KI - 02
Ez a bejegyzés egy vita része:
Nem vállalkozom arra, hogy pontról pontra végigmenjek nagyon elgondolkodtató szövegeden. Sok mindent el tudok fogadni az érvelésedből, sokszor úgy érzem, csak a szóhasználat miatt tűnik ellentétesnek a gondolkodásunk (erre persze visszatérek), a politikai helyzetképben pláne teljesen egyetértünk. Paradox módon azonban a politikai helyzet mögött meghúzódó mentalitást annyira ellentétesen értelmezzük, hogy mintha itt lenne köztünk a legélesebb véleménykülönbség. Tetejébe az egészben ez érdekel engem a legjobban, szóval itt kezdem, aztán remélem sok minden eszembe jut még, amire reagálnom kéne.
„De vedd észre, hogy a Fidesz éppen az abszolút igazság nevében politizálva érte el mindazt, amit elért...” – írod. Hát nem sikerült észrevennem, pont nem ezt látom. Én azt látom, hogy a Fidesz és vele együtt sajnos csaknem az egész mai politikai mező (nyugaton is) nemhogy nem az abszolút igazságról beszél (az egyébként mi? én nem szívesen használnám ezt a fogalmat), de nem is az igazságról. „Right or wrong – my party.” Ezt a nem tudom, honnan származó idézetet Lukács használta öregkori visszaemlékezésében persze önfelmentésként: hogy ti. a fasizmus korában (amely egyben az ő sztálinista korszaka volt), kiélezett viszonyok között így kellett gondolkodni. Na most, szerintem azóta is a fasizmus korában élünk, és a politikával foglalkozó emberek elég nagy százalékban ma is így gondolkoznak. Nem az számít, hogy mi az igaz, hanem két dolog: ki mondja? mi a jó nekem? A kettő szerintem összefügg, és éppen ez a dolog lényege: annak a világképét, sőt tényállításait fogom elfogadni, aki a számomra és rövid távon (fontos ez a kettő) leginkább működő konstrukciókat hangoztatja. Neki azt is elhiszem, ha azt mondja a feketére, hogy fehér. Alternatív tény. Ha vakon hiszünk valakinek, azt elég bajos az igazsághoz való ragaszkodásnak tekinteni. Azzal is bajom van, amit a Bartus-szövegben írsz, hogy ti. a (tipikus?) pedagógus szerint azért kell megtanulni a tananyagot, mert ez az igazság. Ha így lenne, az már előrelépés lenne, mert utat nyitna egy olyan kérdésnek, hogy: csakugyan? Akkor már lehetne erről beszélgetni, még akkor is, ha ez a beszélgetés valójában nem történik meg, csak egy lehetőség. A helyzet ezzel szemben inkább az, hogy „azért tanuld meg a leckét, mert benne van a tantervben”. És nem gondolom, hogy létezett valaha „az igazság társadalma”, igazság utáni társadalom azonban van, azt éljük, és az jellemzi, hogy másodlagossá vált az állítások igazságértéke egyszerűen azért, mert az emberek egyre kevésbé hisznek abban, hogy ez egyáltalán megállapítható. És ez szerintem nagy baj, mert tág teret nyit egy olyan társadalom felé, ahol a racionális gondolkodás és diskurzus legalábbis háttérbe szorul, mindenesetre kiszorul a politikából, és megágyaz a fasizmusnak.
Van itt egy nagyon fontos kérdés, hogy mégis miért történik ez, miért lépünk be ebbe a post truth pokolba? Ezt én nem tudom, ez nyilván egy túldeterminált dolog, amely tehát nem vezethető vissza egyetlen elvre. De van a fejemben erről egy háromlépcsős történelmi modell. Eszerint (1) már a kapitalizmus általános természete (az eldologiasodás) is hordozza ezt a tendenciát, a részracionalitások, pl. a gőzgépen alapuló manchesteri textilipar által termelt profitráta, elfedik az olyan közvetett és tágabb összefüggéseket, mint az, hogy ha ez szélesebb körben elterjed, akkor a füstbe bele fog fulladni az emberiség, plusz a szén el fog fogyni, és akkor mi lesz? stb. (2) A profitabilitás igénye egyre inkább átszövi azokat a szférákat is, amelyektől az igazságot szoktuk várni: a sajtót (azt már régen), a tudományt, a művészetet és a vallást. (3) Az internet és különösen az ún. közösségi média ezt a hitelvesztési folyamatot aztán rendkívüli mértékben felgyorsítja.
