Felvilágosult hit

Újra nekifogok, megpróbálom meghatározni, mi a különbség hit és tudás között. A célom annak bizonyítása, hogy a vallásos hit, bár élesen megkülönböztetendő a tudástól, mégis, sőt éppen ezért jól összeegyeztethető azokkal a normákkal, amelyeket a felvilágosodás tradíciója képvisel.

A tudásról

Tudásnak nevezem azokat az igazságokat, amelyek megítélésem szerint racionálisan és/vagy empirikusan igazolhatók, függetlenül attól, hogy én magam közvetlenül igazolva látom vagy bizalmi alapon fogadom el őket. A bizalom azon alapul, hogy másokról feltételezem, hogy igazolták őket. Tudom például a lakcímemet, ez a tudásom azon alapul, hogy naponta hazamegyek erre a címre, így tudásom naponta empirikusan igazolódik. De azt is tudom, hogy József Attila lillafüredi élményei alapján írta az Ódát. Erről nem rendelkezem bizonyítékokkal, egyszerűen elhiszem a téma szakértőinek különösen azért, mert ismereteim szerint ezt az állítást komoly szakértők nem vitatják. Ezt a bizalmat, amely tudásunk rendkívül nagy hányadának nélkülözhetetlen alkotóeleme, joggal nevezhetjük hitnek, ezért nem butaság azt mondani, hogy valamilyen szinten minden tudás nélkülözhetetlen komponense a hit. A következőkben azonban hiten a vallásos hitet fogom érteni, és azt megkülönböztetem a tudástól, elismerve ugyanakkor, hogy a bizalom egy nagyon fontos érintkezési pont.

Még valamit el kell mondani a tudásról. Tudásról ugyanis csak akkor beszélhetünk, ha az cselekedeteinket befolyásolja, azaz ha úgy cselekszünk -- és végső soron úgy élünk --, hogy tudásunkat figyelembe vesszük. Este a saját házamba megyek haza, mert tudom, hogy az a házam, és az Ódára gondolva eszembe jut Lillafüred, mert tudom, hogy ott született a vers. Lehet olyan ismeretem -- pl. vizsgára megtanult gondolatok --, amely nem befolyásolja a cselekedeteimet, mert nincs hozzá semmi személyes közöm, ezt azonban nem nevezném tudásnak.

A bizonyíthatatlan állításokról

Vannak olyan állítások, amelyek nem igazolhatók és nem cáfolhatók. Hogy a sumer előkelők körében gyakori volt a fejfájás, példa lehet egy ilyen állításra. A tudomány viszonya az ilyen elképzelésekhez semleges kell legyen, azaz attól, hogy valamit nem tudunk igazolni, még lehet igaz, de éppígy lehet persze hamis is. A vallási állítások ezekhez hasonlóak. Vegyük azt a tézist, hogy egy Jézus nevű embert az I. században keresztre feszítettek, és halálával (és nem kevésbé feltámadásával) megváltotta bűneitől az emberiséget. Ennek az állításnak az első része -- hogy Jézust megfeszítették -- elvileg igazolható/cáfolható, de pillanatnyilag sem egyértelmű bizonyítékkal, sem egyértelmű cáfolattal nem rendelkezünk erről. Az állítás második része pedig eleve nem vethető alá sem egy empirikus, sem egy racionális bizonyítási eljárásnak.

Míg azonban a sumer előkelők fejfájásra vonatkozó kijelentés érzelmileg hidegen hagy bennünket, a hétköznapi embernek lehetnek olyan motívumai, amelyek befolyásolják a vallási állításokhoz való viszonyát. Az érdekeken alapuló motívumokat most hagyjuk figyelmen kívül, mivel azok nyilvánvalóan torzítják a megismerést! Milyen motívumok maradnak? Vegyük sorra!

• A tradícióba vetett bizalom. Amiben sokan hosszú ideje hisznek, az talán nem butaság.
• Metafizikai megfontolások. Azok az antinómiák, amelyek például a szabad akarattal, a világ kezdetével, a világ térbeli végtelenségével, az anyag oszthatóságával kapcsolatosak, árnyalhatják a vallási állításokhoz való viszonyunkat. 
• Az állításból következő morális implikációk iránti vonzódás.
• Esetleg olyan szubjektív -- mások számára nem, de a magam számára meggyőző -- élmények, amelyek alátámasztják ezeket az állításokat.

Ezek nem irracionális motívumok. Persze a vallás igazságait régen a hagyomány közvetítette, nem volt szükség a fenti racionális megfontolásokra. Aki beleszületett egy tradícióba, az magától értetődőnek fogadta el a vallás igazságait, mivel ez a magától értetődés feltétele volt annak, hogy a közösség tagjának tudhassa magát. A vallás igazságainak elfogadása nem különbözött más igazságok elfogadásától. Mára azonban egyrészt felbomlottak ezek a közösségek, másrészt a felvilágosodás nagyon szigorú feltételekhez kötötte annak megállapítását, hogy valamit tudásnak tekinthetünk-e.

A hitről

Mit jelent hinni? Fogalmazzuk meg a kérdést konkrétabban! Mit jelent hinni abban, hogy Jézus feltámadt? Egy hagyományos vallásosságban ez a hit valószínűleg nem különbözött az olyan tudásoktól, mint hogy a hangyák izgatott mozgása esőt jelent. Azok számára azonban, akik elfogadják a felvilágosodás empirista és racionalista igazságkritériumat, ez a naiv közvetlenség elfogadhatatlan. Hiszen nem bizonyítható, igazából még elvileg sem, hogy Krisztus feltámadt. De hihetünk benne. Ebben az esetben a hit azt jelenti, hogy elfogadjuk igazságként, és úgy élünk, mintha rendelkeznénk ezzel a tudással. Hit és tudás azonban ettől még nem válik azonossá, és ez világos lesz a felvilágosult hit alábbi sajátosságaiból.

1. A hit döntés kérdése. Hinni azt jelenti, hogy elköteleződünk egy vallási tradíció mellett. A hívő szabad akaratából belép egy olyan világba, amelyben igazságnak fogadják el az adott vallás állításait.
2. A hit igazságainak jelentése mindig értelmezésre szorul. Egyrészt azért, mert titkokra, ésszel felfoghatatlan dolgokra vonatkoznak, így mindig szimbólumokban, metaforákban, narratívákban fejeződnek ki, és elkerülhetetlen, hogy a közösségen belül is többféle értelmezésük legyen. Másrészt azért is szorulnak értelmezésre a hit igazságai, mert a tudomány időről időre csökkenti a fehér foltokat, és a felvilágosult hitnek elég rugalmasnak kell lennie ahhoz, hogy akkor is megőrizze lényegét, ha a tudomány látszólag megcáfolja bizonyos állításait. A heliocentrikus világkép és az evolúció elmélete két fontos példa arra, hogy miféle forradalmat tud előidézni a tudomány a valláson belül, és hogy a vallási igazságok szimbolikus, értelmezésre szoruló jellegének híján ezek a felfedezések romba döntötték volna a kereszténységet.
3. Legalábbis egy ponton (bár ez egy egészen döntő jelentőségű pont) a felvilágosult hívő számára fontossá válik, hogy amiben hisz, az nem empirikusan igazolt tudás. Ez a pont az a kérdés, hogy mi történik a halál után. Minden vallásnak van tanítása a halál utáni történésekről. Ezek klasszikusan igazolhatatlan állítások: lehet bennük hinni, de nem lehet tudni, hogy igazak. Az ilyen állítások természetéből azonban az is következik, hogy a halál után empirikus igazolást vagy cáfolatot nyernek. A felvilágosult hívő tehát élhet úgy, hogy a halállal kapcsolatban a vallás tanításait tekinti igazságnak, de eközben tisztában van azzal, hogy végső soron nem tudja (hiszen honnan tudhatná), hogy mi lesz a halál után. Ez nem a hit gyengesége, hanem valami egészen magától értetődő dolog.
4. Ha tisztában vagyunk azzal, hogy amiben hiszünk, az nem tudás, hanem elköteleződés egyrészt igazolhatatlan, másrészt szimbolikus és többértelmű állítások mellett, akkor a legnagyobb toleranciával kell közelíteni más vallások állításaihoz. Nincs okunk azt gondolni, hogy a másik vallás hívei tévelyegnek, sokkal valószínűbb, hogy más módon, de ugyanazt keresik, mint mi. A vallások közötti párbeszéd és a közös pontok keresése ebben kontextusban evidenciának tűnik.