Tegnapelőtt érkeztem meg a Fedezd föl a Főváros kórházait! mozgalom 6. állomására, a Rókusba. Ezúttal anyámat látogattam, akit váratlanul szállítottak ide a Lászlóból. Egész nap próbálom hívni őket, senki nem veszi föl a telefont. Azt se tudom, tényleg ott van-e. Már a látogatási idő után tudok bemenni, mondom a portán, hogy mit akarok. Két faszi ül ott, az egyik csak néz, a másik fölkel, azt mondja, megmutatja, hol van a krónikus bel. De a labirintusszerű udvaron elbizonytalanodik. "Nem tudom pontosan, még új vagyok itt." Megkérdezi a másik kapunál a másik portást, oké, menjek a második emeletre. Fölmegyek az elsőre (magasföldszint van), ki van írva, hogy krónikus bel, az ajtó zárva. Becsöngetek, semmi, sehol egy lélek. Telefonálok újra, ezúttal a folyosóról, nem veszik föl. Fölmegyek a másodikra, ki van írva, hogy egynapos sebészet vagy valami ilyesmi. Őrjöngök, de csak csendben. Nagy nehezen megtalálom a kijáratot, a portásoknak azért megemlítem, hogy be van zárva az osztály, csak néznek. Másnap egészségügyis rokon kideríti, hogy anyám tényleg ott van, és hogy én a pszichiátrián jártam, azért volt zárva. Bemegyek látogatási időben, a liftes tájékoztat, hogy a krónikus bel az elsőn van, oda visz, ahol előző nap voltam, ezúttal nyitva van, megtalálom anyám egy hatágyas szobában, szegénykém alszik, zihál, gyenge. Hepiend.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése