Kedves Pista!

KI - 04

Ez a poszt egy vita része. 

• Eredeti posztom (KI - 01)
• Nahalka István első válasza (NI - 01)
• Az én első válaszom (KI - 02) 
• Nahalka István második válasza (NI - 02)
• Az én harmadik válaszom (KI - 03)
• Ez a poszt (KI- 04)
• Nahalka István harmadik válasza (NI - 03)

Kedves Pista!

Egyszer minden vitában eljön a pillanat, amikor egyik vagy másik, esetleg mindkét vitatkozó fél úgy érzi, hogy új érvekkel már nem tudja gazdagítani a vitát, így inkább megpróbálja összefoglalni a saját álláspontját. Én most a magam részéről ezt érzem, ezért azt javaslom, hogy mindketten készítsük el a saját összefoglalónkat. Persze simán lehet, hogy ebbe a szövegembe is bekerülnek olyan váratlan megfogalmazások, amelyekre muszáj lesz reagálnod. Ha így teszel, az mindenképpen helyénvaló lesz, de semmiképpen nem várom el.

És nagyon szeretném megköszönni ennek a vitának az élményét. És noha az alábbiakból talán az derül ki, hogy nem tanultam semmit, és hogy megátalkodott vagyok, nekem ez nagyon sokat adott, és valójában nagyon is sokat tanultam.

1. A dolgokról, ahogy önmagukban (az emberi megismeréstől függetlenül) vannak. Mit tudunk erről? Ez nyilván a vita legkevésbé gyakorlatias kérdése, meglehet nem is kéne erről beszélni, de az elején elkövettem azt a hibát, hogy leszögeztem az álláspontom abban a hitben, hogy ezt nem is vitatja senki. Kiderült, hogy te másképp látod, ezért térek rá vissza. Szóval mit tudunk a dolgokról magukról? Azt vallom, hogy semmit vagy majdnem semmit. Ez logikailag adódik, ha az emberi megismeréstől elvonatkoztatva kérdezek rá a dolgokra. Miért mondom akkor, hogy "majdnem semmit"? Azért, mert tudni vélem, hogy a dolgok léteznek. (Vagy hogy a Dolog létezik?) Mert mi ennek a hipotézisnek az alternatívája? Azt hiszem, csak egy van, a szolipszista hipotézis, azaz hogy csak az én tudatom létezik, és nincs egyáltalán semmi más. Ez szerintem elgondolható, de azon túl, hogy felettébb valószínűtlen, még az is jellemzi, hogy semmi se következik ebből a lehetőségből. Ha netán úgy is van, hogy nincs semmi, én kénytelen vagyok ennek a (látszat-?) világnak a szabályai szerint élni, mintha lenne testem, érzékszerveim, lennének más emberek, stb.

Az a lehetőség, hogy az életünk számítógépes szimuláció (miközben testünk talán tápoldatban lebeg) – persze ez csak egy példa a számtalan lehetőségre, amelyek szerint megtévesztő látszatvilágban élünk – valójában nem tartozik ide, hiszen ebben az esetben van valami, ami a mátrixon túl van, akár módunkban áll szembesülni vele, akár nem. Ha viszont sikerül Morpheus pirulája segítségével kiszabadulni, és színről színre látjuk a valóságot, ezzel csak áthúztuk a lótetemet az Ó utcába. Továbbra is csak azt látjuk ugyanis, amit a szemünk látni enged, és nem a dolgot magát.

2. Az objektív valóságról. Amikor én a valóságot emlegetem – és bevallom, érzelmileg erősen kötődöm Valóság nagybátyámhoz, ezért szívesen emlegetem –, nem az előző pontban körülírt "Dologra" gondolok (amiről nem tudunk semmit), hanem valami másra. Na de akkor mire? A nehézséget nyilván az jelenti, hogy az udvaron álló fa számomra csak egy képzet, de hogy ténylegesen mi van ott (és hogy egyáltalán van-e tér, amelyben az "ott" szó értelmezhető), azt az előző pont értelmében nem tudhatom. Van azonban egy különös és szívet melengető körülmény: a fát nemcsak én látom, hanem bárki, aki ránéz, akinek megmutatom, és ha netán vak, megtapogathatja, és egy fát fog érezni az ujjaival. Ezt az emberiség összes tagjára nézve persze nem tudom bizonyítani, mint várakozást azonban alighanem mindenki jogosnak fogja érezni. Tekintettel arra, hogy az egyes emberi elmék valóban lényegesen különböznek, ez a mindennapi konszenzus távolról sem magától értetődő, és mindenesetre magyarázatra szorul. Én nem látom okát annak, hogy komolyan kételkedjem abban a kézenfekvő magyarázatban, hogy a konszenzust az teszi lehetővé, hogy az a fa valóban ott van, és valóban olyan, amilyennek mindannyian megtapasztaljuk. Ti. abban az értelmezési keretben, amit emberi megismerőképességünk (aminek a gyökerei nyilván az állatvilágba nyúlnak vissza, tehát biztosan nemcsak az emberre jellemző) korlátai számunkra kijelölnek. Ebben a világban van tér, idő, kiterjedés, mennyiség, okság és hasonlók. Az a fa "ebben a filmben" az objektív valóság része valahogy úgy, ahogy a Casablancában objektíve léteznek a biankó útlevelek. Amíg ezt a filmet nézzük, addig el kell fogadni, hogy léteznek, éspedig a film minden nézője számára.

Számomra ez a mindennapi konszenzus azt üzeni, hogy tapasztalati világom a többi emberrel közös világ, még ha tapasztalataink különböznek is. Abban szeretnék hinni, hogy azokban a bonyolultabb esetekben is, amelyekben tapasztalataink és az azokból levont következtetések ellentmondanak egymásnak, megvan az egyetértés elvi lehetősége. És ez a lehetőség abból fakad, hogy közös világban élünk.

Igazából az a kérdés, hogy ha tudom, hogy mindig csak képzetekkel van dolgom, ha a fene fenét eszik is, akkor miért ragaszkodom ahhoz, hogy objektív valóságról beszéljek. Két egymással összefüggő válaszom van erre.

1. Mindennapi életünket úgy éljük – de nekem úgy tűnik, a tudomány is úgy működik –, hogy mintegy munkahipotézisként feltételezzük, hogy tapasztalataink a valóságot mutatják. Nem látom, mennyiben lenne más a gondolkodásunk eredménye, ha eközben folyton figyelmeztetnénk magunkat, hogy – mondjuk – az a fa talán nincs is ott, az csak egy képzet. Olyan ez, mint amikor egy izgalmas film nézése közben azzal csillapítjuk a társunkat, hogy "nyugi, ez csak egy film". Ez néha helyénvaló lehet, de általában nem sok értelme van.
2. Az olyan fogalmak, mint objektum, objektív, valóság évszázadok óta meghatározó szerepet játszanak a filozófiában, nagyon nehéz lenne róluk lemondani. Ráadásul az őket használó filozófusok általában teljesen tisztában voltak azokkal a problémákkal, amelyekről mi beszélgetünk (vagy amit nekem ebből sikerült megértenem).

3. Az igazságról. Vívódom ezen az igazságdefiníció dolgon, de alapjában ugyanott vagyok, mint az első posztomban. A kérdést én úgy vetném föl, hogy az előző pontban körvonalazott valóságról szóló kijelentések lehetnek-e igazak vagy hamisak. Szerintem igen. Ha azt mondom, hogy "Egy fa áll az udvaron" – joggal nevezhetem ezt a mondatot igaznak abban az esetben, ha igazáról megbizonyosodtam. El tudok gondolni szisztematikus eljárásokat abból a célból, hogy ezt a bizonyosságot megszerezzem. Ilyesmire gondolok:

• odanézek, hogy látom-e,
• megtapogatom, érzékelem a kezemmel is, hogy áthatolhatatlan,
• emberek egy reprezentatív mintájával megnézetem, hogy ők is látják-e,
• mintát veszek a fa törzséből, ágából, leveléből, és ezeket megvizsgálom, hogy valóban fáról van-e szó,
• hosszú időn keresztül megfigyelem a fa életműködését,
• stb.

Az ilyen jellegű eljárást nevezném én a kognitív adaptivitás megállapításának. Vagyis azt teszteltem, hogy tapasztalataimat kellőképpen magyarázza-e az az elmélet, hogy egy fa áll az udvaron. Általában nyilván nincs szükség ilyen bizonyítási eljárásra, néha azonban még ilyen egyszerű esetben is felmerülhetnek kételyek (vö. Gázláng).

Az én igazságdefinícióm tehát a kognitív adaptivitás? Nem egészen. A fenti vizsgálati eljárásokat nehéz lenne önkényesnek nevezni, vagy pusztán azzal indokolni őket, hogy az emberiség történetében az ilyen eljárások általában beváltak. Tartalmilag nézve minden kérdés ugyanabba az irányba mutat: annak bizonyítása a cél, hogy a fa valóban ott áll. Nem az a kérdésem, hogy hasznomra van-e az a hiedelem, hogy egy fa áll az udvaron (kétségkívül hasznomra van), hanem hogy valóban ott áll-e. Vagy talán meggyőzőbb példa: hasznára lenne-e Paulának, ha abban hinne, hogy a gázláng nem halványul el? Bizonyos értelemben igen, könnyebb lenne az alkalmazkodás a helyi viszonyokhoz, más szempontból nem, kételkedni kellene az ép elméjében, nehéz dilemma ez. A kognitív adaptivitás vizsgálata viszont a valóságra vonatkozik. Most úgy látom, hogy a kognitív adaptivitás fogalma az igazság ellenőrzésének módszerei felé nyit utat, de nem szolgál igazságdefinícióval. Némileg röstellem, de továbbra is azt gondolom: egy állítás akkor igaz, ha jól írja le azt, ami van.

Hogy ez hogyan lehetséges – azaz az a mondat, hogy "Egy fa áll az udvaron" mégis hogyan képes egy egyáltalán nem nyelvi természetű tényállásra utalni –, ez egy érdekes kérdés, és nyilván sok jeles elme próbálta már megoldani, meglehet meg is oldották már, de úgy érzem, megengedhetem magamnak, hogy engem ez ne érdekeljen. Elfogadom, hogy a nyelv ilyen: képes tényállásokra utalni, és az így keletkező kijelentések egy része tudományos eszközökkel ellenőrizhető.

Hogy a bonyolultabb és absztraktabb elméletek is lehetnek-e igazak, azt nem tudom, Valahogy úgy érzem, hogy ez az absztrakció mértékétől – és így a bizonyíthatóságtól – függ. Az olyan markáns elméletek esetében, mint a magyar nyelv finnugor eredete vagy az evolúció, én hajlamos lennék azt mondani, hogy ezek lehetnek igazak vagy hamisak, de az olyan "nagy elbeszélések" esetében, mint a marxizmus vagy a pszichoanalízis, már én is furának találnám a kérdést.

4. Az igazság szeretetéről. Továbbra is nagyon különösnek tartom, ha az igazság fogalmáról a hazugságra, a könnyen emészthető "rövid gondolatmenetekre" és az előítéletekre asszociálunk. Szerintem az igazság pont ezek ellentéte. Vegyük az utóbbit. Az, hogy előítéleteink – vagy kevésbé értéktelített szóval: előfeltevéseink – vannak, nagyon emberi dolog. Mindenkiben vannak olyan tudások, amelyeket nem akar megkérdőjelezni, ezen a szemüvegen át látja a valóságot, és csak ezen a szemüvegen át lát jól. Ha levenné, elhomályosodna minden. Ha jól értem Kuhnt, a tudomány is így működik: pont attól hatékony, hogy bizonyos kérdésfelvetéseket hülyeségnek tart, és kizár magából. Egészen addig, míg ki nem derül, hogy ezek az előfeltevések zavarokat is okoznak, és felmerülnek olyan ötletek, hogy ezeken talán túl kéne lépni. Az emberek a mindennapi életben sokszor nem így működnek, hanem esetleg életük végéig ragaszkodnak kedvenc előítéleteikhez. Mit akarok ezzel? Csak azt akarom mondani, hogy ez a ragaszkodás nem az igazsághoz való ragaszkodás, hanem éppen ez zár el attól, hogy továbblépjünk a – sajnos bonyolultabb (sokszor kontraintuitív) – igazság felé. (Elmenjünk az optikushoz, és új szemüveget csináltassunk.) Ezt a hajlamot a továbblépésre, a látókör tágítására nevezném én az igazság szeretetének, és egyre inkább azt gondolom, hogy ez az oktatás legfőbb célja.

Korábban felírtam a demokrácia képletét (és nem kerülte el a figyelmem nagyon is fontos bíráló megjegyzésed). Most szeretném pontosítani.

DEMOKRÁCIA = KONSZENZUSKERESŐ DISKURZUS + KOMPROMISSZUMKERESŐ DISKURZUS + A TÖBBSÉGI AKARAT ÉRVÉNYESÍTÉSE

Előbb az összeg első tagját, aztán a másodikat mosta el a felejtés, és maradt a többségi elv, amely önmagában az autoriter rendszerek melegágya. Megállapodni arról, hogy mi a közérdek, hogy mi az, ami mindenkinek jó, csak akkor lehetséges, ha érdekel bennünket állampolgárokat, hogy mi az, ami van, és hajlandóak vagyunk bonyolult gondolatmeneteket végiggondolni (a régiek úgy mondták: az ész útmutatását követni). Azaz ha hiszünk a közös valóságban (ahogy te is teszed), és keressük az igazságot (szerintem ezt is teszed, példamutatóan, csak más nyelvet használva).

Mert az igazság fogalmának használata – és ez az utolsó megjegyzésem – nem azt jelenti, hogy tökéletes és végleges igazságokat keresek. De hát ilyenekben a felvilágosodás óta (úgy értem, amióta az isteni igazság kikerült a mainstream filozófia látóköréből) szerintem senki nem hisz. De az, hogy közelítő és ideiglenes igazságokban hiszünk, még nem ok arra, hogy feladjuk azt az igényünket, hogy különbséget tegyünk igaz és hamis között.

Nahalka István válasza erre a posztra

A közös világ megismerése

KI - 03

Ez a bejegyzés egy vita része:

• Eredeti posztom (KI - 01)
• Nahalka István első válasza (NI - 01)
• Az én első válaszom (KI - 02) 
• Nahalka István második válasza (NI - 02)
• Ez a poszt (KI - 03)
• Nahalka István harmadik válasza (NI - 03) 
• Az én záróposztom (KI - 04)
• Nahalka István záróposztja (NI - 04) 

1. Első körben szeretném tisztázni a vitapozícióm. Az én célom ezzel a vitával nem az, hogy a konstruktivizmussal szemben egy másik, hagyományosabb elméletet védjek. Bizonyos értelemben pont az ellenkezője. Az én pozícióm inkább a gondolkodó (és ezért szükségszerűen kritikus) tanítvány pozíciója, aki szeretné magáévá tenni a konstruktivista gondolkodást, de ezt értelemszerűen nem tudja megtenni addig, amíg úgy érzi, hogy ez a gondolkodásmód számára bizonyos pontokon elfogadhatatlan, ezért ellenérvekként megfogalmazott kérdésekkel ostromolja mesterét. Nem hízelgésből vagy álszentségből mondom ezt, egész egyszerűen én így vagyok ezzel. Az nyilván világossá vált az eddigiekből, hogy mi a bajom (egyelőre) azzal a (radikális) konstruktivizmussal, amit te képviselsz: pedagógiai-politikai gondolkodásomban (írásaimban) szeretnék használni olyan fontos fogalmakat, mint "igazság", "objektív" (és amúgy: "megismerés"), de eközben feszültséget kelt bennem, hogy az általam különben (nyilván nem elég tudással) elfogadott konstruktivizmus számára ezek a kritika céltáblái. Ahogy Gulyás Márton szokta mondani: segíts ezt megérteni! Meg ezt azért is írtam, hogy világos legyen: nem célom, hogy minden posztban pont ugyanazt az álláspontot képviseljem. A vitának számomra akkor van értelme, ha képes vagyok meghaladni korábbi álláspontomat. Ez azonban egyelőre nem azt jelenti, hogy mindenben igazat adnék neked. 😊

2. Ezt írod: "...számodra a nagyon adaptív tudás az igaz". Majdnem ("casi" – szokta mondani a spanyoltanárom, amikor teljesen téves választ adunk 😆). Aztán te is idézed, hogy a kognitív értelemben adaptív tudást szeretném igaznak nevezni. Ezt én egy nagyon fontos különbségnek érzem, bár nem biztos, hogy szigorúan ki tudom fejteni a különbséget a gyakorlati adaptivitással szemben. Társadalmi kérdésekről való gondolkodás esetén egészen biztos, hogy ez a különbség fennáll. Ellentétes tudások (hiedelmek) egyaránt adaptívak lehetnek különböző embercsoportok számára. Pl. jócskán vannak olyan egyébként racionálisan gondolkodó emberek, köztük orvosok, gyógyszerészek, akik személyes tapasztalatból "biztosan tudják", hogy a homeopátiás szerek hatásosak (ugyanígy egy kollégiumi kolléganőm ragaszkodott hozzá, hogy mindig legyen készenlétben kalcium tabletta, mert rajta pl. még kizárólag az segített erős allergiás roham esetén). Számukra ez a tudás adaptív, azaz egyrészt beválik, másrészt ki is szorítja az ellentétes tudást, amely viszont mások számára adaptív (akik a homeopátiás szereket kerülve valódi gyógyszerrel kezelik magukat). Ez a kérdés viszont elvileg eldönthető tudományos módszerekkel. Ami az utóbbi esetben eldől, az a homeopátiás szerek hatékonyságába vetett hit kognitív értelemben vett adaptivitása, azaz megállja-e a helyét a bizonyítékokkal szemben. Ha nem, akkor – szerintem – ez nem igaz tudás. Ez viszont már átvezet egy másik fontos kérdéshez: van-e közös világunk?

3. A kétféle adaptivitás között ugyanis az is fontos különbség, hogy a gyakorlati adaptivitás a különböző nézőpontokhoz kapcsolódik, míg a kognitív adaptivitás ahhoz, hogy e nézőpontoktól függetlenül mi az, ami van. Először meghökkentem a meghökkenéseden: miért olyan furcsa neked a "közös tapasztalat" kifejezés. Aztán rájöttem, hogy szokás szerint én fogalmaztam pongyolán. Természetesen nem közös tapasztalatról akartam beszélni abban az értelemben, hogy mindketten (mind a százezren stb.) ugyanazt tapasztalnánk, hanem csak arról, hogy a különböző emberek különböző tapasztalatai ugyanarra a világra vonatkoznak. (Ezzel még nem állítom, hogy ez a világ objektív, majd erről később.) Itt van ez a gyönyörű lány, aki átmegy a téren. Én meglátom. „Azt nézd, milyen!” – mondom, és oldalba b...öklek akkor téged. Te viszont nem látsz semmit, vagy éppen egy zsiráfot látsz. Akkor nem azt fogod gondolni, hogy hát persze, az Imre egy másik szubjektum, másként konstruálja meg a maga valóságát, nincs itt semmi látnivaló. Inkább azt gondolod, hogy az Imre túl sokat ivott, vagy valami más pszichopatológiai történés van, mert olyasmit lát, ami nincs ténylegesen jelen. Nem a csajjal kell itt foglalkozni, aki nincs is ott, hanem az Imrével, aki, úgy tűnik, veszélyben van.

Vagy vegyük a vak szerzetesek és az elefánt példáját! Ha ez a valóságban megtörténik, és a szerzetesek kíváncsiak, és nem utálják egymást, akkor a történet nyilván úgy folytatódik, hogy megosztják egymással a tapasztalataikat, térbeli pozíciójukat, kialakul egy kommunikáció köztük, és lassan rájönnek, hogy egy bonyolult alakzatról van szó, amely azonban a diskurzus nyomán nagyon hasonló modellként jelenik meg a különböző szerzetesek fejében. Várhatóan próbálják tehát az egyéni tapasztalatok között megmutatkozó ellentmondásokat leküzdeni. E törekvés mögött az a makacs hit áll, hogy mindannyian ugyanazt a jelenséget tapasztalják, csak más oldalakról. És igen, ezt a közös világot én objektívnak nevezem, bár nem feltétlenül a szó közvetlen értelmében.

4. Akkor milyen értelemben? Tapasztalati világunk szubjektív, mert nem más, mint egy konstrukció a fejünkben. Másfelől azonban a fentiek értelmében interszubjektív, hiszen ennek a világnak egy jelentős része minden szubjektum számára közös. A (tapasztalati) világnak ez a közös jellege mindenesetre rejtély, legalábbis abban értelemben, hogy választ kell adni rá: miként lehetséges? Egy sor képzetünkről (világos, hogy nem mindegyikről) tudjuk, hogy mások is ugyanazzal a képzettel rendelkeznek. Látom, hogy jön az autó, nem lépek az úttestre. De nemcsak én, más se. De ha lassít, egy mozdulattal megköszönöm, és mégis átmegyek előtte, tudom, hogy látott, stb. Nem tudom nem feltételezni, hogy ennek az együttműködésnek az az alapja, hogy a jelenségvilágban a testem objektíve jelen van, az autó objektíve jelen van, a sofőr elméje szintén, stb. És ennek az objektivitásnak a következtében mondhatom: "Igaz, hogy a sofőr átengedett." És ha valaki az ellenkezőjét állítja, akkor mondhatom, hogy nem mond igazat: vagy hazudik, vagy téved.

Persze tudom, hogy vannak bonyolultabb dolgok, és én sem ilyen elemi tényekre gondolok, amikor pl. az igazság szeretetéről beszélek. Az előző bekezdésben említett tapasztalati tényekről várhatóan különböző szemtanúk nagyon koherensen fognak beszámolni. Bonyolultabb kérdések esetén azonban úgy tűnik, ez a koherencia felbomlik, és az az érzésünk támad, hogy nem ugyanazt a világot tapasztaljuk. E pillanatban én ezt egy rendkívül fontos pontnak érzem. Hogy ti. mit kezdünk az ilyen inkoherenciákkal. Elfogadjuk, hogy a világ nem koherens, azaz különböző emberek és különböző embercsoportok különböző tapasztalati világokban élnek, amelyek nem összeegyeztethetők (azaz nincs objektív valóság), vagy abban hiszünk, hogy racionális diskurzussal ezek az inkoherenciák elvileg kiküszöbölhetők (azaz megállapodhatunk abban, hogy mi az, ami objektíve van)? Az első út az irracionalizmus útja (hajlok rá, hogy a filozófiai posztmodernt ezen irracionalizmus ma divatos megjelenési formájának tekintsem), a második út pedig a racionalizmusé. Elfogadom, hogy a választás hit kérdése (vagy értékválasztás).

Miért olyan fontos az "igazság" fogalom kerülése? Ha azt vallod, hogy tapasztalati világunk szükségszerűen inkoherens, azaz az elefánt nem létezik, csak egymással összeegyeztethetetlen mentális modellek vannak a vak szerzetesek fejében az elefántról, akkor értem. Ebben az esetben a legszebb, amit tehetünk, ha vak szerzetesek vagyunk (azok vagyunk), hogy nem fordulunk egymás ellen, hanem megpróbálunk békésen együtt élni egymással – fejünkben az egymásnak ellentmondó világokkal. És ez persze nagyon tiszteletreméltó cél, de nem látom be, hogy erősebb érvek szólnának az inkoherencia mellett, mint ellene. Ha viszont nem ezt vallod, akkor vajon nem tisztán a precíz szóhasználatról van-e szó? Mintha azt mondanánk, hogy a "Dezső autója zöld" mondat kifogásolható lenne azon az alapon, hogy a különböző hullámhossztartományba eső fények különböző színekhez rendelése emberi konstrukció, így nem tüntethetjük föl a dolgok tulajdonságaként.

5. Előző posztod azzal kezdted, hogy én mit értek igazságon. Én most azzal folytatom, hogy szerintem te mire gondolsz, amikor az igazság fogalmát használod. Az a benyomásom, hogy bár az abszolút igazság fogalmát elveted, mégis valamiféle (megvalósíthatatlan) tökéletességet tulajdonítasz az igazságnak. Az elméletek azért nem lehetnek igazak, mert "nem írják le a valóságot tökéletesen", "az objektív igazság iránti vágy" "a bizonyosság keresésével" egyenértékű, stb. Ez nekem azért fura, mert ismereteim szerint az igazság fogalma soha nem foglalta magába sem a tökéletesség, se a bizonyosság sajátosságát. Ha viszont így kezeljük, az eleve rossz színben tünteti föl az "igazságban hívőket". Az a mondat, hogy "p igaz", nem ugyanazt jelenti, mint az, hogy "Biztos, hogy p igaz". És ezen a ponton kéne valamit mondani a valószínűség problémájáról. Ennek a statisztikai-elméleti vonatkozásaihoz én egyáltalán nem értek, ugyanakkor az igazság számomra alapvetően valószínűségi fogalom. Már felhoztam példának azt az állítást, hogy Báthori Erzsébet ellen annak idején koncepciós per folyt. Nem tudjuk, hogy ez így volt-e, de a szakma egyre valószínűbbnek tartja részben a bizonyítékok (a források tanúsága), részben az erről szóló elmélet (narratíva) meggyőző koherenciája alapján. Mit jelent itt az, hogy "valószínű"? Első körben nyilván valami szubjektív dolgot, amelyhez akár egy mérőszám is kapcsolható. Ez persze szintén szubjektív (nem mérhető), de mértékéről szerencsés esetben szakmai konszenzus alakítható ki. Azért tartom ezt fontosnak, mert úgy képzelem, hogy minden tudásunkhoz elkerülhetetlenül hozzárendelünk egy valószínűséget, ami soha nem 100%. (Nyilván vannak olyan zárt axiomatikus rendszerek, mint a matematika, amelyek kivételek.)

6. Amit a bizonyítékokról írsz, az számomra meglepő, és nem értem. Én nem akarom, és nem is tudom cáfolni, hogy a bizonyítékokon alapuló tudás koncepciója egy Augiász istállója, és nem lehet rá igazságelméletet alapozni. De akkor tényleg, hogyan lehetséges a tudomány?

7. Hasonlóképpen meglepett, amit Ptolemaiosz és Kopernikusz világképének különbségéről írsz. "A két elmélet között az a különbség, hogy Kopernikuszé sokkal elegánsabb, egyszerűbb, jobban átlátható." Nekem úgy tűnik, más különbség is van: a Kopernikusz elméletét alapul véve, arra támaszkodva elképesztő haladást ért el a modern tudomány. Úgy sejtem, hogy ez a körülmény legalábbis rokon azzal, amit kognitív adaptivitásnak nevezek.

8. És akkor a politikai konzekvenciákról. A helyzet továbbra is ugyanaz: a politikai problémák leírásában nagyon is egyetértünk, "mindössze" az "ismeretelméleti" hátteret ítéljük meg különbözőképpen. Az én lassan kialakuló igazságdefinícióm alapján (kognitív adaptivitás, a közös világról zajló diskurzus) az igazsághoz való ragaszkodás az adatok kritikai elemzését jelenti, csak ezen alapulhat az a meggyőződésem, hogy "az úgy van", és csak az számít, hogy "úgy van-e", nem pedig az, hogy mi hangzik jól, ki mondja, mire lehet felhasználni. Ha valami hiányzik a mai közéletből, akkor az az igazsághoz való ragaszkodás (amin ugye én ezt értem: annak kiderítéséhez való ragaszkodás, hogy mi az igazság; és nem azt, hogy tézisekhez ragaszkodunk), vagy ahogy én mostanában szívesebben nevezném: az igazság szeretete.

9. Abban nagyon igazad van, semmiképpen nem vitatnám, hogy a szavazó gyakran szavaz az érdekeivel ellentétes módon. De ez szerintem nem cáfolja azt, amit írtam (hogy nem az igazságot keresi, hanem a saját érdekét), inkább az van, hogy megint pongyola, leegyszerűsítő módon fejeztem ki magam. Amikor azt írtam, hogy "azt nézi, mi a jó neki", azt sokkal általánosabban értettem, pl. úgy, hogy mi igazolja vissza az előítéleteit, mi jelent számára biztonságot, stb. Hogy miért lehet valaki egy autoriter rendszer támogatója (és hogy én miért voltam az annó), erről nyolc éve írtam valamit, ami szerintem elég jól sikerült, ezért idelinkelem.

Nahalka István válasza erre a posztra

Az igazság keresése

KI - 02

Ez a bejegyzés egy vita része:

• Eredeti posztom (KI - 01)
• Nahalka István válasza (NI - 01)
• Ez a poszt (KI - 02) 
• Nahalka István válasza erre a posztra (NI - 02)
• Az én második válaszom (KI - 03)
• Nahalka István harmadik válasza (NI - 03) 
• Az én záróposztom (KI - 04)
• Nahalka István záróposztja  (NI - 04) 

Nem vállalkozom arra, hogy pontról pontra végigmenjek nagyon elgondolkodtató szövegeden. Sok mindent el tudok fogadni az érvelésedből, sokszor úgy érzem, csak a szóhasználat miatt tűnik ellentétesnek a gondolkodásunk (erre persze visszatérek), a politikai helyzetképben pláne teljesen egyetértünk. Paradox módon azonban a politikai helyzet mögött meghúzódó mentalitást annyira ellentétesen értelmezzük, hogy mintha itt lenne köztünk a legélesebb véleménykülönbség. Tetejébe az egészben ez érdekel engem a legjobban, szóval itt kezdem, aztán remélem sok minden eszembe jut még, amire reagálnom kéne.

„De vedd észre, hogy a Fidesz éppen az abszolút igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért...” – írod. Hát nem sikerült észrevennem, pont nem ezt látom. Én azt látom, hogy a Fidesz és vele együtt sajnos csaknem az egész mai politikai mező (nyugaton is) nemhogy nem az abszolút igazságról beszél (az egyébként mi? én nem szívesen használnám ezt a fogalmat), de nem is az igazságról. „Right or wrong – my party.” Ezt a nem tudom, honnan származó idézetet Lukács használta öregkori visszaemlékezésében persze önfelmentésként: hogy ti. a fasizmus korában (amely egyben az ő sztálinista korszaka volt), kiélezett viszonyok között így kellett gondolkodni. Na most, szerintem azóta is a fasizmus korában élünk, és a politikával foglalkozó emberek elég nagy százalékban ma is így gondolkoznak. Nem az számít, hogy mi az igaz, hanem két dolog: ki mondja? mi a jó nekem? A kettő szerintem összefügg, és éppen ez a dolog lényege: annak a világképét, sőt tényállításait fogom elfogadni, aki a számomra és rövid távon (fontos ez a kettő) leginkább működő konstrukciókat hangoztatja. Neki azt is elhiszem, ha azt mondja a feketére, hogy fehér. Alternatív tény. Ha vakon hiszünk valakinek, azt elég bajos az igazsághoz való ragaszkodásnak tekinteni. Azzal is bajom van, amit a Bartus-szövegben írsz, hogy ti. a (tipikus?) pedagógus szerint azért kell megtanulni a tananyagot, mert ez az igazság. Ha így lenne, az már előrelépés lenne, mert utat nyitna egy olyan kérdésnek, hogy: csakugyan? Akkor már lehetne erről beszélgetni, még akkor is, ha ez a beszélgetés valójában nem történik meg, csak egy lehetőség. A helyzet ezzel szemben inkább az, hogy „azért tanuld meg a leckét, mert benne van a tantervben”. És nem gondolom, hogy létezett valaha „az igazság társadalma”, igazság utáni társadalom azonban van, azt éljük, és az jellemzi, hogy másodlagossá vált az állítások igazságértéke egyszerűen azért, mert az emberek egyre kevésbé hisznek abban, hogy ez egyáltalán megállapítható. És ez szerintem nagy baj, mert tág teret nyit egy olyan társadalom felé, ahol a racionális gondolkodás és diskurzus legalábbis háttérbe szorul, mindenesetre kiszorul a politikából, és megágyaz a fasizmusnak.

Van itt egy nagyon fontos kérdés, hogy mégis miért történik ez, miért lépünk be ebbe a post truth pokolba? Ezt én nem tudom, ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely tehát nem vezethető vissza egyetlen elvre. De van a fejemben erről egy háromlépcsős történelmi modell. Eszerint (1) már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát, a részracionalitások, pl. a gőzgépen alapuló manchesteri textilipar által termelt profitráta, elfedik az olyan közvetett és tágabb összefüggéseket, mint az, hogy ha ez szélesebb körben elterjed, akkor a füstbe bele fog fulladni az emberiség, plusz a szén el fog fogyni, és akkor mi lesz? stb. (2) A profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: a sajtót (azt már régen), a tudományt, a művészetet és a vallást. (3) Az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot aztán rendkívüli mértékben felgyorsítja.

Bocsánat, ez kitérő volt, de kellett ahhoz, hogy érthető legyen, miért olyan fontos nekem az igazság becsületének helyreállítása. Na most te erre azt mondod, hogy a radikális konstruktivisták nem beszélnek igazságról. De azt is mondod, hogy van a fejünkben egy tapasztalati világ, amelyről korlátozott érvényű kijelentéseket tehetünk, ahol a „korlátozott” úgy értendő, hogy érvényességük a tapasztalati világra korlátozódik, és nem merészkedik a rajtunk kívül álló világba, mert arról nem tudhatunk semmit. Nem tudom, hol követem el a tévedést, ha ezt a gondolatmenetet a jó öreg fenomenalizmushoz hasonlítom, azaz nekem nem tűnik nagyon forradalmi gondolatnak, ezen vekengett az egész újkori ismeretelmélet. Hogy amit megismerünk, az csak az, ahogy a világ számunkra megjelenik. Oké, Kant azt mondta, „számunkra, emberek számára”, te meg azt mondod, hogy minden ember agyában a tapasztalati világ egyéni konstrukciója található. Oké, induljunk el innen! Feltűnő azért, hogy tapasztalati világunknak van egy olyan szférája, amiben mindannyian osztozunk. Pl. – bocsánat a hülye példáért –, ha bezárom a lakásom ajtaját, akkor számíthatok arra, hogy azon kulcs nélkül senki nem tud bejönni. Vagyis tapasztalati világomat úgy módosítottam, hogy azzal egyben minden potenciális vendég tapasztalati világa is módosult, éspedig ugyanolyan értelemben, mint az enyém. (Már amennyiben léteznek, mert persze lehet, hogy csak az én kogitóm létezik, és te sem vagy, hiába mímeled a létezést. Ez nagyon is meglehet, de szerintem a szolipszista hipotézissel azért nem érdemes foglalkozni, mert nem következik belőle semmi. Én akkor is a tapasztalati világom megértésére fogok törekedni, beleértve a másokkal {a szerencsétlen virtuális lényekkel} közös tapasztalat lehetőségét.) Szóval ha van közös tapasztalat, azt miért ne nevezhetnénk objektív világnak? Az objektív és a szubjektív megkülönböztetése egy nagyon hasznos és nagy múltra visszatekintő szóhasználat, nem látom be, miért volna ok az erről való lemondásra annak belátása, hogy esetleg a testünk tápoldatban lebeg, és a mátrixban élünk. Jó, nem akarom elviccelni, értem én, hogy minden csak az agyunkban van, tehát szubjektív, de ott egy jól használható objektivitáskonstrukció is van, szóval használjuk.

A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy nemcsak objektivitás van, hanem objektív igazság is. Értem és elfogadom, hogy a konstruktivizmus bevezeti az adaptivitás fogalmát, de azt gondolom, hogy ezt össze lehet egyeztetni az igazság fogalmával, sőt, hogy enélkül az adaptivitás veszélyesen tág értelmet kap. Annak nagyon örültem, hogy megengedő voltál azzal a törekvésemmel kapcsolatban, hogy megkülönböztessem a gyakorlati és a kognitív adaptivitást. Ez nekem fontosnak tűnik. A társadalomtudományokban – és nemcsak a tudományokban, a mindennapi megismerés során is – különböző tudáskonstrukciók állnak szemben egymással, amelyek mögött érdekek is meghúzódnak. A wishful thinking ideig-óráig, néha nagyon hosszú ideig is adaptív lehet. Van gyakorlati adaptivitása. Az én kérdésem azonban az, hogy hogyan dönthetjük el, melyik az a tudás, amelyik (1) hosszú távon, (2) minél általánosabban (ezt most úgy értem: minél több ember számára) adaptív. Azt állítom, hogy a tudomány egyáltalában erre lett kitalálva. És nemcsak a tudomány, hanem minden szisztematikus-racionális eljárás, amely a bizonyítékok kritikai vizsgálatán alapul.

Ezen a ponton szeretném megvédeni a bostoni esettel való példálózásomat. Nem tudom, mért írod azt, hogy itt értékekről van szó. Bár nyilván ez egy értékvita is, én nem ezt az oldalát emeltem ki, hanem azt, hogy egyesek így tudják, mások úgy. Mindkét tudás lehet adaptív, kinek ez, kinek az. De össztársadalmi szinten és hosszú távon akkor járunk jól, ha megnézzük a bizonyítékokat. Azt az elméletet, amely ebben a folyamatban adaptívnak bizonyul, nevezem én kognitív értelemben adaptív elméletnek, rövidítve: igazságnak. Az magától értetődik, hogy nem ún. abszolút igazságról van szó, hanem egy valószínűségről.

Közbevetőleg megjegyzem, elbizonytalanodtam abban, hogy mi az, hogy elmélet. Most úgy tűnik nekem, hogy minden állítás egy elmélet, vagy viselkedhet elméletként. Az, hogy Kádár János ekkor és ekkor az MSZMP KB első titkára volt, egy eléggé elemi ténynek tűnik, másfelől azonban a releváns iratok tanulmányozása során ez a tudás hatékonyan segíti az értelmezést, míg az ellenkezőjének a feltételezése hirtelen zavarossá, összefüggéstelenné tenné az adatokat. Azt mondod, hogy az elméletek nem bizonyíthatóak. Oké, visszariadok a bizonyíthatóság fogalmának használatától, mert el vagyok bizonytalanodva, hogy mit is jelent. Viszont szerintem a fenti értelemben egy általános elmélet is lehet igaz (bizonyos valószínűséggel). Vannak tudományos elméletek, amelyeket sok tudós – nyilván nem konstruktivisták, mondom minden irónia nélkül, más paradigma szerint gondolkodnak – igaznak (vagy akár bizonyítottnak) tekint, pl. az ősrobbanásnak, az evolúciónak vagy a magyar nyelv finnugor rokonságának elmélete. Ha a megismerési folyamat során az adatokat nagy százalékban magyarázzák – és cáfoló adatok nincsenek –, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy igaznak tekintsük őket?

Végül is ebben a viszontválaszban nem érveltem a korrespondencia-elmélet mellett. Gondolom, egy kicsit provokatív is akartam lenni, amikor előző írásomban ezt állítottam a középpontba. A maga nyers formájában ez nyilván tarthatatlan, másfelől amiben én hiszek, az mégiscsak valami olyasmi, ha nem is az. Amiben én igazán hiszek, az az igazság szeretete, amit szívesen tekintenék az oktatás elsődleges céljának éppen azért, mert szembe megy az uralkodó mentalitással, ami a katasztrófa felé visz.

És akkor egyelőre itt fejezem be – nagy hálával, amiért időt szánsz a közös gondolkodásra.

Nahalka István válasza itt olvasható.

Miért hiszek a korrespondencia-elméletben?

KI - 01

Erre a bejegyzésre Nahalka István a saját blogján válaszolt, így kialakult egy vita.

• Nahalka István válasza (NI - 01)
• Az én viszontválaszom (KI - 02)
• Nahalka István viszontválasza (NI - 02)
• Az én második válaszom (KI - 03). 
• Nahalka István harmadik válasza (NI - 03) 
• Az én záróposztom (KI - 04)
• Nahalka István záróposztja  (NI - 04)

A következőkben nyilván olyasmit fogok leírni, amit mások már értelmesebben leírtak, megint mások pedig már meg is cáfoltak. Vagyis jó sokat kell még olvasnom a témához, de úgy döntöttem, hogy leírom (elsősorban persze magamnak), most hogyan látom a kérdést. A kérdés pedig az, hogy milyen alapon mondjuk valamire – egy kijelentésre vagy egy elméletre –, hogy igaz. Amellett fogok érvelni, hogy képtelenség feladni az igazság korrespondencia-elméletét annak ellenére, hogy nagyon nyilvánvaló problémák vannak vele. Világos, hogy így közvetve amellett is érvelek, hogy van értelme az igazság fogalmának, noha sokan (a radikális konstruktivisták) ezt vitatják.

Az igazság mibenlétének klasszikus megfogalmazása: "Veritas est adaequatio rei et intellectus." Azaz: „Az igazság a dolog és az értelem megegyezése.” Tulajdonképpen így foglalható össze tömören a korrespondencia-elmélet, ezt használta már Szent Tamás is, bár valószínűleg nem tőle származik. Alighanem ezt mondja az intuíciónk is, szóval ez egy nagyon kézenfekvő meghatározás. De mindjárt adódik egy komoly probléma is, mert mégis hogyan állapítható meg ez a megegyezés? Hiszen a „dologról” nincs közvetlen tudásunk, csak azt tudjuk róla, ami az értelmünkben van. Igaz, vannak érzeteink, de azok sem közvetlenül a dolgot mutatják, csak azt, ahogy az számunkra megjelenik. És itt a „számunkra” jelentheti az emberi megismerőképességet általában, de azt is, hogy megelőző tapasztalataink különbsége folytán különbözőképpen érzékelhetjük ugyanazt a dolgot, és még határozottabbá válhat ez a különbség az értelmi feldolgozás, a gondolkodás során. Végső fokon már azt sem értjük, egyáltalán mit jelent ez a megegyezés, hiszen a dolognak (pl. egy asztal) és az értelemnek (pl. egy asztal képzetének vagy fogalmának) a természete egészen különböző. (Legalábbis így hisszük, hiszen továbbra sem világos, hogy „a dolog önmagában” – ahogy Kant mondta – milyen természetű.)

A továbbiakban arról szeretnék vallomást tenni, hogy a fenti érvelés ellenére miért nem tudja gondolkodásom ledobni magáról az igazságkeresés béklyóját. Kezdem három olyan hipotézissel, amelyek mellett nem akarok érvelni, mert nekem úgy tűnik, ezeket nagyon kevesen vitatják komolyan, és én is hiszek bennük.

1. Létezik egy az emberi megismeréstől független világ. (A dolgok léteznek.)

2. A világnak vannak tulajdonságai. (Egy tulajdonságok nélküli külvilág feltételezése lényegében azonos lenne azzal a feltételezéssel, hogy nincs világ. Hiszen akkor minden tulajdonságát önkényesen konstruálnánk.)

3. Az emberi megismerés intencionális jellegű, azaz valami rajtunk kívül állóra vonatkozik. Már eleve ilyen az érzékelésünk, így az érzékeinkhez szorosan kapcsolódó értelmünk is. Ebből persze önmagában nem következik, hogy a megismerés valóban valami külsőre irányul, de mindenesetre így éljük meg. (Az álom is intencionális ebben az értelemben, pedig amit álmunkban tapasztalunk, az nincs valójában jelen a külvilágban. Legalábbis így hisszük, mert ugye nem világos, mit jelent az a szó, hogy „valójában”.)

A továbbiakban induljunk ki a tudás – konstruktivisták által szívesen alkalmazott – evolúciós modelljéből. Eszerint – ahogy nekem sikerült megérteni – a tudás eszköz ahhoz, hogy a céljainkat meg tudjuk valósítani. Vannak alkalmasabb és kevésbé alkalmas eszközök, ezek versengenek egymással, és a „fittebb” fog túlélni. A fittséget nevezik adaptivitásnak. Az adaptívabb tudás hatékonyabban segíti az emberi gyakorlatot, így használatával voltaképpen mi tudunk jobban alkalmazkodni és túlélni. Ez egy nagyon meggyőző modell, erejét az adja, hogy látszólag lemond az „adaequatio rei et intellectus” problematikus elvéről. A szakóca nagyon jó eszköz volt a bőr felhasítására, de aztán a kés még jobb lett, és az ember eldobta a szakócát. De nincs szó arról, hogy bármelyik is megegyezett volna a bőrrel vagy bármivel a külvilágban.

Ha azonban aprópénzre akarjuk váltani ezt az elméletet, felmerül a kérdés, hogy milyen értelemben, milyen helyzetekben beszélhetünk adaptivitásról. Azt hiszem, legalább kétféle, egymástól jól megkülönböztethető szituáció van, amin lemérhetjük egy tudás működőképességét. Nevezzük az egyiket gyakorlati adaptivitásnak. Vagyis hogy egy adott tudáskonstrukció használhatónak bizonyul-e a társadalmi (vagy akár egyéni) gyakorlat különböző problémáinak megoldására. Nekem úgy tűnik, maga a modell elsősorban ezt az értelemzést sugallja, és amúgy már a korai Lenin is nagyon szerette a gyakorlatot az igazság kritériumának tekinteni. A társadalomról szóló tudások esetében azonban azt látjuk, hogy nagyon gyakori az olyan helyzet, amikor különböző konstrukciók egyaránt adaptívaknak bizonyulnak – különböző társadalmi csoportok számára. Mondhatjuk, hogy ez van, ezzel együtt kell élni, neve is van ennek az együttélésnek: posztmodern. De vajon helyesen járunk-e el így?

Vegyünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy a téridő-kontinuum egy csomósodási pontján, mondjuk, Bostonban 2001-2002-ben kétféle tudáskonstrukció verseng a túlélésért. Az egyik szerint a korábbi években katolikus papok sorozatosan és nagy számban követtek el szexuális visszaéléseket kiskorúakkal szemben, és ezeket az egyház rendre eltussolta, a másik konstrukció szerint, ha voltak is ilyen esetek, azok szórványosak voltak, és az egyházi vezetés nem tudott róluk. Melyik az adaptívabb tudás? Sokak szerint az utóbbi, hiszen az egyházba vetett bizalom egy ilyen katolikus városban a nyugalom, a béke és a társadalmi virágzás feltétele. Mások – elsősorban persze azok, akik áldozatnak vallják magukat, így az első tudáskonstrukcióban hisznek – azt mondják, hogy ez a hallgatás tönkre teszi az életüket. Mi meg azt mondhatnánk nagy bölcsen, hogy hát ilyen az élet, tele van nehéz kérdésekkel.

Bennem azonban megszólal a racionalista-konstruktivista, és azt mondja: ugyan, ne hülyéskedj. Az adaptivitás itt egész egyszerűen nem ezt jelenti. Oké, van gyakorlati adaptivitás, de van egy másik is, nevezzük kognitív adaptivitásnak. Ez arról szól, hogy egy adott konstrukció milyen jól működik a megismerési folyamatban. Tehát amikor a bűnügyi nyomozás protokolljait követve megnézzük pl. az egyházi iratokat, általánosabban: a bizonyítékokat, akkor melyik tudáskonstrukció bizonyul a kettő közül adaptívabbnak. Melyiket kell elvetni a bizonyítékok súlya alatt? Az az állításom, hogy a különböző tudáskonstrukciók versenyében mindig prioritása van a kognitív adaptivitásnak (a bizonyítékok meghatározott protokollok szerinti vizsgálata során megmutatkozó adaptivitásnak) a gyakorlati adaptivitással szemben. Sőt! A bizonyítható (azaz valószínűsíthető, nem látok elvi különbséget) állításokat és elméleteket akkor is preferáljuk (helyes preferálnunk), ha a konkurens konstrukciók kifejezetten jól működnek, és minden téren beválnak a gyakorlatban. Miért? Úgy vélem, azért, mert a priori tudni véljük (persze ebben tévedhetünk), hogy hosszú távon (!) a gyakorlatot is az szolgálja, ha abban hiszünk, ami bizonyítható. De honnan a bizonyíthatóság ilyen kiemelt szerepe? Szerintem egyszerűen onnan, hogy az emberi elme nem tud lemondani arról a meggyőződéséről, hogy ami bizonyított (valószínűsített), az (nagy valószínűséggel) úgy is van. Azaz igaz. Tudásunkban eszerint az fejeződik ki, ami ténylegesen van.

Vegyünk most egy olyan történetet a múltból, amelyről mind a mai napig legalább két ellentétes konstrukció él a történészek és az érdeklődő laikusok tudatában. Szadista sorozatgyilkos volt-e Báthori Erzsébet, vagy az ilyen természetű vádakban teljesen ártatlan úrnő, aki egy koncepciós per áldozata lett? Ma a szakma az utóbbi konstrukcióra hajlik, de a kérdés mid a mai napig eldöntetlen. Miért érdekes ez az eset? A mi szempontunkból azért, mert a gyakorlati adaptivitás kérdése mintha fel se vetődne itt. A tudomány egy olyan kérdést próbál megválaszolni, amely csak abból a szempontból érdekes, hogy a források (bizonyítékok) mit mondanak, és úgy tűnik az „össztársadalmi gyakorlat” szempontjából egészen mindegy, hogy mi az „igazság”. Tényleg mindegy a gyakorlati adaptivitás? Az az állításom, hogy nem. Meglehet, a történészeket csak a kíváncsiság hajtja, de – megint így fogalmazok – a priori tudni véljük, hogy hosszú távon jobban járunk, ha tudáskonstrukciónk megfelel a tényeknek, azaz igaz. Csakhogy fogalmunk sincs, és nem is lehet, hogy mi lesz az a szituáció (ha lesz egyáltalán ilyen), amikor számítani fog, hogy gyilkos vagy áldozat volt Báthori Erzsébet. Azt hisszük, jó tudni, hogy a dolgok „hogy voltak (vannak) tulajdonképpen” (Ranke).

Jó, jó, de ettől még nem világos, hogy mit jelent a korrespondencia (adaequatio). Hát nem tudjuk. De vajon ez akadálya-e annak, hogy higgyünk benne? Szerintem nem, sőt azt gondolom, hogy mindannyiunk életében, ahogy a tudományban is, alapvető az a meggyőződés, hogy az igaz ismeret helyesen ábrázolja a dolgok állását. Megjegyzem, Kant heroikus erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy megvilágítsa, hogyan vonatkozhat az értelem a jelenségekre, szóval nem arról van szó, hogy a gondolkodás sehol sem tart ebben a kérdésben.

Kínálkozik azonban egy további kibúvó. Nem tehetjük-e zárójelbe a korrespondencia hipotézist úgy, hogy azt a tudáskonstrukciót tekintjük érvényesnek, amely kiállja a tudományos protokoll próbáját, amely tehát átmegy ezen a teszten? Számomra ez nem meggyőző, egy kicsit olyan, mintha azt mondanánk, nem az kap jogosítványt, aki tud autót vezetni, hanem aki leteszi a vizsgát. Persze tényleg van különbség a vizsga és a tudás között, de az előbbi úgy van tervezve (nyilván többé-kevésbé gyarló módon), hogy az utóbbit bizonyítsa. A tudomány szabályai pedig úgy vannak tervezve, hogy a kutatásokból – jó közelítéssel – a tényeknek megfelelő állítások jöjjenek ki. Különben mi más indokolná, hogy éppen ezek és nem más szabályok az érvényesek? Mondhatjuk persze, hogy éppen elég legitimáció a beválás, azaz az a tapasztalat, hogy a tudományos gondolkodás hosszú távon elég jól szolgálja a túlélést, az alkalmazkodást. De tényleg mondhatjuk-e ezt? Ehhez tudományos módszerekkel meg kell vizsgálni, hogy a tudományos jóslatok elég sokszor beválnak-e, azaz olyan módszert kéne alkalmaznunk, amelynek a hatékonyságát bizonyítani akarjuk. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem azért hiszünk a tudományos módszerben, mert beválik (számos ellenpéldát lehet hozni a mindennapi életből), hanem azért, mert minden erejével az objektív valóság feltárására irányul.

Befejezésül néhány szó a kérdés politikai jelentőségéről. Ismerjük a vakokról és az elefántról szóló példázatot. Az egyik vak szerint az elefánt oszlop, a másik szerint hosszú cső, a harmadik szerint fal stb. Az emberek különböző helyzetükből, előzetes tapasztalataikból stb. fakadóan valóban különböző világokat konstruálnak maguknak, és ennek megfelelően különböző politikai cselekvésekben hisznek. A ma közkeletű demokráciakép alapján az a jó a demokráciában, hogy az elefántot tapogató vakok nem esnek egymásnak a vita során, hanem szépen megszavazzák, hogy mit kezdjenek az elefánttal (implicite: hogy mi is az elefánt). Mivel mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, az elefántképek is egyenlő méltóságot érdemelnek, ami csak úgy lehetséges, ha hallgatólagosan elfogadjuk, hogy nincs is elefánt önmagában (vagy ha van is, nem tudhatjuk, milyen, így nem érdemes foglalkozni vele), csak egymással versengő elefántképek vannak. Ha én hatalomra törő politikus lennék az elefánttapogató vakok között, azt vizsgálnám, melyik elefántképben hisznek a legtöbben, azt hirdetném én is, és igyekeznék meggyőzni őket, hogy minden intézkedésem ennek felel meg (főleg persze azt hirdetném, hogyan védekezzünk az elefánt ellen). Ezzel nemcsak a demokráciát sikerülne felszámolni, hanem számos katasztrófát is okoznék. Ezzel szemben ha demokrata vezető lennék, ezt a tételt követném:

DEMOKRÁCIA = DISKURZUS + SZAVAZÁS

Vagyis a demokrácia nemcsak szavazás. Meg kell hallgatnunk egymást, éspedig azért, hogy lássuk, mi az, ami ténylegesen van. Az elefánt egészét persze továbbra sem tudnánk leképezni, de legalább rájönnénk, hogy az nemcsak cső, oszlop vagy fal, hanem valami bonyolultabb. „Majd kiforrja magát.” Így az alkalmazkodás hatékonyabb lehet. Ehhez persze legalább két dolog kell. Egyrészt jó lenne hinni abban, hogy ami van, az megismerhető. Másrészt mindenkit fel kéne ruházni a racionális gondolkodás eszközeivel. Mert az elefánt sokkal bonyolultabb képzet, mint a cső. És a közvetlenül adott egyszerűtől a távoli bonyolultig eljutni kemény gondolati munka.

Nahalka István válasza

Kiskáté a szörnyállam elleni tüntetés után

Mi a baj?

Az állam csődöt mondott: nem képes megvédeni polgárait a szörnyektől.

Miért?

Mert az állam a szörnyek és nem a nép kezében van (szörnyállam).

Kik azok a szörnyek?

Nemcsak a pedofilok, hanem mindazok az erők, amelyek tárgyakká fokozzák le az embereket.

Kik az áldozatok?

Elsősorban azok, akik eleve kiszolgáltatottak. Mindenekelőtt a gyerekek.

Mi fenyegeti a gyerekeket?

A tudatlanság szörnye, amelyet a széthulló iskola naponta újratermel, és az abúzus szörnye, amely különösen – de távolról sem kizárólag – az állami gondozottakat fenyegeti.

Csak a gyerekek az áldozatok?

Távolról sem. Ugyanilyen kiszolgáltatottak a szegények, a betegek, az öregek. Az utóbbi kettőt úgy is fogalmazhatjuk: mi mindannyian.

Akkor miért a gyerekek sorsa veri ki a biztosítékot?

Mert ők a jövő, a nemzet jövője. A tudatlanság és az abúzus során szerzett tapasztalatok közös vonása, hogy az egész felnőtt életet meghatározza: lefokozza. Life long kiszolgáltatottság.

Mit kíván a magyar nemzet?

Olyan (erős) államot, amely nem a szörnyeket védi, hanem velük szemben az embereket. Reményt.

Kant

Újraolvastam Tengelyi László 1988-as Kant-monográfiáját. Tengelyi zseni volt, ehhez nem fér kétség. Az egyetemen több kurzusra is jártam hozzá, lenyűgöző volt nemcsak a tudása, hanem a kedves segítőkészsége és ismeretterjesztő képessége is. A Kant-könyv egyszerre ismeretterjesztő munka, segítség azoknak, akik most ismerkednek a filozófussal, és Kant rendszerének, a rendszerrel való viaskodásának szuverén rekonstrukciója. Nem tisztem eldönteni, de minden bizonnyal önálló tudományos teljesítménynek tekinthető. Nagyon sajnálom amúgy, hogy a Kossuth Kiadó tervezett sorozatának Schelling- és Hegel-kötete végül nem készült el, mert a tervbe vett szerző, Fehér M. István benyomásom szerint hasonló kettős képességgel rendelkezett. De már ő se írhatja meg ezeket a könyveket.

Gondoljátok meg, proletárok I.

Befejeztem Tverdota György monumentális József Attila-monográfiájának első kötetét. A könyv csaknem 900 oldala a költő fejlődését 21 éves koráig követi nyomon. Erős volt bennem a kétely, hogy van-e ennek értelme, hiszen JA korai költészete egy elég terjedelmes, de nem nagyon lebilincselő korpusz. Ahogy TGY A kozmosz énekéről írja: próbára teszi az olvasó türelmét (vagy valami ilyesmi, most nem keresem ki). De nagyon nem bántam meg, hogy kitartottam. TGY nagyon gazdagon dokumentálva mutatja be, hogy bontakozott ki a tanulóévek során a zseni. Kitűnő minőségérzékkel különbözteti meg a 4-5 remekművet (következetesen ezt a szót használja) a sok átlagos verstől vagy éppen a "művészileg kevésbé sikeres" daraboktól. Lenyűgöző JA tudatossága: az első pillanattól kezdve profi költő volt, vagyis hivatásának tekintette a költészetet, ami azt is jelentette, hogy tudatosan tanult, csatlakozott irányzatokhoz, kereste a pártfogókat – nemcsak anyagi, hanem szellemi értelemben is. Várom a második kötetet, amely le is zárja a vállalkozást. (Fura megoldás, hogy az első kötetben sem irodalomjegyzék, sem tárgy- és névmutató nincs, ezért is nagyon kéne már a második.)