Talán hetedikesek voltunk, amikor megőrült az osztály. A hormonok, nyilván. A lányok egyre nőiesebbek lettek, rajtunk meg egyre inkább a testünk uralkodott. Miközben semmit se tudtunk a szexről. Majdnem semmit. Az a szokás alakult ki, hogy a szünetben egy-egy lányt a falhoz szorítottak a fiúk, több körben egyre többen, egyszerre talán nyolcan-tízen. A többség tehát hozzá sem ért a lányhoz, csak egymást szorították. Vágyakozva, gondolom. A lányok vihogtak, néha bosszankodtak. Én ebben soha nem vettem részt, felteszem, főleg azért, mert hülyeségnek tartottam. Nem tűnt a dolog örömszerzőnek. De egyetlen egyszer az őrület vége felé csatlakoztam. Éppen azt a lányt kapták el, akibe "szerelmes" voltam. Nem tudom már, mért éreztem késztetést, hogy én is részt vegyek benne. A lány elsírta magát, ez elég ritka volt. Azt hiszem, ez volt az első és egyetlen abúzus, amelynek aktív résztvevője voltam. (Ami korántsem jelent ártatlanságot.) De nem tudok erre szégyenérzet nélkül gondolni.
Az egyébként elég vaskalapos és hülye iskola ezt az egész folyamatot szerintem elég jól reagálta le. Egy rendkívüli osztályfőnöki órán szétszedték az osztályt. A lányokkal az osztályfőnöknő beszélgetett el, velünk, fiúkkal a hímnemű igazgatóhelyettes, aki különben nem is tanított minket. Már nem emlékszem semmire abból, amit mondott. Talán szó esett az emberi méltóságról is, de lehet, hogy ez csak utólagos konstrukció. Tény, hogy ezután már semmi ilyesmi nem volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése