Az elbeszélő, akinek nincs agya

Vannak regények, amelyekben az első személyű elbeszélő olyan, mintha nem lenne agya. Így van kitalálva poétikailag. Vannak külső ingerek, belső impulzusok, történések, de nincs reflexió, nincs véleménye a másik emberről, nem gondolkodik a jövőről, a múltról, leginkább semmiről. És ez nyilván tök jó, gondolom, van egy neve ennek a technikának. Csak én nem szeretem.