Valami okból újra felkapta a Facebook egy öt évvel ezelőtti (ráadásul májusi) posztom, amelyben Monori Lilit méltattam, aki 2014-ben elnyerte a FESZ életműdíját. Különösen klassz, hogy a poszthoz egy neves pályatárs is szeretetteljes kommentet fűzött. Én viszont indíttatva érzem magam, hogy végre valljak arról a különös érzelemről, amely gyerekkoromtól fogva Monori Lilihez fűz.
Nyolcadikos lehettem, amikor először megbabonázott. A tévében néztem a Thália Légy jó mindhalálig előadását, amelyben ő volt Nyilas Misi, és megbabonázott. A beszéd módja, a hanghordozás olyan húrokat pengetett meg a lelkem mélyén, hogy onnantól kezdve rögeszmésen kerestem az alkalmat, hogy halljam ezt a hangot. Pontosabban akkor még nem, mert nem tudtam a nevét. Nem sokkal később a rádióban hallottam ugyanezt a hangot, és izgatottan vártam, hogy bemondják a szereplőket. Csakhogy félreértettem, és egy ideig azt hittem, hogy bálványomat Monor Ildinek hívják. Valami orosz darabban láttam még gyerekként ugyancsak a tévében, aztán már tudatosan miatta mentem el a Mikroszkóp Színpadra, hogy megnézzem a Csendesek a hajnalok-at.
Sokáig úgy éreztem, csak én látok valami egyedülálló tehetséget ebben a művészben. Akinek beszéltem a rajongásomról, általában elnézően mosolygott. És most őszintén boldoggá tesz, amikor látom, hogy hány ember számára jelent sokat, mennyien szeretik, és mennyire úgy van, ahogy mindig is éreztem: nemcsak arról van szó, hogy más, mint a megszokott, hanem egy igazi, szuverén művész, akinek mondanivalója van a világról.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése