A Facebook nem polisz

A Facebook nem polisz. A Facebook nagyon sok jó dologra használható, távolról sem csak a hülyeségekre. Spirituális vezetőt, esztétikai élményt és sok hasznos ismeretet találhat itt az, aki nyitott az ilyesmire. De teljesen alkalmatlan a politikai közösség szervezésére. Nem igaz tehát az, amit sokan gondoltak az arab tavasz tanulságai alapján: hogy a közösségi média "kollektív szervező és agitátor". Azt állítom, hogy éppen ellenkezőleg: a közösség depolitizálásának hatékony eszköze, és ebben a minőségében legalább részben a posztmodern diktatúrák támasza. A Facebook az a közösségi tér, ahol azokkal és csak azokkal vagyok együtt, akik hozzám hasonlóan gondolkodnak. És akkor mi van?

A politikai akarat normálisan úgy artikulálódik, hogy a lakosság különböző csoportjainak érdekeit, szándékait, elégedetlenségét szűkebb politizáló értelmiségi csoportok formálják a politikai arénában képviselhető programokká. Különösen így van ez -- aligha lehet másképp --, amikor iskolázatlan tömegek bajairól és fájdalmairól van szó. Ez kétirányú információcsere: a tömegek szava el kell, hogy jusson a politizáló osztályhoz, de a fordított folyamat is fontos: a tömegekkel meg kell értetni, hogy a politikai jelszavak és programok az ő érdekeiket képviselik.

Nem egyszerűen azt állítom, hogy a Facebookon ez a kétirányú kapcsolat nem jön létre. A helyzet ennél rosszabb: a közösségi médiában valójában megtörténik a politikai akarat artikulációja, de ez nem jut el sehová. Facebookon nem véleményformálás történik, hanem vélemény-visszaigazolás. Hozzáteszem, ez nemcsak a közösségi médiára vonatkozik, hanem tulajdonképpen az internetes sajtó egészére, hiszen médiafogyasztási szokásainkat általában a közösségi média alakítja, amennyiben hajlamosak vagyunk azokat a cikkeket olvasni, amelyeket a hozzánk hasonlók olvasnak és ajánlanak. Az ún. közvélemény-formálók csak egymás véleményét erősítik, miközben részletkérdésekben egymás torkának esnek. Akiket meg szeretnének győzni, azok nem olvassák a posztjaikat, csak akkor olvasnák azokat, ha már meg lennének győzve. De nincsenek. Amiként fordítva: ők sem tudják, hogy mit gondolnak azok, akik "még nincsenek meggyőzve". A közösségi média nemhogy nem agitátor, hanem egyenesen menekülési lehetőség az értelmiség számára, hogy ne kelljen agitálni. Amikor egyszer megmorogtam a tömegmozgalmak egyes vezetőit bíráló értelmiséget, hogy nem fanyalogni kéne, hanem segíteni, az öntudatos válasz az volt, hogy "én már segítettem, megírtam, hogy miért káros, amit csinálnak". Az láthatóan nem zavarta a posztolót, hogy a mozgalom résztvevői nem olvassák amúgy teljesen helyénvaló bíráló szavait.

Meg azt is mondják gyakran okos emberek, hogy a diktatúrákat a nevetés pusztítja el. Hogy nem vesszük őket komolyan. Csakhogy komolykodó uraink kigúnyolása a Facebookon nagyon hasonlít arra, amit magamban már korábban gyülekezeti humornak nevezem el. Egy közösség tagjai jókat mulatnak azon, milyen buták azok, akik nem tagjai a közösségnek. Ez biztos nagyon kellemes, de veszélytelen, mert csak a leleplezettet leplezi le. Akinek a szemében még nincs leleplezve a fennálló, az egyszerűen nincs ott, és nem hallja a viccet.

Fogalmam sincs, hogy mi a teendő. Egy biztos: oda kell menni. Hogy pontosan hová és kihez, no ez az az alapkérdés, amiről beszélni kéne.