KI - 03
Ez a bejegyzés egy vita része:
1. Első körben szeretném tisztázni a vitapozícióm. Az én célom ezzel a vitával nem az, hogy a konstruktivizmussal szemben egy másik, hagyományosabb elméletet védjek. Bizonyos értelemben pont az ellenkezője. Az én pozícióm inkább a gondolkodó (és ezért szükségszerűen kritikus) tanítvány pozíciója, aki szeretné magáévá tenni a konstruktivista gondolkodást, de ezt értelemszerűen nem tudja megtenni addig, amíg úgy érzi, hogy ez a gondolkodásmód számára bizonyos pontokon elfogadhatatlan, ezért ellenérvekként megfogalmazott kérdésekkel ostromolja mesterét. Nem hízelgésből vagy álszentségből mondom ezt, egész egyszerűen én így vagyok ezzel. Az nyilván világossá vált az eddigiekből, hogy mi a bajom (egyelőre) azzal a (radikális) konstruktivizmussal, amit te képviselsz: pedagógiai-politikai gondolkodásomban (írásaimban) szeretnék használni olyan fontos fogalmakat, mint "igazság", "objektív" (és amúgy: "megismerés"), de eközben feszültséget kelt bennem, hogy az általam különben (nyilván nem elég tudással) elfogadott konstruktivizmus számára ezek a kritika céltáblái. Ahogy Gulyás Márton szokta mondani: segíts ezt megérteni! Meg ezt azért is írtam, hogy világos legyen: nem célom, hogy minden posztban pont ugyanazt az álláspontot képviseljem. A vitának számomra akkor van értelme, ha képes vagyok meghaladni korábbi álláspontomat. Ez azonban egyelőre nem azt jelenti, hogy mindenben igazat adnék neked. 😊
2. Ezt írod: "...számodra a nagyon adaptív tudás az igaz". Majdnem ("casi" – szokta mondani a spanyoltanárom, amikor teljesen téves választ adunk 😆). Aztán te is idézed, hogy a kognitív értelemben adaptív tudást szeretném igaznak nevezni. Ezt én egy nagyon fontos különbségnek érzem, bár nem biztos, hogy szigorúan ki tudom fejteni a különbséget a gyakorlati adaptivitással szemben. Társadalmi kérdésekről való gondolkodás esetén egészen biztos, hogy ez a különbség fennáll. Ellentétes tudások (hiedelmek) egyaránt adaptívak lehetnek különböző embercsoportok számára. Pl. jócskán vannak olyan egyébként racionálisan gondolkodó emberek, köztük orvosok, gyógyszerészek, akik személyes tapasztalatból "biztosan tudják", hogy a homeopátiás szerek hatásosak (ugyanígy egy kollégiumi kolléganőm ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen készenlétben kalcium tabletta, mert rajta pl. még kizárólag az segített erős allergiás roham esetén). Számukra ez a tudás adaptív, azaz egyrészt beválik, másrészt ki is szorítja az ellentétes tudást, amely viszont mások számára adaptív (akik a homeopátiás szereket kerülve valódi gyógyszerrel kezelik magukat). Ez a kérdés viszont elvileg eldönthető tudományos módszerekkel. Ami az utóbbi esetben eldől, az a homeopátiás szerek hatékonyságába vetett hit kognitív értelemben vett adaptivitása, azaz megállja-e a helyét a bizonyítékokkal szemben. Ha nem, akkor – szerintem – ez nem igaz tudás. Ez viszont már átvezet egy másik fontos kérdéshez: van-e közös világunk?
3. A kétféle adaptivitás között ugyanis az is fontos különbség, hogy a gyakorlati adaptivitás a különböző nézőpontokhoz kapcsolódik, míg a kognitív adaptivitás ahhoz, hogy e nézőpontoktól függetlenül mi az, ami van. Először meghökkentem a meghökkenéseden: miért olyan furcsa neked a "közös tapasztalat" kifejezés. Aztán rájöttem, hogy szokás szerint én fogalmaztam pongyolán. Természetesen nem közös tapasztalatról akartam beszélni abban az értelemben, hogy mindketten (mind a százezren stb.) ugyanazt tapasztalnánk, hanem csak arról, hogy a különböző emberek különböző tapasztalatai ugyanarra a világra vonatkoznak. (Ezzel még nem állítom, hogy ez a világ objektív, majd erről később.) Itt van ez a gyönyörű lány, aki átmegy a téren. Én meglátom. „Azt nézd, milyen!” – mondom, és oldalba b...öklek akkor téged. Te viszont nem látsz semmit, vagy éppen egy zsiráfot látsz. Akkor nem azt fogod gondolni, hogy hát persze, az Imre egy másik szubjektum, másként konstruálja meg a maga valóságát, nincs itt semmi látnivaló. Inkább azt gondolod, hogy az Imre túl sokat ivott, vagy valami más pszichopatológiai történés van, mert olyasmit lát, ami nincs ténylegesen jelen. Nem a csajjal kell itt foglalkozni, aki nincs is ott, hanem az Imrével, aki, úgy tűnik, veszélyben van.
Vagy vegyük a vak szerzetesek és az elefánt példáját! Ha ez a valóságban megtörténik, és a szerzetesek kíváncsiak, és nem utálják egymást, akkor a történet nyilván úgy folytatódik, hogy megosztják egymással a tapasztalataikat, térbeli pozíciójukat, kialakul egy kommunikáció köztük, és lassan rájönnek, hogy egy bonyolult alakzatról van szó, amely azonban a diskurzus nyomán nagyon hasonló modellként jelenik meg a különböző szerzetesek fejében. Várhatóan próbálják tehát az egyéni tapasztalatok között megmutatkozó ellentmondásokat leküzdeni. E törekvés mögött az a makacs hit áll, hogy mindannyian ugyanazt a jelenséget tapasztalják, csak más oldalakról. És igen, ezt a közös világot én objektívnak nevezem, bár nem feltétlenül a szó közvetlen értelmében.
4. Akkor milyen értelemben? Tapasztalati világunk szubjektív, mert nem más, mint egy konstrukció a fejünkben. Másfelől azonban a fentiek értelmében interszubjektív, hiszen ennek a világnak egy jelentős része minden szubjektum számára közös. A (tapasztalati) világnak ez a közös jellege mindenesetre rejtély, legalábbis abban értelemben, hogy választ kell adni rá: miként lehetséges? Egy sor képzetünkről (világos, hogy nem mindegyikről) tudjuk, hogy mások is ugyanazzal a képzettel rendelkeznek. Látom, hogy jön az autó, nem lépek az úttestre. De nemcsak én, más se. De ha lassít, egy mozdulattal megköszönöm, és mégis átmegyek előtte, tudom, hogy látott, stb. Nem tudom nem feltételezni, hogy ennek az együttműködésnek az az alapja, hogy a jelenségvilágban a testem objektíve jelen van, az autó objektíve jelen van, a sofőr elméje szintén, stb. És ennek az objektivitásnak a következtében mondhatom: "Igaz, hogy a sofőr átengedett." És ha valaki az ellenkezőjét állítja, akkor mondhatom, hogy nem mond igazat: vagy hazudik, vagy téved.
Persze tudom, hogy vannak bonyolultabb dolgok, és én sem ilyen elemi tényekre gondolok, amikor pl. az igazság szeretetéről beszélek. Az előző bekezdésben említett tapasztalati tényekről várhatóan különböző szemtanúk nagyon koherensen fognak beszámolni. Bonyolultabb kérdések esetén azonban úgy tűnik, ez a koherencia felbomlik, és az az érzésünk támad, hogy nem ugyanazt a világot tapasztaljuk. E pillanatban én ezt egy rendkívül fontos pontnak érzem. Hogy ti. mit kezdünk az ilyen inkoherenciákkal. Elfogadjuk, hogy a világ nem koherens, azaz különböző emberek és különböző embercsoportok különböző tapasztalati világokban élnek, amelyek nem összeegyeztethetők (azaz nincs objektív valóság), vagy abban hiszünk, hogy racionális diskurzussal ezek az inkoherenciák elvileg kiküszöbölhetők (azaz megállapodhatunk abban, hogy mi az, ami objektíve van)? Az első út az irracionalizmus útja (hajlok rá, hogy a filozófiai posztmodernt ezen irracionalizmus ma divatos megjelenési formájának tekintsem), a második út pedig a racionalizmusé. Elfogadom, hogy a választás hit kérdése (vagy értékválasztás).
Miért olyan fontos az "igazság" fogalom kerülése? Ha azt vallod, hogy tapasztalati világunk szükségszerűen inkoherens, azaz az elefánt nem létezik, csak egymással összeegyeztethetetlen mentális modellek vannak a vak szerzetesek fejében az elefántról, akkor értem. Ebben az esetben a legszebb, amit tehetünk, ha vak szerzetesek vagyunk (azok vagyunk), hogy nem fordulunk egymás ellen, hanem megpróbálunk békésen együtt élni egymással – fejünkben az egymásnak ellentmondó világokkal. És ez persze nagyon tiszteletreméltó cél, de nem látom be, hogy erősebb érvek szólnának az inkoherencia mellett, mint ellene. Ha viszont nem ezt vallod, akkor vajon nem tisztán a precíz szóhasználatról van-e szó? Mintha azt mondanánk, hogy a "Dezső autója zöld" mondat kifogásolható lenne azon az alapon, hogy a különböző hullámhossztartományba eső fények különböző színekhez rendelése emberi konstrukció, így nem tüntethetjük föl a dolgok tulajdonságaként.
