Dédike 95 éves. Nem tudom, mi az igazi neve, mindenki Dédinek hívja, mert tizenhat dédunokája van. Verseket idézett fel gyerekkorából, még énekelt is. Próbálta soronként összegereblyézni ezt is, nem nagyon ment már. Azt mondta: szép vers volt, feltűnően szép vers. Én amúgy nem nagyon szeretem Reményiket, de ezt most megosztom a beszélgetésünk emlékére.
Reményik Sándor: Mi mindíg búcsuzunk
Mondom néktek: mi mindíg búcsuzunk.
Az éjtől reggel, a nappaltól este,
A színektől, ha szürke por belepte,
A csöndtől, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtől, mely fájt és égetett,
Minden képtől, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihűltek,
A tűnő tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtől, min megállt a lábunk.
Mert nincs napkelte kettő, ugyanaz,
Mert minden csönd más, – minden könny, – vigasz,
Elfut a perc, az örök Idő várja,
Lelkünk, mint fehér kendő, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, –
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitől mi mindíg búcsuzunk.
:-)
VálaszTörlés(kodo)