A pedagógusmozgalom egyetlen esélye az, ha túllép az iskolán. Ezt szeretném ebben a jegyzetben kifejteni. A csak az iskolákra koncentráló 12-pontos mozgalom képtelen tartósan mozgósítani a társadalmat. Március 15-én sikerült egy hatvanezres tömeget az utcára vinni, de az ilyen lelkesedés mindig gyorsan lecseng, ha nincs megfelelő folytatása. Ha a mozgalom szakmai jellegűnek tekinti magát, és a követelései továbbra is megmaradnak az iskola világán belül, akkor a pedagógusok magukra maradnak, és önmagukban képtelenek lesznek változásokat elérni.
És ez az egyik fő kérdés: miért nem tud eredményes lenni egy tisztán pedagógus sztrájkmozgalom? Véleményem szerint azért, mert a kormányzatnak rendkívül hatékony eszközei vannak az ilyen sztrájkok kezelésére. Ezek lényege -- már abban az esetben, ha nem verik le a sztrájkot rövid úton --, hogy tárgyalni kell részkérdésekről, bizonyos engedményeket tenni, közben a karaktergyilkosság szokásos eszközeivel megtámadni a résztvevőket, és amikor a sztrájkhangulat kifullad, akkor lehet nyíltan vagy fű alatt visszavonni az engedményeket és megtorló intézkedéseket alkalmazni. Nem az a kérdés, hogy a kormány így akar-e eljárni (szerintem egyébként igen), hanem az, hogy ezt megteheti. Megteheti azért, mert sem a törvények uralma, sem a nyilvánosság ereje nem garantálja, hogy az ígéretek meg lesznek tartva. Ez a kettő ugyanis az ország mai állapotában egyszerűen nem létezik.
Mi a teendő? Úgy vélem, eléggé magától értetődő, hogy a pedagógusmozgalom legfőbb stratégiai elvévé kell tenni a társadalom minél nagyobb részének mozgósítását. Sokszor megfogalmazódott már, hogy az iskola a jövő, mindannyiunk jövője. De nem ez lett a központi jelszó. Világossá kell tenni, hogy az oktatás súlyos válságban van. Nem 12 pontot kell írni, hanem egyet: több pénzt az oktatásba, mert különben mindannyian elpusztulunk! A harc a pedagógusokért folyik, de rajtuk keresztül a gyerekekért, azaz mindannyiunkért. Ha viszont így van, akkor nincs más esély, mint összefogni mindazokkal, akik hasonlóképpen emelik fel a szavukat a jövő elpusztítása, rabló felélése ellen. Ezt a logikát látta kezdettől világosan Sándor Mária, akit én ezért tartok ma az egyetlen ellenzéki politikusnak. Felemelni szavunkat a hivatásunkért, mozgósítani az egész társadalmat, összefogni mindenkivel, aki hasonló célokért hajlandó tenni valamit, és levonni a politikai konzekvenciákat: meg kell változtatni a rendszert. Sándor Mária egy levegővel mondja azt, hogy “én csak egy nővér vagyok, a kolléganőimért emelem fel a szavam”, és azt, hogy “nem kormányváltásra van szükség, hanem rendszerváltásra”. És a kettő valóban egy gondolatkör, nincs más út, mert a másik út a biztos bukásba vezet.
Sándor Mára két pedagógustüntetésen is ott volt, és most azt kérte kollégáitól, hogy április 15-én, a pedagógusok megmozdulásának napján boruljon feketébe az egészségügy. Most a pedagógusok is megmutathatnák, hogy nekik is valóban a jövő a fontos. Nem az oktatás jövője, hanem a hazánk jövője, a nemzet jövője, amelyet az egészségügy pusztulása ugyanúgy fenyeget, mint az oktatásé. Boruljanak feketébe az iskolák is, hogy kifejezzük szolidaritásunkat az ápolók mozgalmával! Legyen ez az első lépés azért, hogy valóban létrejöjjön az összefogás, mindazok összefogása, akik emberibb világot akarnak ebben az országban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése