Arról, hogy mi a nacionalizmus, és hogy lehetségesek-e nem-nacionalista nemzeti ideológiák

Pár éve intenzíven foglalkoztat a nemzet, és ennek kapcsán különösen az a kérdés, hogy mi a nacionalizmus. Ez utóbbi egyebek mellett azért fontos, mert az olyan kifejezések, mint “egészséges nemzettudat” azt sugallják, hogy itt valami mennyiségi kérdésről van szó. Azaz a nemzettudat (bármit is jelentsen a kifejezés) jó dolog, de “ha túlzásba viszik”, az már baj, és hát ez lenne a nacionalizmus. Ezzel szemben jó volna valami minőségi jellemző segítségével megragadni a nacionalizmus fogalmát különös tekintettel arra, hogy megítélésem szerint a nemzet fogalma nélkül nem gondolható el egy működő demokrácia.

Hogy miért, arról most csak nagyon röviden szeretnék írni, mert máshol (itt és itt) már összefoglaltam ezzel kapcsolatos gondolataimat. A demokrácia felfogásom szerint elsősorban diskurzus és csak másodsorban szavazás. Azaz egy állam csak akkor nevezhető demokratikusnak, ha keretei között a fontos kérdések úgy dőlnek el, hogy lehetőség van arra, hogy az ellentétes álláspontok széleskörű viták során artikulálódjanak. Egy ilyen kommunikációs folyamat azonban feltételez valamiféle (hogy miféle, az fontos és nyitott kérdés) közös kultúrát, egymás megértésének igényét és képességét. Egy demokratikus állam polgárának lenni tehát nemcsak jogi-szervezeti, hanem kulturális kérdés is, és éppen ez a kettősség fejeződik ki a nemzet fogalmában. Természetesen nagyon bonyolult módon, és az alábbiakban talán lesz módom a bonyolító tényezők némelyikére kitérni.

E pillanatban úgy látom, hogy a nacionalizmus három téveszme különféle kombinációi segítségével írható le.

1. Az etnokulturális közösség elsődlegessége az állammal szemben

Eszerint a történelem szubjektumai a népek (etnokulturális közösségek), amelyek történetük egy pontján államot alapítanak. Az állam tehát e felfogás szerint akkor “normális”, ha egy etnokulturális közösség köré szerveződik, annak a “népnek az állama”. Ez történetileg természetesen teljesen téves, hiszen a történelem során az etnikailag homogén állam mindig inkább kivétel volt, és a multietnikus állam volt a szabály. De itt nyilván nem a történelem alternatív elbeszélése az érdekes elsősorban, hanem az ebből fakadó igény: minden népnek joga van a saját államhoz (vagy ennek híján a politikai autonómiához), továbbá ahhoz, hogy ez az állam etnikailag minél inkább homogén legyen. A “népek önrendelkezési joga” néven elhíresült eszme – bár nagy népszerűségnek örvend demokrata körökben – valójában ennek a torz felfogásnak a kifejeződése. Az ebből fakadó rémületes következmények vezetik el aztán a demokrata gondolkodók egy részét ahhoz, hogy vagy azonosítsák az állampolgárságot a nemzettel (az a nemzet tagja, aki állampolgár), vagy tagadják, hogy államnak és nemzetnek bármi köze lehetne egymáshoz. Mindkét felfogás felszámolja a nemzet fogalmát, amelynek lényege, hogy egyszerre politikai és kulturális természetű.

Ami a történelmet illeti, a nemzetek már kialakult állami keretek között jöttek létre “a forradalmak korában”. A rendi különbségek felszámolása alapozta meg azt az ideológiát, hogy nemcsak a kiváltságos rendeknek, hanem az állam minden polgárának van köze az államügyekhez, hogy az állam mindannyiunké, mi, állampolgárok egy közösséget alkotunk. Ennek a közösségnek a kulturális alapja Európa nemzetei esetében a közös nyelv és történelem részben valóságos, de nagyobb részben mitikusan konstruált ideológiája lett. Mivel azonban az etnokulturális közösség és az állam sehol sem esett maradéktalanul egybe, Közép- és Kelet-Európában pedig végképp durván elvált egymástól a kettő, a 19-20. század háborúi és különösen az első világháború pedig csak rontottak ezen a helyzeten, a nemzet fogalma születési hibaként hurcol magával egy értelmezési problémát (és a nacionalista torzulás lehetőségét).

Az értelmes kérdés tehát valahogy úgy hangzik, hogy hogyan lehet összeegyeztetni az etnikai alapú nemzetfelfogást (amely Európában kiküszöbölhetetlen faktum) a demokratikus állam kulturális közösségépítő (nemzetépítő) igényeivel. Szerintem ez lehetséges, de valami olyasmi, amit ki kell még találnunk.

2. Az etnikai elv kizárólagossága a nemzeti identitásban

Bár mint írtam, a nemzeti kultúra a nyelvi-történelmi hagyományok köré szerveződve konstruálódott meg Európában, és ezt mesterségesen nem is lehet megváltoztatni, de ebből nem következik, hogy kizárólag ezen alapulhat. Az etnikai elv elsődlegességéből viszont ez a kizárólagosság is következik, azaz egy etnokulturális közösség nagyon kevéssé tud befogadó lenni azokkal szemben, akik más etnokulturális közösséghez tartoznak. Holott éppen ez a befogadó jelleg jelenthetne kiutat a  nemzetfogalom paradoxonaiból. A nemzeti kultúra olyan újradefiniálására van szükség, amely ugyan az etnikai kultúrán alapul, és természetes módon foglalja magába az etnokulturális közösség határokon kívül élő tagjait is, de a nemzet részének tekinti azokat is, akik ugyan más etnikumokhoz tartoznak, de akikkel a közös állami keretek, a közös felelősség révén összekapcsolódik.

3. A többszörös nemzeti identitás kizárása

Lehet-e valaki magyar és szlovák, román és német (vagy spanyol és katalán) egyszerre? A nacionalizmus kétségbe vonja ennek a lehetőségét, holott éppen a kettős (vagy többszörös) nemzeti identitás alapozhatja meg egy befogadó jellegű nemzeti identitás (és nemzeti ideológia) kialakítását.