A félelem megeszi a lelket. Sokféle bűn van. Elkövethetünk bűnöket nyereségvágyból, hirtelen felindulásból vagy egyszerűen azért, mert csak egy ilyen, bűnös viselkedési eszköztár áll a rendelkezésünkre. De talán az a legszomorúbb bűn, amikor már nem mi cselekszünk, hanem valami személytelen gépezet mozgat bennünket, mert eladtuk neki a lelkünket. Amikor már élve elkárhozunk. Önazonosságunkat leginkább a félelem hatására veszítjük el. Amikor "fortélyos félelem igazgat minket". Azért szomorú ez nagyon, mert ilyenkor először önmagunkkal szemben kell elkövetnünk a főbűnt: az autonómia fölszámolását. Ezt a Neandervölgyiekből tanultam. Már ha jól értettem a tanítást... Darvasi mágikus történelmi regénye a 20. század első felén vezeti keresztül az olvasót, és a monumentális mű vége felé járva azt veszem észre, hogy egyre sötétebb és egyre hidegebb a kép. A szereplők jórészt azonosak végig, de egyre kevesebb az autonóm ember. Mármint ahogy a totalitárius rendszerek kiterjesztik félelmetes csápjaikat lassan mindenkire. Nem mindenkire, persze, Darvasi tele van szeretettel, de majdnem. És egyre ritkábban jelenik meg a könnycseppes szekér is. A mágia. (A "csalóka remény"?)
A félelem megeszi a lelket.
