Még egyszer az észről

1. Induljunk ki abból, hogy minden, ami ismert, mentális konstrukció. Objektív valóság – ami tehát nem mentális konstrukció – bizonyára van, de nincs, nem lehet róla tudásunk. Minden ember rendelkezik egy tapasztalati világgal, amely az ő személyes konstrukciója arról, ami a világ. Én ezt egy kicsit radikálisabban úgy fogalmaznám, hogy minden embernek külön világa van. Az objektív világ egy üres fogalom, nem tudunk rámutatni valamire, hogy ez a világ. Személyes világok vannak, ezek mentális konstrukciók, és értelemszerűen különbözőek. Ahány ember, annyi világ.

2. Személyes világunk nem statikus. Ahogy felnövünk és tanulunk, jó esetben egyre komplexebb lesz, mi több, egyre "lakhatóbb". Ez utóbbi talán ellentmondásmentességet jelent: egyre kevésbé ütközünk életünk során abba, hogy világunk "nem működik". Ezt a folyamatot szokás megismerésnek nevezni, de egyelőre nem világos, hogy mit ismerünk meg. Az előbb említett "zavarok a mátrixban" arra kényszerítenek bennünket, hogy mégis csak két világ van: egy a fejünkben és egy azon kívül, és nagyon nehéz ettől a kettősségtől eltekinteni. Ha mélyebben belegondolunk, készséggel elhisszük a filozófusoknak, hogy "minden a fejünkben van", de ettől még a mindennapi életben, amikor fölszálltunk a buszra, nem tudunk és nem is akarunk megszabadulni attól a meggyőződéstől, hogy ez tényleg egy busz volt (láthatóan a fejünkön kívül), amelyre a tényleges testünkkel a tér egy létező helyén és egy bizonyos időpontban fölszálltunk. És ha észrevesszük, hogy amire fölszálltunk, az egy 99-es busz, pedig azt hittük, hogy 148-as, akkor azt mondjuk, hogy eltévesztettük, ami annyit tesz, hogy a mentális konstrukciónk nem felelt meg annak, ami a tényleges (objektív) helyzet volt. Azt gondolom, ezzel nemcsak a mindennapi életben vagyunk így, hanem legtöbbször a tudományban, a művészetben, a vallásban is. Nem amellett érvelek, hogy az objektív világról közvetlen tudásunk lehet, csak azt mondom, és ezt fontosnak tartom, hogy elménk alaptulajdonságainál fogva úgy működik, mintha lenne egy objektív világ, amelyet a megismerés során egyre pontosabban leképez. Ezt nevezem az elme intencionalitásának, vagyis hogy egy külső dologra irányul.

3. Az elmének ezt a működési módját különösen aláhúzza egy fun fact, nevezetesen az, hogy személyes világunk rendkívül nagy mértékben más emberek hatására alakul. Ezt egészen tágan értelmezem: anyu első szavaitól a haverokkal való sörözéseken és a média üzenetein át a radikális konstruktivizmusról szóló könyvek olvasásáig nagyon sok minden tartozik ide. Mindezt összefoglalóan a Másiknak nevezem ebben a szövegben. A Másik hatása az én világom alakulására valójában azt jelenti, hogy a Másik világa hatott az én világomra. Igen, különböző világokban élünk. Ezeknek a világoknak azonban vannak nyilvánvalóan közös részei. A 99-esen utazó emberekről kényszerűen (kényszeresen?) feltételezem legalábbis a következőket: (1) ők is léteznek, (2) hozzám hasonló emberek, akiknek szintén van (mentális) világuk, (3) ők is úgy tudják, hogy a 99-esen utaznak éppen most, vagy ha nem így tudják, akkor tévedésben vannak, mint én voltam még egy perccel előbb, (4) ha rám néznek, láthatnak engem, és hasonló implicit feltételezéseik vannak rólam, mint nekem róluk. Ez a megfontolás (hogy világainknak van közös része) kényszerűen vezet annak a gyakorlati feltételezéséhez, hogy egy objektív világban mozgunk, ennek az objektív világnak vannak olyan tulajdonságai (is), amelyeket a többi hétköznapi emberrel hasonlóan képez le a tudatunk. Továbbra sem állítom, hogy ez így van, csak azt, hogy általában úgy gondolkodunk és cselekszünk, mintha így lenne, és egyelőre nem látok okot arra, hogy ezt az adaptívnak tűnő hipotézist elvessem.

4. A dolog akkor válik érdekessé, amikor az iskolában tanulunk, érdekes könyveket olvasunk, beszippant minket a közösségi média, vagy ádáz vitákat folytatunk Nahalka Istvánnal a konstruktivista ismeretelméletről. Ezekben az esetekben is világok találkoznak, de a "közös rész" nem annyira nyilvánvaló. A másik világ sokszor kihívás, ilyenkor az alapélmény nem az, hogy igen, ugyanabban a világban vagyunk, hanem ellenkezőleg: atyám, ez az ember miben van? A lehetséges reakciók száma három: (1) a másik világának elutasítása (ezhülye), (2) önreflexió: hátha igaza van egyben-másban, ami ugye azt jelenti, hogy a saját világomat kell újrakonstruálni, (3) legyen mindenkinek a saját hite szerint, megértettem, hogy ő abban van, én meg ebben, oszt jónapot.

5. Nézzük meg a három attitűdöt közelebbről, abból a szempontból, hogy mit feltételeznek az objektív valóságról. Az (1) szerint a világ valamilyen (ez most annak a rövidítése nálam, hogy objektív, a mentális állapotaimtól független tulajdonságai vannak), ez a világ az én magyarázó sémáimmal írható le, aki másképp látja, az minden bizonnyal téved (vagy hazudik). A (2) is elfogadja, hogy a világ valamilyen, de elfogadja azt is, hogy különböző jóhiszemű okokból a valamilyen világhoz kapcsolódóan eltérő mentális konstrukciók jönnek létre. Ezek azonban az ész számára kihívást jelentenek. Ha én azt mondom, hogy a Nap kering a Föld körül, Kopernikusz pedig, hogy a Föld kering a Nap körül, akkor vagy egyikünk téved (és nem biztos, hogy Kopernikusz) vagy mindketten tévedünk. A (3) egyáltalán nem feltételezi, hogy a világ valamilyen. Lehet persze, hogy igen, és akkor a különböző világmagyarázók többsége téved, de hát édes Istenem, akkor mi van? De az is lehet, hogy a világnak – ha van is – tulajdonságai nincsenek, mindenki a maga világának a kovácsa.

6. Ezzel – úgy érzem – a racionalitás egy átfogó meghatározásának a küszöbéhez jutottunk. Javaslatom szerint a fenti (2) attitűd nevezhető racionálisnak, míg az (1) és (3) az irracionalizmus két változatát képviseli. Melyek tehát a racionális gondolkodás sajátosságai?

(i) A gondolkodásra való készség. Míg az (1) és (3) valamilyen formában blokkolja a gondolkodást, a (2) inspirálja. A gondolkodás lehet a rendelkezésre álló információk újrarendezése és/vagy újabb információk gyűjtése (azaz újabb "Másikok" világainak bevonása a gondolkodásba).

(ii) Nyitottság a Másik felől érkező kihívásra, a dialógusra. Az irracionalizmus ezzel szemben a más nézetekkel szembeni merev elutasításban vagy érdektelenségben mutatkozik meg.

(iii) Ez a nyitottság egyszerre kritikus és önkritikus. A Másik kritikátlan követése és a saját világ integritásának védelme az (1) vagy a (3) attitűd lehetséges forrása.

(iv) A racionalitás gyakran dialektikus. Dialektikán azt értem, hogy fölismerjük az egymásnak ellentmondó magyarázatok jogosultságát, de keressük a feloldás lehetőségét.

(v) A fenti módon értelmezett racionális attitűd képes arra, hogy növelje a különböző (mentális) világok közös részét. Közös (interszubjektív) világokat konstruál. Egy-egy diskurzusközösség közös világa az, amit az adott közösség (meglehet, csak hipotetikusan, valószínűségi alapon, de) objektívnak tekint. Ennyiben az interszubjektív világkonstrukció: igazságkonstrukció.

Válaszféle Nahalka Istvánnak

Ti. Nahalka ismét megtisztelt azzal, hogy elhamarkodott agymenésemet részletesen megbírálja. (Mondhatnám úgy is, hogy bejegyzésemet pontról pontra megcáfolta, de azt hiszem, a konstruktivisták nem cáfolnak, szóval ez rágalom lenne.) Tényleg nagyon köszönöm a reakciót. Nem állok készen arra, hogy egy az övéhez hasonló átfogó viszontválaszt posztoljak, inkább gondolkodom tovább. Az is van különben, hogy Nahalka megjegyzéseitől függetlenül is hamar rájöttem, hogy fontos kérdésekről nem írtam az eredeti posztban, szóval már eleve csak félig vállalom, de erről majd akkor, ha jobban átgondoltam. De Pista posztjának olvasása közben úgy éreztem, hogy van néhány gondolata, amit (vagy amiket? hogy helyes?) már most sem hagyhatok szó nélkül, ezért az alábbiakban ezekre szorítkozom.

1. "Úgy érzem, ránk akarnak kényszeríteni egy gondolatot, a posztmodern, benne konstruktivista ármánykodás jelenvalóságát, a világ elveszejtésére összeesküvők ármánykodásának sötét képét, és ha nem is tudatosan, de abban bíznak, hogy működik majd a bejáratott logika: kitaláltuk az ellenséget, kihirdettük, hogy ki az ellenség, a tömegek elfogadják és majd jól utálják az ellenséget. Nekem rossz látni, hogy Knausz ennek felül." Semmiképpen nem akarom, hogy Nahalkának rossz érzései legyenek, szóval sietek leszögezni, hogy ebben biztosan ártatlan vagyok. (Ahogy József Attila írta: "én abban az irányban egy pillanatig sem »tévelyegtem«".) Tényleg soha nem gondoltam, hogy az irracionalizmus a filozófiából szivárgott volna le a néplélekbe, pláne nem a konstruktivizmusból. Ami hatott rám, az Lukács fasizmuselmélete, amely a fasizmus és az irracionalizmus közötti affinitást hangsúlyozza, de kezdettől kételkedtem abban – nem magamtól, hanem szinte minden értelmes kommentárral egyetértve –, hogy ezért a filozófusok lennének a felelősek. Az irracionális mentalitás okairól is próbáltam hipotéziseket megfogalmazni (1-3. pont), és ezek között nem szerepelt se a posztmodern, se a konstruktivizmus.

2. "«Konstruktivista szemüvegen át nézve» a problémát, egy egészen más, tehát Knauszétől lényegesen eltérő meghatározást lehet adni a racionális és irracionális hiedelmekre és cselekvésekre. Ennek lényege, hogy akkor irracionális egy hiedelem (konstruktivistán nyugodtan mondhatunk tudást) vagy egy adott cselekvés, ha ellentmond az egyén meggyőződésének, vagyis az adott szituációban egyébként, szokásosan, normálisan használt megfontolásainak, személyes elméleteinek." Erre csak annyit reagálnék, hogy ha nem is azt érzem, hogy "mostantól kezdve ezt én mondtam", de az biztos, hogy nem áll nagyon távol attól, amit én gondolok. Át fogom gondolni rendesen.

3. Amúgy én most valami olyasmit gondolok, hogy irracionális az, ami blokkolja a gondolkodást.

4. Van köztünk egy lényeges ellentét a jelenlegi tömegkulturális helyzet értelmezésében. Nahalka ragaszkodik ahhoz, hogy az objektív igazságba vetett hit egy nagy baj, és én ezt úgy értem, hogy azért, mert elvakultsághoz vezet. Meg úgy is értem, hogy ez az elvakultság vezet a fasiszta vezérek hatalmához. Szerintem viszont a "nem tudom, de le is szarom" mentalitás a fő veszély, a közömbös, passzív nézők magatartása. Persze vannak fanatikus hívők is, magam is az irracionalizmus két formáját különböztettem meg. És azt gondolom, hogy a fanatizmussal is az a baj, hogy blokkolódik a gondolkodás: elhiszem, mert a vezér mondta (és igen, azért is, mert megegyezik alapvető beállítódásaimmal). Ezzel szemben az igazsághoz való ragaszkodás az lenne, ha kritikailag vizsgálnánk, hogy van-e objektív alapja az így kialakult hiedelmeinknek.

5. A vágyvezérelt gondolkodást (remélem nem tévedek abban, hogy ez a kifejezés a "wishful thinking" magyarítása) tudomásom szerint senki nem értelmezi úgy, hogy pl. egy tudósnak vágya, hogy éppen azt kutassa, amit kutat, vagy hogy éppen olyan hipotéziseket állítson föl, amelyek megfelelnek a vágyainak vagy szenvedélyes érdeklődésének. Szerintem még az sem wishful thinking, ha kutató nagyon szeretné, hogy egy bizonyos eredmény jöjjön ki a kutatásából. Én legalábbis kizárólag azt nevezem vágyvezérelt gondolkodásnak, ha vágyaink (értékpreferenciáink stb.) észrevétlenül megszűrik az elménket elérő információkat (azaz ha nem törekszünk módszeresen ezt a hatást csökkenteni). Nekem az ilyen attitűd létezéséről bőven van személyes tapasztalatom.

6. "A klasszikus mechanikát vajon irracionális vagy racionális hiedelemnek kell-e tekintenünk?" Szerintem ez nem indokolt kérdés (már amennyire fizikához nem értő emberként ezt meg tudom ítélni). Ha jól értem, nem arról van szó, hogy a relativisztikus mechanika kiderítette Newtonról, hogy butaságokban hitt, sokkal inkább létrejött egy átfogóbb elmélet, amelynek határesete (vagy mi) a klasszikus mechanika. Egy fokkal zavarba ejtőbb példa lenne talán a flogisztonelmélet, amiről úgy tudom, hogy tök helytelen. De én itt is azt gondolom, hogy a tudás adott készlete (hú, a tudásnak biztos nincs készlete, legyen talán a komplexitása) mellett ésszerű hipotézis volt: fegyelmezett, logikai és más szabályokat betartó gondolkodás következménye.

7. "Komolynak tekinthető tudós soha nem fogadta el, hogy induktív eljárásokkal bizonyítani lehet általános tételeket (hiedelmeket)." Az odáig nekem tiszta (azt hiszem), hogy indukcióból nem lesz elmélet, továbbá az is, hogy az elméletbe illeszthető empirikus adatok tömege sem bizonyítja az elméletet. De azt is mondja Nahalka, hogy szerinte cáfolni sem lehet adatokkal, ami már erősebb állítás. De akkor most komolyan: mi a kísérlet szerepe a fizikában? Olyasmire gondolok, hogy pl. nagy hírnévre tett szert a Michelson-Morley kísérlet, aminek mégis volt szerepe abban, hogy az éter hipotézist elvetették (vagy nekem ez van a fejemben, bocs). Meg néha olvasni arról, hogy hú, megmértek valamit, és ez megint azt mutatja, hogy Einsteinnek igaza volt, és akkor örülünk, Vincent. Nincs minek örülni ilyenkor? Amúgy én nem gondolom, hogy az irracionalizmust a tudományban kéne keresni. Biztos van ott is, de inkább a mindennapi életben keresném.

8. Azért csak megpróbálkozom azzal, hogy újra nekifussak pozitíve is egy saját meghatározásnak. Ezúttal könnyebbnek ígérkezik a racionális gondolkodást meghatározni. (Kap fogni egy hermeneutikai árnyalatot.) Szóval racionálisan gondolkodom akkor, ha nem zárkózom be a saját világomba, hanem nyitott vagyok azokra a kihívásokra, amelyek másképp gondolkodó emberek (könyvek stb.) felől érnek. Hajlandó vagyok elgondolkozni rajtuk abban az értelemben, hogy talán nincs mindenben igazam. Így elgondolkozom magamon is: helyesen látom-e a világot. Azaz a másik ember másik világát nem úgy akarom megérteni mint valamit, ami a másik emberről mond valamit (hogy milyen eszmék rabja, hogy milyen okos/buta, stb.), azaz nem fogadom el természetes adottságként, hogy az ő világa (világképe) értelemszerűen más, mint az enyém, hanem abban hiszek (édes Istenem, nem akartam kimondani, de kimondom, hát hiszen ebben hiszek), hogy világunk közös, és ha másképp látjuk, az a gondolkodás üzemanyaga. Na ebből talán levezethető az is, hogy mi az irracionalizmus.

Arról, hogy mi irracionális (és mi racionális)

1. Egyértelműnek tűnik, hogy akkor gondolkodunk irracionálisan, ha egymásnak ellentmondó állításokban hiszünk. Több állítást akkor nevezek ellentmondónak, ha azokból mind az "Igaz, hogy p" hiedelem, mind az "Igaz, hogy nem p" hiedelem levezethető. Az ilyen ellentmondások persze túlságosan gyakoriak mindannyiunk elméjében ahhoz, hogy jelenlétüket globálisan irracionalizmusnak bélyegezzük. Én legalábbis szükségét látom némi megszorításnak. Egyrészt, ha az ellentmondás nem tudatos, az nevezhető a gondolkodás hanyagságának, de nem feltétlenül nevezhető irracionális gondolkodásnak. Saját példa: hihetek abban (egy darabig), hogy időnkét a fölöttem lakó szomszéd tevékenységét hallom, miközben tudom, hogy a legfölső emeleten lakom. Egyszerűen soha nem gondolok egyszerre mindkét hiedelmemre. Nagyon meglehet, hogy buta vagyok, de nincs szó arról, hogy a gondolkodásom ettől irracionális lenne. Az sem irracionalizmus, ha tisztában vagyok ellentmondó meggyőződéseimmel és azzal is, hogy ezek ellentmondanak egymásnak. Ha ezt problémaként élem meg, és tudom, hogy – gondolkodási, ismeretszerzési – feladataim vannak ezzel kapcsolatban, akkor nagyon is racionális módon járok el. Az ellentmondó hiedelmek akkor és csak akkor utalnak irracionális gondolkodásra, ha tisztában vagyok az ellentmondással, de az nem érdekel. Pl. a hiedelmem szeszélyesen változik (egyik nap hiszek a homeopátiában, másik nap nem), vagy egyszerűen nem igényem ez a racionális koherencia.

2. Mi vezet egymásnak ellentmondó hiedelmekhez? Ez azt a kérdést veti föl, hogy milyen alapon fogadunk el egy állítást igaznak (azaz olyannak, amiben hinni fogunk). A racionalizmus hagyományos válasza (amit én el is fogadok) az, hogy bizonyítékok támasztják alá, és más hiedelmeimmel koherens. (Ez talán nem is két dolog, hiszen az elme nézőpontjából a bizonyítékok is hiedelmek.) Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy hitünk érveken vagy – ahogy Kelemen János fordítja az angol "rationale" szót – indokokon alapul. (Kelemen János: Lukács racionalizmusa: Az ész trónfosztása védelmében. In: Uő: Lukács György racionalizmusa. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2018.) A hiedelmek kialakulásának azonban lehetnek irracionális okai is, pl. vágyvezérelt gondolkodás vagy szociológiai nézőpontból egyszerűen az érdekek.

3. Ezek az irracionális hiedelmek azonban nem feltétlenül a koherencia iránti közömbösségen alapulnak, ahogy arról az 1. pontban szóltam. Sokkal gyakrabban működik az elmében a koherencia iránti racionális igény, és ez úgy valósul meg, hogy az elme szűrőket alkalmaz: bizonyos információkat beenged, másokat elhárít. Értelemszerűen azokat az információkat (bizonyítékokat) zárja ki, amelyek ellentmondanak az érzelmi okokból preferált, illetve érdekeken alapuló hiedelmeknek. Az ilyen szűrők alkalmazása szerintem az irracionális gondolkodás legtipikusabb megnyilvánulása.

4. Mivel a bizonyítékok, illetve hiedelmek majdnem mindig más emberektől származnak, külön fontos kérdés, hogy "ki mondta". Első pillantásra jellegzetesen irracionális reakció, ha egy hiedelmet azért fogadunk el, mert bizalmunk van abban, aki mondta. Ez sokszor valóban így van. Ha pl. egy influenszer állításait azért hisszük el, mert vonzó, és ügyesen forgatja a szavakat, ez aligha nevezhető racionális magatartásnak. A dolog azonban bonyolultabb. Az ismeretszerzés folyamatában a bizalom (ami nem nagyon más, mint a tekintély) alighanem megkerülhetetlen tényező. Megszámlálhatatlanul sok olyan ismerettel rendelkezünk, amelyeket valójában soha nem ellenőrzünk, és nincs is rá igényünk, de gondolkodásunk ettől mégsem válik irracionálissá. Tudni vélem például, hogy IV. Béla a tatárok elől Dalmáciába menekült, pedig soha nem vizsgáltam meg kritikailag a vonatkozó forrásokat. Egyszerűen elhiszem, hogy így volt. Milyen alapon? Mondjuk, mert így van leírva minden tankönyvben. Ez persze elég gyenge lábakon álló érvelés. Ennél fontosabb, hogy egyrészt tudomásom szerint a források vizsgálatát helyettem elvégezték a témában járatos szakemberek, másrészt – ugyancsak tudomásom szerint – ezt eddig nem vitatta senki. Hiedelmem így a magyar történettudományba vetett általános bizalmon (azaz a tudományos kutatás tekintélyének elismerésén) alapul. Racionális-e ez az attitűd? Mindenesetre érvekkel alátámasztható az a hit, hogy a tudomány általánosan elfogadott állításai bizonyítékokon alapulnak. Másrészt tisztában vagyok vele, hogy amennyiben a jövőben kételyek merülnek föl IV. Béla menekülésének körülményeivel kapcsolatban, ez az általános bizalom már nem lesz elegendő, és mégis közelebbről meg kell nézni a pro és kontra bizonyítékokat (már amennyiben valamiért érdekel ez a kérdés). Összességében tehát az az állításom, hogy a tekintély elismerése és a tekintéllyel való érvelés megfelelően körülbástyázva összeegyeztethető a racionális gondolkodással.

5. A racionalitás kérdése azonban nemcsak a gondolkodásunkkal, hanem a cselekedeteinkkel kapcsolatban is fölmerül. Éppen a racionalitás tesz képessé arra, hogy terveket készítsünk, azokat mérlegre tegyük, és úgy cselekedjünk, ahogy azt helyesnek tartjuk. A racionális cselekvésnek szillogizmus-szerkezete van: (1) ha valaki elesik az utcán, helyes dolog segíteni neki; (2) jaj, valaki elesett az utcán; (3) fogom magam, és segítek neki. Ez persze nem igazi szillogizmus, mert az elméletből átcsúszik a gyakorlatba, de talán érzékeltet valamit a gyakorlati racionalitás szerkezetéből.

6. Mikor beszélhetünk irracionális cselekvésről? Én a magam részéről nem haboznék idesorolni azt az esetet, amikor cselekvésünk elméleti premisszái nem állják ki a racionalitás próbáját. Ez az állítás nem triviális, mert lehet érvelni amellett, hogy a "(1) a homeopátia általában mellékhatások nélkül gyógyítja a megfázást; (2) meg vagyok fázva; (3) beveszek egy homeopátiás szert" típusú cselekvés önmagában racionális függetlenül attól, hogy az (1) premissza racionálisan megalapozott-e. Úgy gondolom azonban (ez egyelőre egy sejtés), hogy koherensebb elmélethez jutunk, ha nem különítjük élesen el az elméleti és a gyakorlati racionalitást.

7. Triviálisnak tűnik ezzel szemben, hogy cselekvésem irracionális, amikor egyáltalán nem áll mögötte érvekkel alátámasztható megfontolás. Amikor tehát az érzelmek, a szenvedélyek, a pillanatnyi nyers érdekek a meghatározóak. Világos, hogy ez nem mindig baj, hiszen a racionalitás senkinek az életét (cselekvéseit) nem uralja teljesen, ez nem is lehetséges, és nem is kívánatos. Amikor a Frida c. filmben Frida és Diego megállapodnak, hogy személyes kapcsolatukban szigorúan "elvtársak, kollégák, barátok" lesznek, erre kezet ráznak, majd egymás karjaiba borulnak, és kezdetét veszi egy hosszú, szenvedélyes szerelmi viszony, az egyrészt jó példa a cselekvés szillogizmusának irracionális fölborítására, másrészt viszont kevesen kárhoztatnánk ezért őket. Ugyanakkor az is könnyen belátható, hogy az élet nagyon sok területén – eminensen azokon a területeken, ahol egyéni és közösségi tervezésre van szükség – az irracionális cselekvés szűkíti a mozgásterünket, végső fokon a szabadságunkat.

8. A fentiekből talán látható, hogy mind az elméleti, mind a gyakorlati irracionalizmus kétfelé ágazik. Nevezzük ezt A és B típusú irracionalizmusnak. Az A típusú irracionalizmus fő jegyei:

• vágy- és érdekvezérelt hiedelmek,
• az új információk tendenciózus szűrése annak érdekében, hogy uralkodó hiedelmeink ne sérüljenek,
• a tekintélyek döntő szerepe a gondolkodásban,
• az ily módon torzított hiedelmeket követő cselekvés.

Ez az irracionalizmus leírható a kritikai gondolkodás hiányaként, de éppúgy az "önkritikai gondolkodás" (az önreflexió) hiányaként is, amennyiben nem nyitott a tőle különbözően gondolkodók üzeneteinek szubverzív hatásaira.

A B típusú irracionalizmus fő jegyei:

• inkoherens hiedelmek, a koherenciára való törekvés hiánya,
• bizalmatlanság minden a valóságról szóló üzenettel szemben,
• közömbösség a cselekvések érvekkel való alátámasztása iránt.

A kétféle irracionalizmust nem választja el "kínai falszerű szakadék". Az A típus kódolt következménye a rendszeres kudarc, amely könnyen vezethet B típusú kiábrándultsághoz. A B típus viszont gyakran párosul a biztonság iránti vággyal, amely megtalálhatja tárgyát egy váratlanul jelentkező tekintélyben és annak tanításában.

9. Irracionális mentalitásról akkor beszélek, amikor a fentiekben kifejtett irracionális gondolkodás korjellemzővé válik. Ez nem azt jelenti, hogy kizárólagosan uralkodik, de azt igen, hogy a racionalitást  (az igazság keresését) olyan általános bizalmatlanság övezi, amely alól osztály- és réteghelyzettől függetlenül senki sem tudja teljesen kivonni magát. Állításom szerint ez a későkapitalizmus mentalitása, de erről most csak ennyit.

(Erre az írásra a legközvetlenebb hatást Huoranszki Ferenc Gyakorlati racionalitás és akaratgyengeség c. esszéje gyakorolta, Magyar Filozófiai Szemle, 2011/1. De nem követem mindenben, sőt bevallom, nem is tudtam mindig követni. Ami nem kritika, hanem vallomás a saját IQ-m korlátairól.) 

A lényegről. 20 éve írtam

A szemem elé került ez a régi és rövid írásom 2004-ből. Fogalmam sincs, milyen alkalomból írtam, egyáltalán nem emlékszem rá, nem hiszem, hogy bárhol megjelent, a neten legalábbis nincs nyoma. De olyan kerek és vállalható, hogy legalább ilyen formában nyilvánosságra hozom. Hátha valakinek pont erre van szüksége. 😀

Arról, hogy mi a lényeg

(Három életkép)

1. András, ötödéves történelem szakos hallgató első tanítási tapasztalatairól beszél. A szakközépiskolai órákon sok minden szóba került, de hamar rájött, hogy a szakiskolai osztályokban a „lényegre” kell szorítkozni. De mi a lényeg? Hát az, hogy ki, mikor, hol, miért, mit csinált.

2. Tantervelméleti szeminárium az egyetemen. A hallgatók döntéseket hoznak arról, hogy egy-egy témára hány órát szánnak. A magyarosok is elmondják, mire jutottak: Kassákot úgysem értik a gyerekek, arra elég egy óra.

3. Ötödévesek pedagógiai záróvizsgája. A jelölt szépen felkészült a kooperatív tanulás elméletéből, elmondja a tételt, végül hozzáteszi, hogy véleménye szerint a csoportmunka inkább a „jobb képességű” tanulóknak való. Gyengébb tanulók esetében, úgymond, nem is érdemes próbálkozni ilyesmivel.

(Rövid értelmezés)

Mi kapcsolja össze a három történetet? Meglátásom szerint egy határozott koncepció arról, hogy mi a tananyag lényege. Az első történetben gyengébb félkészültségű tanulókról van szó, akiknek elég csak a szikár adatokat tudni. A második történetben nem a tanulókkal van baj, hanem a tananyag nehéz. Ilyenkor megint csak az adatokra kell szorítkozni: Kassák élete, folyóirat-alapítások, főbb művek. Erre valóban elég egy óra. A harmadik történet főszereplője érzékeli, hogy a csoportmunka nem az adatokról – azaz nem a lényegről – szól, ezért azt nem is ajánlja a gyengébb felkészültségű tanulóknak.

A hallgatók szilárd hite abban, hogy a tananyag lényege az adatszerűség, nem tapasztalatlanságukból fakad, hanem éppen tapasztaltságukból. Nem volt nehéz ezt a következtetést levonniuk az életük során „végighospitált” mintegy tízezer közoktatási tanítási órából és a végzős hallgatóként már tudatosan látogatott foglalkozásokból. Ezt sugallja mindenekelőtt sok kollégánk határozott törekvése arra, hogy a tanulók füzetében egy egységes vázlat legyen olvasható, amelyet vagy lediktál, vagy a táblára ír a tanár. Legalább ennyit tudjanak a leggyengébbek is. Aki a vázlatot fel tudja idézni, az már tudja a „lényeget”.

(A róka másképp gondolja)

És ha tanítványaink tudják, hogy 1538-ban békét kötött János és Ferdinánd, akkor mi van? Mennyivel lettek ettől többek? A kérdés rosszindulatúnak és csúsztatónak látszik, pedig nem az. Igen, tudjuk, hogy itt valami lényeges tudásról van szó, de a lényeg éppen nem az adatszerűségben rejlik. Önmagában minden adat érdektelen. Hátha a rókának van igaza: „Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…” Ez a békekötés mindenekelőtt egy történet része, és e történet részeként van csak értelme. A történet azonban soha nem az események puszta időrendje. A történetnek szereplői vannak, akik cselekszenek, azaz belátásuk szerint ezt vagy azt tesznek, és a történetet csak akkor értjük, ha van valami képünk a szereplők motívumairól. Ez azonban nem írható föl a táblára. Hogy miért? Mert egy másik ember mozgatórugóit csak saját tapasztalataink mozgósításával érthetjük meg, no meg más történetek – pl. filmek – felidézésével. Itt háborúról van szó és kompromisszumról, és ezt csak az érti, akinek már van személyes vagy történetek által közvetített tapasztalata háborúról, harcról, konfliktusról, stratégiáról és taktikáról, tárgyalásról és megegyezésről. Ez mindenkinél más, és ezért a „lényeg” kimondhatatlan.

Egy másik példa a kimondhatatlan lényegre a vizuális képzelőerő. Mit ért a török kor háborúiból az, aki nem látja – vagy tévesen látja – maga előtt a hadseregeket, a katonákat, a fegyvereket: a csatát. Megtanulhatjuk Szulejmán hadjáratainak évszámait, de ez csak telefonszámok felejtésre ítélt sorozata, ha csak „térkép e táj”, ha nincsenek vizuális képzeteink a dombokról és vizekről, a várakról és táborokról, a lovasokról és gyalogosokról. Bizony ezt sem lehet leírni a füzetbe, és nem lehet közvetlenül visszakérdezni sem. Képeket mutathatunk, és kell is mutatnunk, de még ez is csak a dolog egyik fele. A másik oldal az ismét csak nagyon személyes vizuális képzelőerő.

(A kalapács és a szög)

De ha a lényeg ennyire kimondhatatlan és megmutathatatlan, akkor lehet-e egyáltalán tanítani? Vagy kétségbe vonom a történelemtanítás lehetőségét? Nem, erről szó sincs. Egyszerűen az a helyzet, hogy a történelem tanítása nem annyi, hogy megmondjuk a gyerekeknek azt, amit nem tudnak. Gondoljunk arra, hogyan kell egy szöget beverni a falba! Aki nem tud bánni a kalapáccsal, annak elmagyarázhatjuk, hogyan kell csinálni, jól is tesszük, ha elmagyarázzuk, de a lényeg itt is kimondhatatlan. Próbálkozni kell, újra és újra. A történelemmel pedig foglalkozni kell. A megfogalmazhatatlan lényegre vonatkozó tudás a szerepjáték, a problémamegoldás, a vita, a forrásértelmezés során alakul ki. És ez jár a gyengébb teljesítményű, lassabban haladó tanulóknak is. Vagy mit gondolnánk arról az oktatóról, aki a technikaórán csak a kalapács definícióját tanítaná mondván, ezeknek a gyerekeknek ennyi is elég, hiszen a definícióban benne van a lényeg? (Ámbár lehet, hogy nálunk még erre is van példa…)

A képen: Magritte: A láthatatlan tükör

Mennyire vagyok marxista?

Attól tartok, lassan semennyire. De ez nem azért van, mert így akarom, hanem elkötelezettségeim ellenére alakul így. Hacsak nem pont rám vonatkoznak Lukács 1919-es furcsa szavai:

"Feltéve, de meg nem engedve ugyanis, hogy újabb kutatások kétséget kizáróan bizonyították volna Marx minden kijelen­tésének tárgyi helytelenségét, minden komolyan „ortodox” marxista feltétel nélkül elismerhetné ezeket az új eredménye­ket, elvethetné Marx minden egyes tézisét, anélkül hogy akár csak egy pillanatra is fel kellene adnia marxista ortodoxiáját."

Történelemszemléletem sejtéseken alapul, eléggé szembe megy Marxszal, miközben nagyon is baloldali. A fő téziseim valahogy így néznének ki.

1. Az emberiség történetén végigvonul egy olyan mentalitás, amely az egyenlőtlenségeket és az erőszakot normálisnak tekinti. Nem vonom kétségbe, hogy ezt az állatvilágból hoztuk, de az sem lehet vitás, hogy elvileg túl lehet lépni rajta. Ám ez soha nem történt meg. Sejtésem szerint ennek a sziklakeménységű mentális struktúrának a forrása a családban kereshető, ahol legalábbis a neolitikumtól a férfi és nő egyenlőtlensége és ennek adott esetben erőszakos érvényesítése, a családfő korlátlan hatalma a világ legtermészetesebb dolga. Innen nézve a feminizmus nem egyszerűen az egyik elnyomott csoport önvédelme, hanem – potenciálisan – a mentalitás radikális "átkapcsolását" célzó mozgalom.
2. Az ipari forradalommal és a nemzetállami fejlődéssel párhuzamosan kibontakozó tömegoktatás alapvető mechanizmusait kétségkívül a termelés igényei és struktúrái határozták meg, de a közoktatás azonnal a meghatározó mentalitás újratermelésének fő ágense lett. Ennek a mentalitásnak fő elemei: (1) az egyenlőtlenségek normalizálása, (2) az erőszak normalizálása, (3) a bölcseleti értelemben vett – "öncélú" – gondolkodásnak egy szűk elit privilégiumává tétele, a nem-gondolkodás normalizálása.
3. A termelési eszközök bármilyen értelemben vett kollektivizálása (a magántulajdon megszüntetése) képtelen megszüntetni az "osztálytársadalmi mentalitást". Ez a kudarc úgy jelenik meg, mintha az "osztály nélküli társadalom" nem felelne meg az "emberi természetnek". Ezzel szemben azt állítom, hogy amivel itt találkozunk, az nem az emberi természet, hanem az osztálytársadalmi mentalitás, és egyszerűen téves az a gondolat, hogy a termelési struktúrákban végrehajtott átalakulások ezen akár hosszú távon is képesek lennének változtatni.
4. A mentalitás megváltoztatása azonban korántsem lehetetlen. Ehhez – a politikai hatalomátvétel után – egyrészt el kel foglalni az iskolát, azt tudatos politikával a műveltség demokratizálásának, a gondolkodás művelésének színhelyévé kell tenni, másrészt finom állami eszközökkel támogatni kell a családon belüli viszonyok demokratizálását.

Mennyire vagyok tehát marxista? Annyiban, hogy a kapitalizmus fölszámolásában és az osztály nélküli társadalom elvi lehetőségében hiszek. És sajnos ezek szükségességében is. Különben mind elpusztulunk.

-----------

(A mentalitás fogalmának használata nem véletlenszerű. Meghatározó számomra az ún. mentalitástörténet szemlélete. Ennek rövid leírását lásd: Le Goff, Jacques: A mentalitástörténet problémái. Világosság, 1976/11, 683–689. o.)

Bizalom és megismerés

A világ megismerése majdnem mindig a másik világának megismerése. Nagyon kevés az olyan helyzet, amikor közvetlenül, a Másik közvetítése nélkül szerzünk tapasztalatokat. Ez szinte kizárólag a közvetlen környezetünkre korlátozódik. A megismerés tipikus útja – és mondani se kell, hogy az iskolában ez kizárólagos – az, hogy mások megmutatják nekünk a világot. Értelemszerűen az ő világukat, ahogy ők ismerik a világot. Ehhez nyitottnak kell lennünk arra a másságra, ami az ő világuk. Ha nem bízunk bennük, nem is próbálunk belépni oda. Szóval a felvilágosodás és a kritikai gondolkodás alaptétele, hogy semmit ne fogadjunk csak azért, mert ő (egy tekintély) mondta, nagyon fontos és helyes. Ugyanakkor egyáltalán nem mindegy, hogy ki mondta, hogy hogyan viszonyulunk hozzá. Mert igazsághoz csak úgy jutunk, ha előzetesen elfogadjuk a Másik közlésében megmutatkozó igazságigényt. Megismerés és bizalom, igazság és közösség szorosan összetartoznak.

Proletárdemokrácia

A marxizmus újra népszerű. A világ mai válságát – amit nem túlzás összeomlásnak nevezni – sokan a kapitalizmus válságának tekintik, és ennek elemzésére alkalmas eszköznek tekintik Marx kapitalizmuskritikáját. Ugyanakkor Marx víziója az osztály nélküli társadalomról kevéssé tud vonzó jövőképet mutatni a rendszerkritikus baloldal számára. Nemcsak azért, mert a kommunizmus víziója érzékletesen csak alig-alig megragadható – ez Marx korában sem volt másképp –, hanem azért sem, mert a hozzá vezető út, az "átmenet" marxi elképzelése is érthető módon sokat vesztett vonzerejéből a bolsevik hatalomátvétel óta. Magyarul: a ha valami oknál fogva a baloldal hatalomra kerülne, és lehetősége lenne egy antikapitalista átalakulás elindítására, egyáltalán nem világos, hogy milyen intézkedésekkel próbálkozna. A kommunista kiáltvány 10 pontban foglalja össze az első teendőket, és ezek félreérthetetlenül a termelési eszközök államosítása irányába mutatnak, nem éppen meglepő módon azok után, hogy néhány oldallal korábban a kommunisták elméletét "ebben az egy kifejezésben" foglalta össze: "a magántulajdon megszüntetése". "Ez természetesen egyelőre úgy történhetik csak meg, hogy a proletariátus zsarnokian beleavatkozik a tulajdonjogokba és a polgári termelési viszonyokba..." És 27 évvel később A gothai program kritikájában újra megjelenik ez a "zsarnoki beavatkozás". "A tőkés és a kommunista társadalom között van egy időszak, melyben a tőkés társadalom forradalmi úton kommunista társadalommá alakul át. Ennek megfelel egy politikai átmeneti időszak is, amelynek az állama nem lehet egyéb, mint a proletariátus forradalmi diktatúrája."

A proletárdiktatúra a marxi politikai elmélet központi fogalma, funkciója pedig az, hogy forradalmi úton – azaz erőszakkal – átalakítsa a termelési módot, mindenekelőtt a tulajdonviszonyokat. Azt állítom, hogy ez a koncepció ma is meghatározó eleme a radikális – azaz a kapitalizmus meghaladásának lehetőségében bízó – baloldal gondolatvilágának. Egyszerűen azért, mert nagyon mélyen beágyazott az a marxi meggyőződés, hogy ha nem az "alapot", azaz a termelési módot változtatja meg a forradalom, hanem "csak a felépítmény" bizonyos elemeit, akkor a változás szükségszerűen felszínes marad, és nem is lehet tartós. A helyzet azonban az, hogy ahol a tulajdonviszonyok radikális átalakítása megvalósult, és az ellenforradalom nem verte le a kísérletet – Oroszországban és a szovjet modellt követő országokban –, ott nem szűnt meg a kapitalizmus, legalábbis abban az értelemben, hogy nem szűnt meg a bérmunka, az árufétis és a kizsákmányolás, a társadalom inkább távolabb került az elképzelt kommunizmustól, és olyan szörnyűségekkel kellett szembenéznie, amilyenek korábban csak az emberiség rémálmaiban jöttek elő. De nem egyszerűen az a történelem tanulsága, hogy Sztálin és bűntársai "elárulták" a forradalmat (Trockij), nem is az, hogy egy elmaradott agrárországban, a világforradalom eszkalációja nélkül eleve nem volt esély egy ilyen projekt megvalósítására. Nem, nekem úgy tűnik, maga a projekt eleve ellentmondásos. Akárhogy is képzeljük el, hogy a munkásosztály kormányozza az országot, munkástanácsok formájában vagy másképp, szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a munkás erre a feladatra felkészületlen. Nem azért, mert hülye, hanem mert (1) egyéb elfoglaltságai (a "meló") miatt nem volt ideje felkészülni, (2) eleve nem kapta meg azt a képzést, amely a hozzáértés elemi feltétele lenne. Megjegyzem, a szervezett munkásmozgalom nagyon is érzékelte ezt a hiányosságot, és a munkásság kulturális fejlesztését kezdettől fontosnak tartotta, sőt eredményes is volt ezen a téren. Mégsem hihető, hogy ez elég lenne a kommunizmus megvalósításához. Eleve fontos tény, hogy a munkásság szervezettsége a legfejlettebb országokban sem volt teljes (mármint az első világháborút követő forradalmi hullám idején, a mai helyzetről jobb nem is beszélni). Rosa Luxemburg Az orosz forradalomról szól pamfletjében külön nagy problémaként elemzi a lumpenproletariátus létét. Megjegyzendő, hogy a lumpenproletár itt nem elsősorban részeges munkást vagy ilyesmit jelent, hanem mindenekelőtt szervezetlen munkást. Egy ilyen totális munkásönigazgatás rendszerébe eleve bele van kódolva vagy az összeomlás, vagy egy élcsapat párt vezető szerepe, amelyben "hivatásos", azaz jól képzett forradalmárok a munkásosztály nevében gyakorolják a hatalmat. Hogy ez hogy vezet a hatalom elfajulásához és a korlátlanul tomboló erőszakhoz, az szépen tanulmányozható a létező szocializmus történetében.

Oké, ezt senki nem akarja. De akkor mit akarjunk? Vegyük tudomásul, hogy a kapitalizmusnak nincs alternatívája? Nem biztos, hogy ez az egyetlen út, de lehet, hogy egy másik út kialakításához el kell vetni a marxista politikaelmélet egy nagyon fontos tanítását. Nevezetesen azt, hogy a "politikai átmenet időszakában" föltétlenül át kell alakítani a termelési viszonyokat. Az, hogy a hatalom a baloldal (akár egy baloldali egységfront) kezében összpontosuljon, természetesen alapvető jelentőségű. A kérdés, hogy mit kezd ezzel a hatalommal. A "kisajátítók kisajátítása" olyan konfliktusokhoz vezet, amelyekből nem kerülhetnek ki győztesen a dolgozó osztályok. Nem fókuszálhatnánk-e ehelyett arra a brutális tényre, hogy a dolgozó tömegek – más nyelven megfogalmazva: a lakosság többsége – mesterségesen tudatlanságban vannak (van) tartva, és ezért képtelenek (képtelen) az önigazgatásra? A tudatlanság és kiszolgáltatottság társadalmi újratermelésének hatalmas gépezete az iskolarendszer. A modern közoktatás megteremtette szinte minden intézményes feltételét annak, hogy a műveltség mindenkié legyen, de jelenleg éppen ellenkezőleg a tudás kisajátításának gépezetévé vált. A feladat tehát az, hogy ezt a gépezetet a műveltség demokratizálásának eszközévé alakítsuk, azaz a "nevelő állam" megteremtse ennek anyagi és szervezeti feltételeit, és következetesen korlátozza azokat az erőket (a hazai és centrumtőkét), amelyek kifejezetten ellenérdekeltek ebben a projektben. Egy ilyen politikai rendszert méltán nevezhetünk proletárdemokráciának, mert bevallottan a dolgozó osztályok legfőbb érdekét képviseli: a tudás meghódítását. Ez lehet aztán a feltétele a termelési mód demokratikus átalakításának, és annak is, hogy szembenézzünk a civilizáció fennmaradását veszélyeztető katasztrófákkal.

A helyzet egyszerűen ez:

Ezernyi fajta népbetegség,
szapora csecsemőhalál,
árvaság, korai öregség,
elmebaj, egyke és sivár

bűn, öngyilkosság, lelki restség,
mely, hitetlen, csodára vár,
nem elegendő, hogy kitessék:
föl kéne szabadulni már!

S a hozzáértő, dolgozó
nép okos gyülekezetében
hányni-vetni meg száz bajunk.

Az erőszak bűvöletében
mit bánja sok törvényhozó,
hogy mint pusztul el szép fajunk!

Azok az írásaim, amelyekben az itt rövidre zárt oktatáselméleti hátteret részletesen kifejtem:

"...minden ház ablakán". Lemondhatunk-e a műveltség demokratizálásáról? In: Földes György, Antal Attila (szerk.): Igazságosság – demokrácia – fenntarthatóság. Társadalomelméleti tanulmányok. Napvilág Kiadó, Budapest, 2022.

Igazság és homályos tudat. A közoktatásról rendszerkritikai kontextusban. Taní-tani Online, 2023. augusztus 10.

Pedagógiai igazságkonstrukció. Taní-tani Online, 2024. október 26.