Az Amnézia-projekt

Régóta a bögyömben van ez az egész. Nem Lukács, egyáltalán nemcsak ő.

Olvasom a barátaimat, hogy Lukács szobrának eltávolítása milyen borzasztó, mert hát ilyen meg olyan pozitív tulajdonságai is voltak, meg nem is volt az önkényuralom támasza, meg depláne Szent István se volt egy erőszakmentes demokrata. És hát a szobor eltávolítása szerintem is borzasztó, de valahogy nem ezért.

Sem a szobrok, sem a személyek soha nem egyszerűen azok, amik. Hanem mindazok, amit a történelem során jelentettek. Dózsáról például eléggé tudhatjuk, hogy nem volt szabadságharcos, valószínűleg nem volt a jobbágyság önzetlen barátja, de főleg nem utasított el minden erőszakot. De Dózsa köztéri szobra vagy a Dózsa György út mégis rendben van. Miért? Azt hiszem, azért, mert Dózsa számunkra Petőfi tüze és Ady nagypapája. És Derkovits forradalmi utópiája. Meg még sok minden. Az is, amit nem szeretünk benne. Lehet, hogy azt a bazi nagy utat nem Dózsa Györgyről kéne elnevezni, de most már így esett. Ilyen a mi hazánk térképe: Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa. Kavarognak, egymásnak feszülnek, miközben a troli el-elakad a csúcsforgalomban.

Varga Imre Lukács-szobra 1985-ben készült, a Lukács-centenárium évében. Akkoriban a szellemi élet Lukácstól volt hangos. A hatalom benne keresett eszmei támaszt, az ellenzék belőle akart fegyvert kovácsolni. Legtehetségesebb tanítványai ekkor már mind túlléptek a szovjet szocializmus eszmevilágán. Pár év múlva megjelenik 68-as írása, A demokratizálódás jelene és jövője, amely a demokratikus szocializmus bibliája volt sokak számára. Ez a szobor pedig szerintem nem Lukácsot ábrázolja, hanem a 80-as évek magyar történelmének egy aspektusát: hogy kezdeni kéne valamit ezzel a szocializmussal, de nem megy. Egy fáradt öregember: megalkuvó és felforgató. Egy nemzedék önarcképe.

Ne legyenek illúzióink: minden ilyen szoboreltávolítás egy olyan projekt része, amelyet a közterek -- és így a nemzet -- tradíciótlanításának, a nemzeti identitás lerombolásának tudok csak nevezni. Amnézia-projekt.