5. Előző posztod azzal kezdted, hogy én mit értek igazságon. Én most azzal folytatom, hogy szerintem te mire gondolsz, amikor az igazság fogalmát használod. Az a benyomásom, hogy bár az abszolút igazság fogalmát elveted, mégis valamiféle (megvalósíthatatlan) tökéletességet tulajdonítasz az igazságnak. Az elméletek azért nem lehetnek igazak, mert "nem írják le a valóságot tökéletesen", "az objektív igazság iránti vágy" "a bizonyosság keresésével" egyenértékű, stb. Ez nekem azért fura, mert ismereteim szerint az igazság fogalma soha nem foglalta magába sem a tökéletesség, se a bizonyosság sajátosságát. Ha viszont így kezeljük, az eleve rossz színben tünteti föl az "igazságban hívőket". Az a mondat, hogy "p igaz", nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy "Biztos, hogy p igaz". És ezen a ponton kéne valamit mondani a valószínűség problémájáról. Ennek a statisztikai-elméleti vonatkozásaihoz én egyáltalán nem értek, ugyanakkor az igazság számomra alapvetően valószínűségi fogalom. Már felhoztam példának azt az állítást, hogy Báthori Erzsébet ellen annak idején koncepciós per folyt. Nem tudjuk, hogy ez így volt-e, de a szakma egyre valószínűbbnek tartja részben a bizonyítékok (a források tanúsága), részben az erről szóló elmélet (narratíva) meggyőző koherenciája alapján. Mit jelent itt az, hogy "valószínű"? Első körben nyilván valami szubjektív dolgot, amelyhez akár egy mérőszám is kapcsolható. Ez persze szintén szubjektív (nem mérhető), de mértékéről szerencsés esetben szakmai konszenzus alakítható ki. Azért tartom ezt fontosnak, mert úgy képzelem, hogy minden tudásunkhoz elkerülhetetlenül hozzárendelünk egy valószínűséget, ami soha nem 100%. (Nyilván vannak olyan zárt axiomatikus rendszerek, mint a matematika, amelyek kivételek.)
6. Amit a bizonyítékokról írsz, az számomra meglepő, és nem értem. Én nem akarom, és nem is tudom cáfolni, hogy a bizonyítékokon alapuló tudás koncepciója egy Augiász istállója, és nem lehet rá igazságelméletet alapozni. De akkor tényleg, hogyan lehetséges a tudomány?
7. Hasonlóképpen meglepett, amit Ptolemaiosz és Kopernikusz világképének különbségéről írsz. "A két elmélet között az a különbség, hogy Kopernikuszé sokkal elegánsabb, egyszerűbb, jobban átlátható." Nekem úgy tűnik, más különbség is van: a Kopernikusz elméletét alapul véve, arra támaszkodva elképesztő haladást ért el a modern tudomány. Úgy sejtem, hogy ez a körülmény legalábbis rokon azzal, amit kognitív adaptivitásnak nevezek.
8. És akkor a politikai konzekvenciákról. A helyzet továbbra is ugyanaz: a politikai problémák leírásában nagyon is egyetértünk, "mindössze" az "ismeretelméleti" hátteret ítéljük meg különbözőképpen. Az én lassan kialakuló igazságdefinícióm alapján (kognitív adaptivitás, a közös világról zajló diskurzus) az igazsághoz való ragaszkodás az adatok kritikai elemzését jelenti, csak ezen alapulhat az a meggyőződésem, hogy "az úgy van", és csak az számít, hogy "úgy van-e", nem pedig az, hogy mi hangzik jól, ki mondja, mire lehet felhasználni. Ha valami hiányzik a mai közéletből, akkor az az igazsághoz való ragaszkodás (amin ugye én ezt értem: annak kiderítéséhez való ragaszkodás, hogy mi az igazság; és nem azt, hogy tézisekhez ragaszkodunk), vagy ahogy én mostanában szívesebben nevezném: az igazság szeretete.
9. Abban nagyon igazad van, semmiképpen nem vitatnám, hogy a szavazó gyakran szavaz az érdekeivel ellentétes módon. De ez szerintem nem cáfolja azt, amit írtam (hogy nem az igazságot keresi, hanem a saját érdekét), inkább az van, hogy megint pongyola, leegyszerűsítő módon fejeztem ki magam. Amikor azt írtam, hogy "azt nézi, mi a jó neki", azt sokkal általánosabban értettem, pl. úgy, hogy mi igazolja vissza az előítéleteit, mi jelent számára biztonságot, stb. Hogy miért lehet valaki egy autoriter rendszer támogatója (és hogy én miért voltam az annó), erről nyolc éve írtam valamit, ami szerintem elég jól sikerült, ezért idelinkelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése