Tisztelt Gyászoló Család!
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Barátunk voltál, és lettél anyánk. József Attila Kosztolányi halálára írt versét idézem föl egy kissé átformálva a szavakat, mert sokat mond ez a sor azokról az érzésekről, amelyek eltöltenek minket, amikor Szendrei Juliannától, Julitól végső búcsút veszünk. Az élet kegyetlen törvénye, hogy igazán csak akkor érezzük át, mit is jelentett nekünk valaki, amikor már csak az emlékeinkben kutathatunk utána. Barátunk volt, vagy tán nem is volt a barátunk, mert nem volt könnyű igazán közel kerülni hozzá, de több volt annál: gondoskodó lény, akinek emberi és pedagógiai alapelve volt, hogy meg kell érteni a másik embert, annak egyedi és megismételhetetlen világát, el kell ismerni sajátos igényeit, és minden csak ezen alapulhat: a nevelés is, de a bírálat, és ha kell, a harc is. De nemcsak alapelve volt ez, hanem mindennapi gyakorlata is, mert megvolt hozzá az elképesztő képessége. A metakogníció zsenije volt – mondhatnánk szakszerűen. Mélyen tudta elemezni saját belső folyamatait, és ez tette képessé arra, hogy másokat is megértsen.
Gondoskodó lény volt, mondtam, de nemcsak ezért lett anyánk. Mert példa volt és mérce, és az is maradt, most érezzük csak igazán, mennyire. Szigorú ember volt, bár ez nem tűnt fel rögtön, mert kedves volt és megértő. De éppen azért, mert belénk látott – belénk, tanítványaiba, kollégáiba, barátaiba –, pontosan tudta, hogy többre lennénk képesek. Most már az emléke kötelez minket, hogy valóban többek legyünk.
Kislány korában gyerekorvos akart lenni, de már hétévesen belátta, hogy akkor nem lenne se éjjele, se nappala. Ami megmaradt a gyerekkori álmokból, a diagnózis képessége, annak pontos analízise, hogy mi minden láthatatlan emberi tényező állhat egy-egy látható probléma mögött. Középiskolás korában diplomatának készült, de a jelentkezés előtt megtudta, hogy erre a szakra nem vesznek fel lányokat a Közgazdaságtudományi Egyetemre, és jobb híján jelentkezett matematika-fizika szakra. Ilyen apróságokon múlik egy életpálya. De a diplomáciai karrierről szőtt álomból is sok minden megmaradt. Mindenekelőtt a nyelvek iránti érdeklődés és a magas szintű nyelvtudás. Utazni is nagyon szeretett, bejárta a világot elsősorban konferenciákhoz, szakmai rendezvényekhez kapcsolódva. Rendszeresen adott elő külföldi egyetemeken, és a matematikatanítás korszerűsítésére szerveződött, évente konferenciákat tartó nemzetközi bizottságnak előbb alelnöke, majd elnöke lett.
Az életét tehát a matematikatanításnak szentelte. Az egyetemen még nem volt biztos benne, hogy tanár akar lenni, de talán a nagyszerű fizikatanár, Vermes Miklós hatására is érdeklődése egyre inkább a tanítás problémái felé fordult. Vermestől olyasmit tanult, ami számára mindvégig nagyon fontos volt: hogy hogyan lehet több szinten tanítani ugyanazt az egész osztálynak, azaz úgy, hogy a különböző beállítottságú és felkészültségű tanulók egyaránt profitáljanak belőle.
A diploma megszerzése után az Országos Pedagógiai Intézetbe került, és ott, illetve utódintézményeiben dolgozott egészen 1991-ig. Az OPI-ban Varga Tamás munkatársa lett, és ez a találkozás egy életre meghatározta szakmai tájékozódását és elköteleződéseit. Az új matematikatanítás elveinek érvényesítéséért folytatott harc és Varga Tamás örökségének ápolása pályájának fő tartalma lett. Foglalkozott az alsó és felső tagozat tanterveivel, később a szakközépiskolai matematikatanítás gondozója lett. Az intézeti munka mellett szinte mindig tanított általános vagy középiskolában is.
1991-ben került a Budapesti Tanítóképző Főiskolára – ma az ELTE Tanító- és Óvóképző Kara –, ahol főiskolai tanárként a Matematika Tanszék vezetője lett. „Én őket nem tudom megtanítani tanítani” – ez volt a címe annak az interjúnak, amelyet a Taní-tani folyóiratnak adott 2008-ban, és amelyben főleg a pedagógusképzéssel kapcsolatos gondolatait foglalta össze. A provokatív megfogalmazás mögött az a Julira nagyon jellemző gondolat rejlik, hogy a tanítás nem technika, amit be lehet gyakorolni. Sokkal fontosabb, hogy a tanár elemezni, értelmezni tudjon: helyzeteket, tanterveket, tankönyveket és elsősorban saját magát. Hiszen a nevelői szerep gyakorlása során észrevétlenül jönnek elő belőlünk a gyerekkorunkban beidegződött szöveg- és cselekvéspanelek, és nagyon sok múlik azon, hogy szabad teret engedünk ezeknek, vagy képesek vagyunk tudatosan befolyásolni a viselkedésünket.
A tanítóképzés mellett továbbfolytatta tantervi munkálatait, részt vett az első NAT kidolgozásában is, de a 2003-as új Nemzeti alaptanterv már teljesen az ő keze nyomát viseli, úgy tekinthető, mint tantárgy-pedagógiai nézeteinek egyfajta mátrixszerű összefoglalása.
És igen, szólni kell végül arról a mozgalomról is, ahonnan én elsősorban ismerem. A 90-es években sokszor dolgoztunk együtt a komprehenzív iskola koncepciójának kidolgozására szövetkezett KOMP-csoport keretei között. Elkötelezett volt ugyanis a hátrányos helyzetű – és mindenféle akadállyal és nehézséggel küzdő – gyerekek esélyegyenlőségének biztosítása, értékeinek feltárása mellett. Azt hiszem, gondolatban mindig előttünk járt, figyelmeztető szavai elgondolkodtattak, de nem biztos, hogy mindig le tudtuk vonni belőlük a megfelelő következtetéseket.
Erős akaratú, de magát soha előtérbe nem nyomó ember volt. Mindig visszalépett, ha másoknak: fiataloknak, pályakezdőknek kellett teret adni. Sokan számíthattak rá.
Isten veled, Juli!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése