A nevelés belső ellentmondásáról

A pedagógiai viszonyulás (na jó, magyarul: a nevelés) nagy belső feszültségét az adja, hogy a nevelő egyszerre látja növendékét determináltnak és szabadnak. Determináltnak kell, hogy lássa, azaz mindig figyelnie kell arra, milyen okok következtében olyan, amilyen, vagy viselkedik úgy, ahogy éppen viselkedik. És a nevelő erőfeszítéseinek ezekre az okokra kell irányulnia. De egyben szabadnak kell, hogy lássa őt, azaz olyan lénynek, aki minden oksági meghatározottság ellenére szabad akarattal rendelkezik, így felelős a tetteiért. Ez a két megközelítés nemcsak hogy ellentmond egymásnak, hanem egyenesen kizárja egymást, mint a kétértelmű rajz, amelyen nem tudom egyszerre a banyát és a finom, fiatal hölgyet látni. És mégis: ha az egyikről megfeledkezünk, már nem pedagógiát űzünk, hanem valami mást.