A szeretet különböző fajtái közül alighanem a felebaráti szeretet eszméje ütközik a legdurvábban a mindennapi tapasztalattal. Hogyan szerethetünk mindenkit, pláne az ellenségünket? Nyilván nem úgy, ahogy a szerelmünket vagy az édesanyánkat, és nem is úgy, ahogy a töltött káposztát. Itt valami másról van szó.
Én hajlamos vagyok a felebaráti szeretetet úgy értelmezni, hogy képesek vagyunk megérteni a másik embert. A felebarátot. De itt máris szükség van egy figyelmeztetésre. Mert kétféle megértés van. Nevezzük az egyik fajtát pszichológiai megértésnek! Megértem, hogy ezt tetted, mert korán meghalt az anyád. Megértem, hogy ilyen vagy, mert neked eddig minden sikerült. A pszichológia a viselkedést érti meg. Másrészt a pszichológia determinista, ezért azt keresi, mi határozza meg a viselkedést, és amikor megtalálja, akkor eljutott a viselkedés megértéséhez.
De van egy másik fajta megértés is. Jobb híján ezt most egzisztenciális megértésnek nevezem. Amikor fölismerem, hogy amit a másik ember tesz, gondol, érez, az legalább csíraformában vagy teljesen más alakot öltve, de bennem is megvan. Vagy talán nem is, amit tesz, inkább ami a tette mögött van, a lélek. Én talán soha nem tenném azt, amit ő tesz, de át tudom élni, mert ő is ember, hozzám hasonló. Empátia ez, vagy mindenesetre azonosulás. Nem a viselkedés megértése, hanem a másik emberé. A megértésnek ez a fajtája szerintem nevezhető szeretetnek. Felebaráti szeretetnek.