Bocsánat, ez kitérő volt, de kellett ahhoz, hogy érthető legyen, miért olyan fontos nekem az igazság becsületének helyreállítása. Na most te erre azt mondod, hogy a radikális konstruktivisták nem beszélnek igazságról. De azt is mondod, hogy van a fejünkben egy tapasztalati világ, amelyről korlátozott érvényű kijelentéseket tehetünk, ahol a „korlátozott” úgy értendő, hogy érvényességük a tapasztalati világra korlátozódik, és nem merészkedik a rajtunk kívül álló világba, mert arról nem tudhatunk semmit. Nem tudom, hol követem el a tévedést, ha ezt a gondolatmenetet a jó öreg fenomenalizmushoz hasonlítom, azaz nekem nem tűnik nagyon forradalmi gondolatnak, ezen vekengett az egész újkori ismeretelmélet. Hogy amit megismerünk, az csak az, ahogy a világ számunkra megjelenik. Oké, Kant azt mondta, „számunkra, emberek számára”, te meg azt mondod, hogy minden ember agyában a tapasztalati világ egyéni konstrukciója található. Oké, induljunk el innen! Feltűnő azért, hogy tapasztalati világunknak van egy olyan szférája, amiben mindannyian osztozunk. Pl. – bocsánat a hülye példáért –, ha bezárom a lakásom ajtaját, akkor számíthatok arra, hogy azon kulcs nélkül senki nem tud bejönni. Vagyis tapasztalati világomat úgy módosítottam, hogy azzal egyben minden potenciális vendég tapasztalati világa is módosult, éspedig ugyanolyan értelemben, mint az enyém. (Már amennyiben léteznek, mert persze lehet, hogy csak az én kogitóm létezik, és te sem vagy, hiába mímeled a létezést. Ez nagyon is meglehet, de szerintem a szolipszista hipotézissel azért nem érdemes foglalkozni, mert nem következik belőle semmi. Én akkor is a tapasztalati világom megértésére fogok törekedni, beleértve a másokkal {a szerencsétlen virtuális lényekkel} közös tapasztalat lehetőségét.) Szóval ha van közös tapasztalat, azt miért ne nevezhetnénk objektív világnak? Az objektív és a szubjektív megkülönböztetése egy nagyon hasznos és nagy múltra visszatekintő szóhasználat, nem látom be, miért volna ok az erről való lemondásra annak belátása, hogy esetleg a testünk tápoldatban lebeg, és a mátrixban élünk. Jó, nem akarom elviccelni, értem én, hogy minden csak az agyunkban van, tehát szubjektív, de ott egy jól használható objektivitáskonstrukció is van, szóval használjuk.
A következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy nemcsak objektivitás van, hanem objektív igazság is. Értem és elfogadom, hogy a konstruktivizmus bevezeti az adaptivitás fogalmát, de azt gondolom, hogy ezt össze lehet egyeztetni az igazság fogalmával, sőt, hogy enélkül az adaptivitás veszélyesen tág értelmet kap. Annak nagyon örültem, hogy megengedő voltál azzal a törekvésemmel kapcsolatban, hogy megkülönböztessem a gyakorlati és a kognitív adaptivitást. Ez nekem fontosnak tűnik. A társadalomtudományokban – és nemcsak a tudományokban, a mindennapi megismerés során is – különböző tudáskonstrukciók állnak szemben egymással, amelyek mögött érdekek is meghúzódnak. A wishful thinking ideig-óráig, néha nagyon hosszú ideig is adaptív lehet. Van gyakorlati adaptivitása. Az én kérdésem azonban az, hogy hogyan dönthetjük el, melyik az a tudás, amelyik (1) hosszú távon, (2) minél általánosabban (ezt most úgy értem: minél több ember számára) adaptív. Azt állítom, hogy a tudomány egyáltalában erre lett kitalálva. És nemcsak a tudomány, hanem minden szisztematikus-racionális eljárás, amely a bizonyítékok kritikai vizsgálatán alapul.
Ezen a ponton szeretném megvédeni a bostoni esettel való példálózásomat. Nem tudom, mért írod azt, hogy itt értékekről van szó. Bár nyilván ez egy értékvita is, én nem ezt az oldalát emeltem ki, hanem azt, hogy egyesek így tudják, mások úgy. Mindkét tudás lehet adaptív, kinek ez, kinek az. De össztársadalmi szinten és hosszú távon akkor járunk jól, ha megnézzük a bizonyítékokat. Azt az elméletet, amely ebben a folyamatban adaptívnak bizonyul, nevezem én kognitív értelemben adaptív elméletnek, rövidítve: igazságnak. Az magától értetődik, hogy nem ún. abszolút igazságról van szó, hanem egy valószínűségről.
Közbevetőleg megjegyzem, elbizonytalanodtam abban, hogy mi az, hogy elmélet. Most úgy tűnik nekem, hogy minden állítás egy elmélet, vagy viselkedhet elméletként. Az, hogy Kádár János ekkor és ekkor az MSZMP KB első titkára volt, egy eléggé elemi ténynek tűnik, másfelől azonban a releváns iratok tanulmányozása során ez a tudás hatékonyan segíti az értelmezést, míg az ellenkezőjének a feltételezése hirtelen zavarossá, összefüggéstelenné tenné az adatokat. Azt mondod, hogy az elméletek nem bizonyíthatóak. Oké, visszariadok a bizonyíthatóság fogalmának használatától, mert el vagyok bizonytalanodva, hogy mit is jelent. Viszont szerintem a fenti értelemben egy általános elmélet is lehet igaz (bizonyos valószínűséggel). Vannak tudományos elméletek, amelyeket sok tudós – nyilván nem konstruktivisták, mondom minden irónia nélkül, más paradigma szerint gondolkodnak – igaznak (vagy akár bizonyítottnak) tekint, pl. az ősrobbanásnak, az evolúciónak vagy a magyar nyelv finnugor rokonságának elmélete. Ha a megismerési folyamat során az adatokat nagy százalékban magyarázzák – és cáfoló adatok nincsenek –, akkor mi akadályoz meg minket abban, hogy igaznak tekintsük őket?
Végül is ebben a viszontválaszban nem érveltem a korrespondencia-elmélet mellett. Gondolom, egy kicsit provokatív is akartam lenni, amikor előző írásomban ezt állítottam a középpontba. A maga nyers formájában ez nyilván tarthatatlan, másfelől amiben én hiszek, az mégiscsak valami olyasmi, ha nem is az. Amiben én igazán hiszek, az az igazság szeretete, amit szívesen tekintenék az oktatás elsődleges céljának éppen azért, mert szembe megy az uralkodó mentalitással, ami a katasztrófa felé visz.
És akkor egyelőre itt fejezem be – nagy hálával, amiért időt szánsz a közös gondolkodásra.
Nahalka István válasza itt olvasható.
