A világ végéről

Legtöbbször úgy beszélünk az emberiség jövőjéről, mintha a történelem egy végtelen progresszus lenne. Hasonlít ez a gyermek naivitásához, aki joggal érzi úgy, hogy nem kell a halálra gondolnia, mert az szerencsés esetben végtelenül távol van tőle. Egy bizonyos életkor után azonban egyre több minden juttatja eszünkbe, hogy az élet véges. Minden jel arra mutat, hogy ez az emberiség esetében sincs másképp, és ha folytatjuk az analógiát, azt kell mondanunk, hogy az emberiség mai helyzete inkább hasonlatos a 85 éves emberéhez, mint az ötéves gyermekéhez. Meg kellene tanulnunk a végesség perspektívájából nézni az emberiség jövőjére is, és innen nézve dönteni arról, hogy minek van értelme, minek nincs, mi fontos, mi nem. Meg hát az is egy komoly dilemma, hogy meghosszabbítani akarjuk az életet, vagy élhetőbbé tenni. Ez nem pesszimista kérdés. Ha abból indulunk ki, hogy milyen világ várható itt húsz év múlva, látni fogjuk, hogy a paradicsomkertben élünk. Élvezzük a szépségeit, amíg lehet, és ne tegyük tönkre harccal, gyűlölködéssel! Mert minek? Mit akarunk még a 24. órában elérni?