Barátságunk megbonthatatlan, mint a bolgár konzerv – szoktuk volt mondani annak idején. És valóban, az volt az ember benyomása azokban az időkben, hogy a szocialista konzervipart csak az érdekelte, hogy az étel hermetikusan le legyen zárva, az viszont, hogy hogy jut hozzá a fáradt munkásember, már egyéni leleményesség kérdése volt. Voltak persze célszerszámok, de úgy tűnt, ezeket mintegy utólag találták ki, hogy legyen alternatívája az ősi bicskás módszernek (amely egyébként a mi konyhánkban sem volt ismeretlen).
Aztán ez is jobb lett, hála az árufétisnek és a profitmaximalizálás szenvedélyének. Sokáig azt hittem, a megbonthatatlan konzervnek végleg leáldozott. Tévedtem: rafinált formában él tovább a szocialista élelmiszeripar hagyománya. A mai halkonzerv (hogy konkretizáljuk) rendelkezik saját kifinomult nyitószerkezettel, ez azonban sokszor (legyünk igazságosak, nem mindig) csak annyit ér, mint annó a CD-csomagoláson a nyitószalag (aminek ugye nem volt kiálló vége). Küzdelmem az olajos hallal legalább olyan drámai, mint ama öregé az elevennel.
Azt eleve tudom, hogy hiábavaló próbálkozás a gyűrűnél fogva fölnyitni a tetőt. A gyűrű pontosan akkor szakad le, amikor már elég fájdalmasan belevágott az ujjamba. (A fájdalmon persze segíthetünk azzal, hogy eleve egy konyharuhába burkoljuk az ujjunk, de a gyűrű akkor is leszakad. Ma már az első lépés nálam az, hogy paradox módon lefelé nyomom a gyűrűnél fogva a fedő végét. Naiv elképzelésem az, hogy így szépen beszakad a széle, és akkor már le tudom húzni. Hehe. Egy picit persze beszakad, éppen annyira, hogy az olaj elöntse a doboz tetejét, és nagyjából minden olajos legyen körülöttünk. Jobban nem, de ki tudhatja előre a jövőt? Hátha ez elég is. Megpróbálom az irányváltást, olajos kezemmel fölfelé húzom a gyűrűt. Leszakad, természetesen. A folytatáshoz egy evőkésre van szükség, és a szemüvegre. Figyelmesen megvizsgálom a doboz tetejét, hogy lássam, hol húzódik fedél széle, majd beledöföm a függőlegesen tartott kést: engedni fog, profi módon úgy van megcsinálva. Ezután a kést szépen a fedél alá nyomom, és lassú feszegetéssel, az olajat mindvégig gondosan szertefröcskölve fölhajtom a fedél elejét. Sajnos ezen a ponton gondot okoz, hogy már nincs gyűrű, így elég nehéz az éles szélű és csúszós fedélt megragadni. Nem is sikerül nagy rést létrehozni, de azt képzelem, ez is elég lesz ahhoz, hogy egy villával az előre elkészített tányérba valahogy belekaparjam az így létrejött haltörmeléket. Hát elég, de nem megy könnyen. A hal hátsó darabjai általában elég szilárdan tapadnak a doboz falához. Ekkor már a konyhaasztal csupa olaj, az egész szín gusztustalan, de vigasztal a tudat, hogy igazi nemes küzdelem volt.
"Oroszlánokról álmodott az öreg."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése