Gondolatok az öregedésről

Az jutott eszembe most zuhanyozás közben, hogy már közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenkilenchez, szóval gyakorlatilag hatvanéves vagyok. És igaz, ami igaz, az öregedés minden jelét érzem: hol itt fáj, hol ott fáj, marékszámra szedem a gyógyszereket, hol az urológusnál vendégeskedem, hol a diabetológusnál, és ahogy Ottó idézi szívesen Faludyt: persze, hogy megvan, de már nem olyan sürgető. És mégis: valahogy mindez nem kötődik össze a fejemben az életkorral, talán azért, mert sose voltam kicsattanóan egészséges. Ahogy a tettvágy sem tombolt bennem. Anyám 55 évesen ment nyugdíjba, apám 60 évesen ment volna, de egy évvel korábban leszázalékolták. Alapvetően én is mennék, de ezt inkább lustaságnak nevezném, mint fáradtságnak. Belül mintha 12 éves maradtam volna. Talán az ember nem öregszik belül. De közben eszembe jut Iván is. Valami Illyés-darab ment akkoriban, nem emlékszem belőle semmire, de öregkori munka volt, és valahogy zsidókról szólt. Iván meg azt mondta, hogy borzasztó, ha az ember megér egy ilyen szép kort, és nem alakul ki benne valami olyasmi, amit bölcsességnek lehetne nevezni.