Pygmalionized

Azt hiszem, Szebenyi Péter fogalmazta meg egyszer, hogy legtöbbször olyan fiatalok mennek el tanárnak, akik jó tanulók voltak. Ez azért probléma, mert nem tudják, milyen rossz tanulónak lenni, így eleve kevésbé tudnak empatikusak lenni azokkal, akik gyengébben teljesítenek. Nyilvánvaló, hogy ez nem egy általános igazság, nem érdemes ellenpéldákat keresni, az azért szerintem elfogadható, hogy ez egy szellemes és elég fontos meglátás. Magam is általában jó tanuló voltam, és bár nem szerettem iskolába járni, azért ahhoz voltam hozzászokva, hogy a tanárok szemében elismerést és büszkeséget látok. Csupa olyasmit, ami ösztönzést jelent a további erőfeszítésekre. Először másodéves egyetemista koromban tört meg ez a trend. Egy rossz periódus volt az életemben, a vizsgákon rossz jegyeket kaptam, a szemináriumokon oltári hülyeségeket mondtam, ha egyáltalán muszáj volt megszólalni. Hihetetlen fontos élmény volt pedagógiai szempontból: először tapasztaltam meg, hogy néz a tanár a rossz tanulóra. Borzasztó volt, és borzasztóan tanulságos. Most, hogy megint tanulok, újra nagyon izgalmas élmény szakmailag ( :) ) megtapasztalni a hülye (= lassan tanuló) gyerek státuszát. Ezzel a tapasztalattal – ami voltaképpen azonos azzal, amit Pygmalion-effektusként ismer a szociálpszichológia – majd kell valamit kezdeni elméletileg. :D