Az öreg Lukács meséli. "Volt nekünk egy öreg dadánk, aki felügyelt ránk, ha játszottunk. Én egyszer megkérdeztem tőle, hogy hol van ez és ez a játékom. Erre azt válaszolta nekem: «Gyurika, ott van, ahova tette». És ez az «ahova tette» mély benyomást gyakorolt rám, mert ez volt az első alkalom, hogy valaki – egy felnőtt – nem ostobaságot mondott nekem, olyasmit, hogy «Irma néninek azt kell mondani: kezét csókolom». A játék ott van, ahová tettem – ez értelmes dolog, erre lehet hallgatni."
Furcsálltam ezt az emléket, mert persze én is ismertem ezt a mondást, de nekem éppen olyan bosszantó felnőtt-mondás volt ez is, mint a többi, amivel a gyerekeket leszerelni szokás. Nekem azt jelentette: nem segítek, keresd meg te. Most viszont kezdem érezni, mit látott benne az öreg. Megvan-e nektek az, hogy elővesztek egy könyvet, és váratlanul találtok benne egy levelet, amiről már elfelejtkeztetek? Engem néha elfog ilyenkor egy furcsa érzés: hiszen senki sem tudta már, hogy ott van: a világ, a természet, Isten megtehette volna, hogy szintén elfelejti, hogy eltűnik onnan az, ami úgysem létezik senki számára. De lám, a valóság függetlennek bizonyult a tudattól. Lukács számára, aki fordulatként élte meg a materializmust, talán erről is szólt a történet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése