Mi legyen a hagyatékkal? A halála előtt azt mondta, sajnál, hogy rám marad a dolgoknak ez az áttekinthetetlen, rendezetlen, válogatatlan és takarítatlan halmaza. Hogy mihez kezdek majd vele. Mondtam, ez legyen a legnagyobb baj. Aztán ott álltam a növények, könyvek, lekvárok, apró dísztárgyak, ruhák, sportszerek közepén, és nem tudtam, hogy lesz. Azóta már sok minden kikerült a lakásból, elvitték barátok, rokonok, jótékony szervezetek, szomszédok – hiszem, hogy minden jó kézbe került. Sok minden persze hozzám, elsősorban a macska, jelentem, jól érzi magát, lefogyott egy kilót, ami ezúttal jó hír, mert kórosan el volt hízva.
A legnehezebb az iratokkal. Rengeteg feljegyzés, egy élet dokumentumai, amelyek immár érdektelenek. És a képek. Kezembe kerülnek a gyerekkori, ifjúkori képek abból a korból, amikor még én sem ismertem. És eszembe jutnak az utolsó napok. Akkor éppen a belgyógyászatról a sebészetre vitték át, ott voltam vele, jött a fiatal nővér, hogy a felvételt intézze. "A fia?" – kérdezte tőlem. Mármint hogy a fia vagyok-e. Négy évvel volt fiatalabb nálam. A véget érni nem akaró szenvedés és kiszolgáltatottság eltorzította a testét. "A barátja vagyok" – mondtam. Egyedül volt. Távol áll tőlem, hogy ezért bárkit hibáztassak, ő maga is sokat tett azért, hogy így legyen. Nem ápolta a kapcsolatokat, és ha csak lehetett, nem kért semmit. Betegesen félt a visszautasítástól, volt benne része sokszor.
Februárban aztán meghalt. Legyen neki könnyű a föld! A levegő, a víz, a tűz...
