2026. március 5., csütörtök

Félelem és önazonosság

Forrás: szeged.hu

A félelem megeszi a lelket. Sokféle bűn van. Elkövethetünk bűnöket nyereségvágyból, hirtelen felindulásból vagy egyszerűen azért, mert csak egy ilyen, bűnös viselkedési eszköztár áll a rendelkezésünkre. De talán az a legszomorúbb bűn, amikor már nem mi cselekszünk, hanem valami személytelen gépezet mozgat bennünket, mert eladtuk neki a lelkünket. Amikor már élve elkárhozunk. Önazonosságunkat leginkább a félelem hatására veszítjük el. Amikor "fortélyos félelem igazgat minket". Azért szomorú ez nagyon, mert ilyenkor először önmagunkkal szemben kell elkövetnünk a főbűnt: az autonómia fölszámolását. Ezt a Neandervölgyiekből tanultam. Már ha jól értettem a tanítást... Darvasi mágikus történelmi regénye a 20. század első felén vezeti keresztül az olvasót, és a monumentális mű vége felé járva azt veszem észre, hogy egyre sötétebb és egyre hidegebb a kép. A szereplők jórészt azonosak végig, de egyre kevesebb az autonóm ember. Mármint ahogy a totalitárius rendszerek kiterjesztik félelmetes csápjaikat lassan mindenkire. Nem mindenkire, persze, Darvasi tele van szeretettel, de majdnem. És egyre ritkábban jelenik meg a könnycseppes szekér is. A mágia. (A "csalóka remény"?)

A félelem megeszi a lelket.

2026. február 21., szombat

Léna (autofikció)


Amikor kinyitom az ajtót, már ott áll. Nyilván hallja, ahogy a kulcsot beteszem a zárba, és már rohan. Nyitva hagyom az ajtót, kitámasztom, szellőzzön át a lakás. Kimegy a gangra, nem csavarog el, csak körülnéz, levegőzik. Én közben fölteszem a rákot főni. Napi egy garnéla az adagja, és egy fél zacskó fogyókúrás kaja meg egy kis diétás száraz. Bedobom a mosógépbe a pólókat és egy törölközőt, aztán kezdem összeszedni, hogy mit kell bevinni. Tiszta pólókat, persze. És pelenkát, mert fogytán van, el ne felejtsem. Mit mondott még? Zsebkendőt, persze. És igen, a szárazsampon. Majd veszek még vizet. Olyan gyümölcslét, amit meg tud inni, ami nem túl savas, de azért van benne gyümölcs. És őszibarackot, lehetőleg laposat. Közben eleredt az eső. Úristen, hol van Léna? A gangon nincs, csoda is lenne az esőben, de bent sincs, most pont az kéne, hogy elcsavarogjon, mindjárt kezdődik a látogatási idő. Körbevizslatom a lakást, közben azt fontolgatom, hogy végigjárom a lépcsőházat. De nem, a komód alatt van, hogy fért be ide? Fél az esőtől, hiába van kint, azért az félelmetes. Remélem, kijön, mielőtt elmegyek, nem szívesen hagynám ott, mi van, ha nem tud kimászni, és holnapig ott szenved? Léna kövér. Nem csoda, benti cica, ráadásul egyedül él lassan egy éve. Naponta egyszer jövök hozzá. Szerencsére engedi, hogy kihúzzam a mellső lábainál, igaz, el is állt az eső. Csupa por a bundája, jaj, már megint nincs idő, hogy keféljem, pedig kell, különben összenemezesedik a szőr. És persze a virágokat se locsoltam meg, az nagyon frusztráló, mert persze mennek tönkre, kiszáradnak, hiába is locsolom őket, szeretet kéne nekik, de rájuk már nem jut. Elmegyek, Léna messziről néz.

*

Félős macskának ismertem meg, azt hittem, félni fog. Kieresztem a macskahordozóból, Tufi nézi, fújnak, dalolnak egymásra. Először még nem világosak az erőviszonyok. Nem tudom, be kell-e avatkoznom. Remélem, nem ölik meg egymást. Aztán Léna pár nap alatt ledominálja, ő az agresszívabb, ha valakinek támogatás kell, az inkább Tufi. Hamar otthon érzi magát. Kimegy a kertbe. Ez egy nagyon kényes pont. Hatéves, és kertet még nem látott. Szabad-e egyáltalán kitenni a kísértésnek? Mert mi lesz, ha elcsavarog, vagy csak kimegy az úttestre, és elüti egy autó? Ha a kertben van, tíz percenként szaladok ki, hogy megnézzem, hol van. De nem, a szomszédba átmegy, balra is, jobbra is, ennek sem örülök, de nem megy ki az utcára. Telnek a hónapok, és nem. Ez nagyon fontos. Vigyázni kell rá, megígértem. Ha nem vigyázok eléggé, és baja esik, akkor megbocsáthatatlan bűnt követek el. Mert nincs már, aki megbocsáthatna.

2026. január 22., csütörtök

Szeretet és megértés

A szeretet különböző fajtái közül alighanem a felebaráti szeretet eszméje ütközik a legdurvábban a mindennapi tapasztalattal. Hogyan szerethetünk mindenkit, pláne az ellenségünket? Nyilván nem úgy, ahogy a szerelmünket vagy az édesanyánkat, és nem is úgy, ahogy a töltött káposztát. Itt valami másról van szó. 

Én hajlamos vagyok a felebaráti szeretetet úgy értelmezni, hogy képesek vagyunk megérteni a másik embert. A felebarátot. De itt máris szükség van egy figyelmeztetésre. Mert kétféle megértés van. Nevezzük az egyik fajtát pszichológiai megértésnek! Megértem, hogy ezt tetted, mert korán meghalt az anyád. Megértem, hogy ilyen vagy, mert neked eddig minden sikerült. A pszichológia a viselkedést érti meg. Másrészt a pszichológia determinista, ezért azt keresi, mi határozza meg a viselkedést, és amikor megtalálja, akkor eljutott a viselkedés megértéséhez. 

De van egy másik fajta megértés is. Jobb híján ezt most egzisztenciális megértésnek nevezem. Amikor fölismerem, hogy amit a másik ember tesz, gondol, érez, az legalább csíraformában vagy teljesen más alakot öltve, de bennem is megvan. Vagy talán nem is, amit tesz, inkább ami a tette mögött van, a lélek. Én talán soha nem tenném azt, amit ő tesz, de át tudom élni, mert ő is ember, hozzám hasonló. Empátia ez, vagy mindenesetre azonosulás. Nem a viselkedés megértése, hanem a másik emberé. A megértésnek ez a fajtája szerintem nevezhető szeretetnek. Felebaráti szeretetnek.