A többi a szomorú kényszerpálya

Talán még a kilencvenes években lehetett, vagy nem sokkal később: az MSZP felkért néhányunkat, csinálnánk nekik oktatáspolitikai programot. Töprengtünk NI-vel, kit lehetne bevonni a csapatba, aztán felkerestük tét (one of my favorite persons). Té főzött nekünk filteres kávét valami hatalmas csészébe, emlékezetesen finom volt. Aztán valami olyasmit mondott, hogy nem igazán van ehhez kedve, mert neki pont elege van a szocikból, semmi jót nem néz ki belőlük. Persze azért rájuk fogok szavazni -- mondta --, mert kire szavazzak, a fasisztákra? És úgy tűnik, mindig ez az alaphelyzet: nem szavazunk a fasisztákra. Pont. A többi meg a szomorú kényszerpálya.