatban. Miért? Úgy vélem, azért, mert a priori tudni véljük (persze ebben tévedhetünk), hogy hosszú távon (!) a gyakorlatot is az szolgálja, ha abban hiszünk, ami bizonyítható. De honnan a bizonyíthatóság ilyen kiemelt szerepe? Szerintem egyszerűen onnan, hogy az emberi elme nem tud lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ami bizonyított (valószínűsített), az (nagy valószínűséggel) úgy is van. Azaz igaz. Tudásunkban eszerint az fejeződik ki, ami ténylegesen van.

Vegyünk most egy olyan történetet a múltból, amelyről mind a mai napig legalább két ellentétes konstrukció él a történészek és az érdeklődő laikusok tudatában. Szadista sorozatgyilkos volt-e Báthori Erzsébet, vagy az ilyen természetű vádakban teljesen ártatlan úrnő, aki egy koncepciós per áldozata lett? Ma a szakma az utóbbi konstrukcióra hajlik, de a kérdés mid a mai napig eldöntetlen. Miért érdekes ez az eset? A mi szempontunkból azért, mert a gyakorlati adaptivitás kérdése mintha fel se vetődne itt. A tudomány egy olyan kérdést próbál megválaszolni, amely csak abból a szempontból érdekes, hogy a források (bizonyítékok) mit mondanak, és úgy tűnik az „össztársadalmi gyakorlat” szempontjából egészen mindegy, hogy mi az „igazság”. Tényleg mindegy a gyakorlati adaptivitás? Az az állításom, hogy nem. Meglehet, a történészeket csak a kíváncsiság hajtja, de – megint így fogalmazok – a priori tudni véljük, hogy hosszú távon jobban járunk, ha tudáskonstrukciónk megfelel a tényeknek, azaz igaz. Csakhogy fogalmunk sincs, és nem is lehet, hogy mi lesz az a szituáció (ha lesz egyáltalán ilyen), amikor számítani fog, hogy gyilkos vagy áldozat volt Báthori Erzsébet. Azt hisszük, jó tudni, hogy a dolgok „hogy voltak (vannak) tulajdonképpen” (Ranke).

Jó, jó, de ettől még nem világos, hogy mit jelent a korrespondencia (adaequatio). Hát nem tudjuk. De vajon ez akadálya-e annak, hogy higgyünk benne? Szerintem nem, sőt azt gondolom, hogy mindannyiunk életében, ahogy a tudományban is, alapvető az a meggyőződés, hogy az igaz ismeret helyesen ábrázolja a dolgok állását. Megjegyzem, Kant heroikus erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megvilágítsa, hogyan vonatkozhat az értelem a jelenségekre, szóval nem arról van szó, hogy a gondolkodás sehol sem tart ebben a kérdésben.

Kínálkozik azonban egy további kibúvó. Nem tehetjük-e zárójelbe a korrespondencia hipotézist úgy, hogy azt a tudáskonstrukciót tekintjük érvényesnek, amely kiállja a tudományos protokoll próbáját, amely tehát átmegy ezen a teszten? Számomra ez nem meggyőző, egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, nem az kap jogosítványt, aki tud autót vezetni, hanem aki leteszi a vizsgát. Persze tényleg van különbség a vizsga és a tudás között, de az előbbi úgy van tervezve (nyilván többé-kevésbé gyarló módon), hogy az utóbbit bizonyítsa. A tudomány szabályai pedig úgy vannak tervezve, hogy a kutatásokból – jó közelítéssel – a tényeknek megfelelő állítások jöjjenek ki. Különben mi más indokolná, hogy éppen ezek és nem más szabályok az érvényesek? Mondhatjuk persze, hogy éppen elég legitimáció a beválás, azaz az a tapasztalat, hogy a tudományos gondolkodás hosszú távon elég jól szolgálja a túlélést, az alkalmazkodást. De tényleg mondhatjuk-e ezt? Ehhez tudományos módszerekkel meg kell vizsgálni, hogy a tudományos jóslatok elég sokszor beválnak-e, azaz olyan módszert kéne alkalmaznunk, amelynek a hatékonyságát bizonyítani akarjuk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem azért hiszünk a tudományos módszerben, mert beválik (számos ellenpéldát lehet hozni a mindennapi életből), hanem azért, mert minden erejével az objektív valóság feltárására irányul.

Befejezésül néhány szó a kérdés politikai jelentőségéről. Ismerjük a vakokról és az elefántról szóló példázatot. Az egyik vak szerint az elefánt oszlop, a másik szerint hosszú cső, a harmadik szerint fal stb. Az emberek különböző helyzetükből, előzetes tapasztalataikból stb. fakadóan valóban különböző világokat konstruálnak maguknak, és ennek megfelelően különböző politikai cselekvésekben hisznek. A ma közkeletű demokráciakép alapján az a jó a demokráciában, hogy az elefántot tapogató vakok nem esnek egymásnak a vita során, hanem szépen megszavazzák, hogy mit kezdjenek az elefánttal (implicite: hogy mi is az elefánt). Mivel mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, az elefántképek is egyenlő méltóságot érdemelnek, ami csak úgy lehetséges, ha hallgatólagosan elfogadjuk, hogy nincs is elefánt önmagában (vagy ha van is, nem tudhatjuk, milyen, így nem érdemes foglalkozni vele), csak egymással versengő elefántképek vannak. Ha én hatalomra törő politikus lennék az elefánttapogató vakok között, azt vizsgálnám, melyik elefántképben hisznek a legtöbben, azt hirdetném én is, és igyekeznék meggyőzni őket, hogy minden intézkedésem ennek felel meg (főleg persze azt hirdetném, hogyan védekezzünk az elefánt ellen). Ezzel nemcsak a demokráciát sikerülne felszámolni, hanem számos katasztrófát is okoznék. Ezzel szemben ha demokrata vezető lennék, ezt a tételt követném:

DEMOKRÁCIA = DISKURZUS + SZAVAZÁS

Vagyis a demokrácia nemcsak szavazás. Meg kell hallgatnunk egymást, éspedig azért, hogy lássuk, mi az, ami ténylegesen van. Az elefánt egészét persze továbbra sem tudnánk leképezni, de legalább rájönnénk, hogy az nemcsak cső, oszlop vagy fal, hanem valami bonyolultabb. „Majd kiforrja magát.” Így az alkalmazkodás hatékonyabb lehet. Ehhez persze legalább két dolog kell. Egyrészt jó lenne hinni abban, hogy ami van, az megismerhető. Másrészt mindenkit fel kéne ruházni a racionális gondolkodás eszközeivel. Mert az elefánt sokkal bonyolultabb képzet, mint a cső. És a közvetlenül adott egyszerűtől a távoli bonyolultig eljutni kemény gondolati munka.

Nahalka István válasza