És ezt most itt minek? Mostanában aktuálissá kezd válni az a kérdés, hogy mikortól tekinthető valaki az elnyomó rendszer kiszolgálójának. És egyszerűen csak ennyit akarok mondani: nekem ne próbálja senki bemagyarázni, hogy úgy is megdugathatjuk magunkat, hogy közben szüzek maradunk. A 80-as években én végig olyan embernek láttam magam, aki a fennálló megváltoztatásáért dolgozik (néha "harcol"), és akinek a törekvései a demokrácia irányába mutatnak. Úgy érzem, hogy párttagként és politikai munkatársként nem követtem el morálisan kifogásolható tetteket, és soha nem cselekedtem akkor elveim ellenére (egy-két kisebb vétségtől eltekintve persze, amelyekről szintén jó volna egyszer majd nyilvánosan beszélni). De ettől még nem fogom magam ellenzékinek beállítani, mert nem azon az oldalon álltam. És ettől még osztozom annak a rendszernek a bűneiben, mert előbbre jutásomat annak köszönhetem, hogy annak a rendszernek támogatója és nem ellenzéke voltam.
Lehet erre azt mondani, hogy de hiszen ez mindenkire igaz, hiszen így vagy úgy akkor mindenki az államot, így a rendszert szolgálta. Minden tanár elfogadta a kommunista tanterveket, esküt tett a mittudoménmire, és hát majdnem mindenki állami alkalmazott volt, tehát végső fokon Kádár szekerét tolta. Lehet ilyeneket mondani, csak ronda és gyáva hazugság lenne. Mert igenis különbség van, a kollaboráció mértékét illető fokozati különbség az esztergályos, a matektanár, a történelemtanár, a Párttörténeti Intézet kutatója, a városi pártbizottság tagja és a Politikai Bizottság tagja között. Arról nem is beszélve, hogy volt aktív ellenzék, amely elég bátor volt ahhoz, hogy tegyen is valamit a diktatúra megdöntéséért. Nagyon lényeges kérdés tehát a felelősség szintjének a megállapítása, és elég siralmas, hogy erről semmiféle diskurzus nem folyt, és nem folyik ma sem. Így aztán lehet hol felmenteni mindenkit, hol elítélni mindenkit, ahogy az aktuális retorikai érdekek megkívánják.
A Quimby-vita, az Eörsi-vita (és már korábban a Kertész Imre állami kitüntetéséről folyó vita) pontosan erről szól: arról, hogy hol húzódnak a lehetséges kollaboráció határai egy kiépülő totalitárius rendszerben. Csak annyit akarok itt mondani, hogy ez a vita nagyon fontos. Az én álláspontom minden ilyen kérdésben nagyon elutasító és merev, nyilván a saját személyes tapasztalataim okán is. De nem biztos, hogy igazam van. Ezt meg kell vitatni. Nemcsak egyes személyeket illető ügyekként, hanem a fenti morális-politikai kontextusban. És nagyon rosszat tesznek az ügynek azok, akik az egész vitát le akarják söpörni az asztalról azzal, hogy ez csak gyűlölködés. Nem. Ennek semmi köze a gyűlölködéshez. Ez a demokratikus erők stratégiájának lényegéről szól. És talán arról is, hogy vannak-e még demokratikus erők.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése