Be kell vallanom, bár tényleg szégyellem, hogy hosszú évek nyugalma után újra rákaptam az aknakereső nevű fura játékra. Viszont azon túl, hogy menekülés a valóság elől, el is gondolkodtat néhány érdekes kognitív problémán.
Az egyik, hogy hogy lehet újra és újra játszani egy olyan játékot, amelyet 99%-ban elveszít az ember. Ez látszólag ellentmond mindennek, amit a sikerélményről tanítunk, és az ismerőseim többsége valóban hülyének is néz miatta. Mondjuk, azt hiszem, tudom a választ: amíg minden föl nem robban, addig sok helyzetet megoldok, és ez mégis sikerélmény, bár nagyon frusztráló, hogy a vége szinte mindig kudarc. (És a frusztráció miatt muszáj újrakezdeni.)
A másik dolog, ami közben az eszemben jár, érdekesebb. A játék nagyon durván mutatja azt, amit a kompetenciáról szoktam tanítani. Amikor kezdő az ember (és amikor bonyolultabb a helyzet), akkor szabályokat próbál alkalmazni, később egyre kevésbé: a helyzetekről felismeri, hogy ilyet már látott, és úgy lép, ahogy hasonló helyzetekben szokott. Kár, hogy a hallgatóim (nyilván) nem aknakeresőznek, ez jó példa lenne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése