Ezt álmodtam

Ezt álmodtam. Be kellett volna mennem a suliba, nem világos, hogy tanulni vagy tanítani, de egyiket sem tudtam elképzelni főleg, hogy már egy ideje nem is néztem arra. Az utcán voltam, valahova be akartam ülni, de ugye sehova se lehet, ezért elmentem a Radnóti Gimnáziumba. Tudtam, hogy a kollégák nem fognak ráérni arra, hogy velem foglalkozzanak, ezért megkerestem azt a könyvtárszobát, ahol Arató Laci szokott órát tartani. És valóban, éppen órát tartott, én bementem, és lefeküdtem valami padra. Érdekes módon ez különösebben senkinek nem tűnt föl. Nem aludtam, inkább a könyveket néztem. Aztán a szünetben még találkoztam három-négy volt tanítvánnyal, fiúk voltak, kellemetlenül magasak, és csak homályosan derengett nekik, hogy ki is vagyok. Egy kicsit azért leültünk beszélgetni. Aztán elindultam a városba. Illetve nem voltam egyedül, de aztán akikkel voltam, bementek valami kisiparoshoz (?) a Köztársaság téren. Engem meg a 99-es busz megállójában felhívtak a Szószátyártól, hogy éppen adás van, és valamit meg akarnak beszélni velem. Mondtam jó, ott volt Miklósi Laci is meg valami sértődött nő. De joggal is volt sértődött, mert ahányszor feltették volna a kérdést, én mindig valahogy a hónom alá dugtam a telefont, és nem hallottam. Ezt többször eljátszottam, de nem direkt. Azon töprengtem, hogy lehet egy ilyen helyzetből kimászni. Simán nyomjam ki a telefont?