A tudásról, a szubjektív tapasztalatról és a hitről

Az alábbi rendszerezési kísérletben a vélekedés három fajtáját különböztetem meg: a tudást, a szubjektív tapasztalatot és a hitet.

1. Tudás

Tudásnak első közelítésben az igazolható vélekedéseket nevezem. Az igazolhatóság itt elsősorban a tudás interszubjektív jellegére vonatkozik: olyan érveket tudok felhozni a tudásállítások igazsága mellet, amelyeket joggal tekintek meggyőzőeknek, azaz olyanoknak, hogy a többi embernek meg kell hajolniuk előttük, ha nem akarják arcukat veszíteni, ha nem akarják elveszíteni azt a méltóságot, amely racionális lényként való elismerésükből fakad. Feltételezek tehát egy közös racionális szabályrendszert, amelynek tiszteletben tartásával zajlanak a tudásról szóló diskurzusok, és aki úgy utasítja el a tudásállításom, hogy ahhoz kénytelen zárójelbe tenni ezt a szabályrendszert, az nem számíthat az elismerésemre. (Aki tehát azon az alapon vonja kétségbe az evolúció elméletét, hogy a Bibliában ezzel ellentétes állítások vannak, az kilép ebből a szabályrendszerből, és nincs az a vallási tolerancia, amely megvédené őt attól, hogy elveszítse a racionális lény mivoltából fakadó elismerést.)

Ez persze semmiképpen nem jelenti azt, hogy a tudásállítások igazságában száz százalékig biztos lehetek, sőt azok lényegéhez tartozik a bizonytalanság. Először is nagyon kevés olyan tudás van, amelynek az igazságáról személyesen meg tudok győződni. Ezek főleg a priori ítéletek, mint a matematikai tételek, vagy személyes tapasztalaton alapulnak. Legtöbbször azonban tudásunk a másokba vetett bizalmon alapul. Nagyon fontos az is, hogy maga ez a bizalom min alapul. Tudásról csak akkor beszélünk, ha a tekintélyekben (pl. tudósokban, tudományos intézményekben, közleményekben) azért bízom meg, mert feltételezem, hogy állításaikat empirikus és/vagy logikai érvekkel alá tudják támasztani. Tudok pl. néhány érvet a magyar nyelv finnugor rokonsága mellett, a rokonságról valló meggyőződésemhez azonban ezek kevés alapot szolgáltatnak, és valójában bizonytalanok is, hiszen hiába hozok példákat, mondjuk, a magyar és finn nyelv egyes szavai közötti szabályos megfelelésekre, valójában nem tudom, hogy ezek a finn szavak valóban léteznek, egyrészt mert soha nem néztem meg őket egy finn szótárban, másrészt, ha meg is néztem volna őket, akkor is szükség volna a szótárkészítők iránti bizalomra, stb. A finnugor nyelvrokonságról szóló tudásom tehát nagy mértékben bizalmon alapul. Másodszor bárki tévedhet, vagy újabb adatok kétségbe vonhatják korábbi tudásunk igazságát.

Valójában minden tudásunkhoz öntudatlanul is egy valószínűségi értéket rendelünk, és ez nagyon ritkán éri el a 100%-ot. Igaznak tartom pl. a Pitagorasz-tételt, aminek levezetését tanultam az iskolában, és akkor meggyőzőnek találtam. Ehhez egy rendkívül magas, de a 100%-ot azért el nem érő valószínűségi értéket rendelek, mert már nem tudnám levezetni a bizonyítást, és bár minden jel arra mutat, hogy az korrekt volt, ezt én magam már bizonyítani nem tudom, sőt a bizonyítás során olyan tételeket kellene felhasználnom, amelyeket talán már nem tudnék bizonyítani stb., így elvileg akár az is kiderülhetne -- bár ennek valószínűsége mikroszkopikus --, hogy hiba csúszott a bizonyításba. Az is tudás másfelől, hogy Barguzinban nem Petőfi csontjait találták meg, ehhez azonban egy sokkal alacsonyabb -- de még mindig nagyon magas -- valószínűségi értéket rendelek, mert tudásom sokkal nagyobb mértékben alapul a bizalmon, mint a Pitagorasz-tétel esetében, illetve sokkal nagyobb -- bár alacsony -- a valószínűsége annak, hogy a tételt cáfoló bizonyítékok kerüljenek elő.

A tudás specifikuma tehát más vélekedésformákkal szemben az, hogy interszubjektív módon (azaz mások számára) bizonyítható, de soha nem bizonyos. A tudással kapcsolatos attitűdünket tehát egyszerre jellemzi a bizalom és a kételkedés.

2. Szubjektív tapasztalat

A közvetlen tapasztalatból nagyon mély meggyőződések fakadhatnak, ezeket azonban nem nevezhetjük tudásnak, ha hiányzik az interszubjektív jelleg, azaz nem tudok másokat meggyőzni arról, hogy a dolgok valóban úgy történtek, ahogy elbeszélem. Ebből az következik, hogy ha valaki nem hisz nekem, akkor az szubjektíve rosszul eshet, de nem tudom megvonni tőle azt a méltóságot, hogy racionális lénynek ismerem el. Ezzel szemben személyes meggyőződésem a saját tapasztalatom igazságáról sokkal mélyebb lehet, mint a tudásállítások esetében, bár mindig fennáll a lehetősége, hogy kétségbe vonjam saját elmeállapotom épségét. Más szavakkal: csak akkor kételkedhetem a saját szubjektív tapasztalatom igazságában, ha kétségbe vonom mentális képességeim épségét.

A legkézenfekvőbb példa a szubjektív tapasztalatra az álom, amire nagy bizonyossággal emlékezhetem, de másokat meggyőzni arról, hogy valóban azt álmodtam, amit, a tudomány mai állása szerint nem tudok, ill. csak a saját szavahihetőségemre hivatkozva tehetem ezt. Így az én álmom a fenti értelemben nem lehet tudás mások számára sem. Hasonló kategóriába sorolhatók a meditáció vagy ima során szerzett személyes élmények, a látomások stb. Értelemszerűen a tapasztalatok nem minden formája sorolható ide, hiszen (részben) tapasztalaton alapul a tudás is, ez azonban interszubjektív tapasztalat, azaz mások számára reprodukálható.

3. A hit

A vélekedések harmadik csoportját olyan meggyőződések képezik, amelyek kifejezetten a bizalmon alapulnak. Vallások esetében egy vallási tradícióba vetett bizalomról van szó. A hitállítások nem népnek fel a bizonyíthatóság igényével, ennélfogva nem tekinthetők tudásnak. Ezek elfogadása személyes döntés, és bármennyire is erős az elkötelezettségem, nem gondolhatom azt, hogy aki nem fogadja el az általam igaznak tartott hitállításokat, az pusztán ettől kevésbé értékes személy lenne. Nincs ugyanis mód arra, hogy oly módon igazoljam a hitállítást, amely mód a másik embert elkerülhetetlenül meg kell, hogy győzze. Ez azonban azt is jelenti, hogy azok az állítások, amelyeket hit alapján fogadok el igaznak, számomra sem jelentenek tudást, azaz igazságként való elfogadásuk inkább elköteleződés és döntés, mint a valóságról szóló ismeret.

Vegyünk egy nem vallási hitállítást: Flóra azt mondja Attilának, hogy szereti, Attila ezt elhiszi, ezért megfogalmazhatja ezt az állítást: "Flóra szeret". Tudja-e ezt? Hite abban az értelemben bizonyosan hasonlít a tudáshoz, hogy egy a megismerőképességétől független külső tényállásra vonatkozik, és igaznak fogadja el. Egyetlen komoly forrása azonban Flóra közlése, amely Flóra szubjektív tapasztalásán alapul, és így igazsága is csak e két ember számára van a kettőjük között létrejött bizalmi viszony keretei között. Meg akarhat győzni ugyan egy harmadik személyt a szerelem külső jeleire hivatkozva, ő azonban minden ilyen külső jelre könnyen mondhatja azt, amit Ottó mondott Biberachnak: "Még Innét az ördög ássa azt ki, hogy Szeret." Ez ugyanis olyasmi, amit ők ketten tudnak. És mi van akkor, ha az agykutatás eljut arra a szintre, hogy egy műszer ki tudja mutatni a szerelmet? És az kimutatja, hogy Flóra nem szereti? Nem tudhatjuk. Attilát ismerve könnyen lehet, hogy felbontja a bizalmi kapcsolatot, és első pillantásra ez tűnik a logikus lépésnek. De az is lehet, hogy a két fél némi válság után újraértelmezi a szerelem fogalmát, és arra jutnak, hogy a gép ugyan kimutatott valamit, amit közönségesen a szerelem hiányának neveznek, de az ő esetükben a szerelem valami mást jelent, amit a gép nem tud kimutatni. A hitállítások tehát olyan állítások, amelyek nemcsak hogy a bizalmon alapulnak, hanem igazából a bizalmi kapcsolat ad nekik értelmet, és e bizalmi kapcsolat fenntartása érdekében hajlamosak az érdekeltek újabb és újabb, egyre adaptívabb, a tapasztalataiknak egyre megfelelőbb értelmezést adni nekik.

Vegyünk ezek után egy olyan vallási hitállítást, amely akár tudásállítás is lehetne. A Mózes által vezetett zsidók előtt megnyílt a Vörös-tenger, a zsidók száraz lábbal át tudtak kelni a vízfalak között, az őket üldöző egyiptomiak feje fölött azonban összecsaptak a hullámok, és mind odavesztek. A hívő zsidók és keresztények ezt Isten szava által hitelesített igazságnak fogadják el. Akik nem hívők, vagy valamely más vallásban hisznek, azok ezt a történetet felettébb valószínűtlennek tartják, és valószínűleg kevés okot látnak arra, hogy elhiggyék: ez tényleg megtörtént. Lehetséges-e, hogy egy tudásállítás igazsága attól függjön, hogy valaki milyen vallás követője? Szerintem nem, sokkal inkább lehetséges, hogy a vallásos ember hitállításként tekint a tételre, a nem hívő viszont tudásállításként (és ezért tartja hamisnak, azaz rendkívül valószínűtlennek). Mit jelent az, hogy a Vörös-tenger epizódra hitállításként tekintünk? Bizony az annyit jelent, hogy nem tudjuk, hogy megtörtént-e. Feltételezzük, hogy a történettudomány szenzációs felfedésezést tesz: nagyon hiteles forrásokat talál, amelyek részletesen beszámolnak arról, hogy a zsidók hajókkal keltek át a Vörös-tengeren, és az őket üldöző egyiptomiakat egy tengeri vihar elpusztította. Hogyan hatna ez a felfedezés a zsidók és keresztények hitére? Biztos volna, akinek megingatná a bizalmát a Szentírásban. Mások nem fogadnák el a tudomány új felfedezését, és a Bibliára hivatkozva próbálnák azt cáfolni. Csakhogy egyik reakció sem szükségszerű. Eltekintve attól, hogy egy ilyen forrás nagyszerű történelmi megerősítését adná annak, hogy a zsidók Egyiptomból való menekülése és vándorlása tény, arra késztetné a hívők egy részét, hogy újraértelmezzék a Vörös-tenger epizódot, és azok, akik ezt eddig egy isteni csodáról szóló beszámolónak tekintették, most inkább szimbolikus történetet látnának benne, amelynek mélyebb jelentése van ugyan, de nem felel meg egészen a történelmi tényeknek. Ez az újraértelmezés nem valamiféle cinizmus, hanem a hitállítások normális létmódja. Az teremti meg a lehetőségét, hogy a vallások eredeti szövegei soha nem fogalmilag tiszta, szigorú logikai okfejtések, hanem -- egyáltalán nem véletlenül -- metaforikus-szimbolikus, sokszor kifejezetten homályos, bizonyos vallások esetében erősen narratív, történeteken alapuló kinyilatkoztatások. Ez bizonyára azért van, mert amit közölni akarnak, az túlmutat azon, amit az emberi értelem felfogni képes, titkokról beszélnek, amelyek szavakkal csak megközelíthetők, de precízen soha nem leírhatók. Ebből azonban az is következik, hogy folyamatos értelmezésre szorulnak, minden kornak és közösségnek némileg mást mondanak, bármennyire is az örök dolgok megragadása a céljuk. Az újraértelmezés egyik kiváltó oka a tudomány fejlődése, amely bizonyos vallási állításokat megfosztott tudásjellegüktől, de újraértelmezett formában megőrizte őket mint hitigazságokat. A legismertebb példa nyilván a teremtéstörténet, amelynek először a heliocentrikus világkép, majd az evolúció elmélete adott új értelmezéseket.

Természetesen vannak olyan vallási hitállítások, amelyek jellegüknél fogva eleve nem vethetők alá a tudomány szokásos tesztjeinek, így igazságuk elfogadása eleve nem tekinthető tudásnak. Ilyen például az a keresztény tétel, hogy az embernek a testétől elválni képes halhatatlan lelke van. Bár elvileg nem zárható ki, hogy a lélek létezését természettudományos eszközökkel igazolja egyszer a tudomány, a tétel cáfolata logikailag nagyon nehezen volna elgondolható. Ez azért van, mert a lelket képzelhetjük anyagszerű dolognak, amelyet a tudomány vizsgálni képes (pl. valamilyen képalkotó eljárással láthatóvá teszi, vagy megméri a tömegét, a hőmérsékletét), de képzelhetjük olyan anyagtalan és titokzatos valaminek is, ami eleve hozzáférhetetlen a tudományos vizsgálódás számára. Az utóbbi esetben létezése nem cáfolható. Nem teljesen ésszerűtlen dolog-e hinni egy olyan állításban, amely nem bizonyítható és nem cáfolható? Nem veszítjük-e el egy ilyen hittel azt az elismerést, amely racionális lényként megillet bennünket? Én azt gondolom, hogy de igen, elveszítjük abban az esetben, ha pl. a lélekről (vagy Istenről, a megváltásról stb.) szóló tanítást tudásként kezeljük, azaz megfeledkezünk annak titokzatos jellegéről. Ez utóbbi azt jelenti, hogy -- emberi megismerőképességünk korlátaiból következően -- soha nem tudhatjuk pontosan, ezek a tanítások mit is jelentenek. Az egyházak aktívan dolgoznak azon, hogy legyenek közös értelmezései a hitállításoknak, de azok lényegükből következően értelmezésre szorulnak, és végső soron nem tudjuk, hogy egyenként mit is jelentenek. Összességükben azonban létrehoznak egy nyelvet, ami lehetővé teszi, hogy a hívők közössége egyesüljön a vallás morális céljainak megvalósítására, és ennek érdekében megkísérelje elgondolni az elgondolhatatlant.

4. Néhány következtetés

Végül megpróbálom összefoglalni azokat a tételeket, amelyek kedvéért tulajdonképpen szükségesnek tűnik megtenni a fenti megkülönböztetéseket.

1. Ahhoz, hogy higgyünk, nem kell lemondani arról az elvről, hogy csak a bizonyítható tudás számít tudásnak. A hit nem olyan tudás, amely nem szorul bizonyításra, hanem valami olyasmi, ami a tudástól különbözik. Hittételek nem képesek cáfolni a tudomány eredményeit, de a tudományos felismerések sem képesek cáfolni a hitet.
2. A hívő semmiféle emberi elismerést nem tagadhat meg attól, aki nem hívő. Nincs alapja annak, hogy az ő felismeréseit másoktól is elvárja. Más szavakkal: a hívő nem jobb a nem hívőnél vagy a más vallások híveinél.
3. Mivel a vallás normális létmódja a hittételek értelmezése és újraértelmezése, ezért ezt az értelmező munkát az egyházon belül soha nem szabad korlátozni. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne egy egyháznak hivatalos tanítása, ezt azonban nem helyes úgy kezelni, mint ami változtathatatlan.

A képen Stella Alesi festménye. Forrás: http://blog.alesiart.com/