Muszáj újraírnom reggeli posztomat, mert nagyon sokan értették teljesen félre, és ezúttal azt kell mondanom, hogy ez nem az én hibám, hanem úgy tűnik, az, amiről beszélek nagyon durván hiányzik az ismerőseim gondolatvilágából.
Ezt találtam írni: "A feladat most nem az, hogy holnap megdöntsük a diktatúrát. Hanem hogy megtanuljunk diktatúrában élni: arcvesztés nélkül, bizonyos kompromisszumokat megkötve, másokat nem, és fölkészülni arra, hogy ha megdől a diktatúra, ne építsünk helyette azonnal másikat."
Az ellen próbálok folyamatosan hadakozni, hogy a soron következő választásoktól és/vagy a nagy tömegeket megmozgató tüntetésektől várjuk a megoldást, vagyis azt, hogy vége legyen Orbán uralmának. Szembe kell nézni azzal, hogy a NER hosszú távra be tud rendezkedni, és egy ilyen helyzetben a demokratáknak hosszú távú (élet-)stratégiára van szükségük. Diktatúrában arcvesztés nélkül élni számomra ilyesmit jelent: nem feladni az elveinket, nem hazudni, nem hazugságra tanítani, nem félni, képezni magunkat, képezni az ifjúságot, leleplezni a hatalmat, pontosan tudni, hogy ha kompromisszumot kötünk, az kompromisszum, és miért volt szükséges, és nem alkudni akkor, amikor nem szabad. Diktatúrában élni a demokrata számára azt is jelenti, hogy akciózik, amikor kell, és keresi a hatékony leleplező és mozgósító akciók lehetőségét. Nem, nem arról beszéltem, hogy meg kell békülni a realitásokkal.
A másik kérdés, hogy megdőlhet-e a diktatúra, ha lemondunk a megdöntéséről. Most zárójelbe téve, hogy soha nem hirdetném, hogy mondjunk le a megdöntéséről, és nem is írtam ilyet, az a válaszom, hogy sajnos igen. Szerintem ez kedvezőtlen, de igen valószínű forgatókönyv. Azért kedvezőtlen, mert a társadalmi összefogás nélküli rendszerváltás szinte bizonyosan vezet az újabb diktatúrához. Erre is készülni kell, hogy ne így legyen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése