Órák óta csak fájok, nem csinálok semmi mást.
Egy testhelyzetet keresek, amelyben kibírható.
Nincs ilyen testhelyzet.
Inkább járkálok fel-alá a szobámban.
Mint börtöncellában, aki végül lebukott.
Betegeknek szoktam mondani: ilyen az emberi lét, bármelyikünkre lecsaphat a betegség.
Egyik pillanatról másikra, nem tudjuk napját, óráját és percét.
De nem gondoltam komolyan, az Isten szerelmére!
Járkálok, és a könyvszekrényeimet nézem elégedetten.
Hogy már szekrényben vannak a könyveim, annak örülök.
De közben kényszeresen arra az egy könyvre gondolok, amit nem találok a pakolás óta.
Talán most kéne tüzetesen átnézni az összest.
Ez talán elterelné a figyelmem a fájdalomról.
Persze ez képtelenség.
A fájdalom pont az, amiről semmi sem terelheti el a figyelmet.
Járkálok föl-le. Mint börtöncellában, aki végül lebukott.
"Nagyon intenzív (tűrhetetlen)" – ezt olvastam a neten.
Hát bazmeg, az. Szakszerű meghatározás.
Úgy csinálok, mintha verset írnék.
Pl. ilyen mondatokat írok le: "Úgy csinálok, mintha verset írnék."
De ez nem vers. Ez csak végtelen sok tükörben tükröződő semmi.
Ami valaminek látszik. Sűrűsödés az üres téridőben.
És egyre jobban elhatalmasodik rajtam a vágy,
hogy pont arra a bizonyos kanapéra feküdjem le.
Hogy akkor jobban leszek, jobban, mint az ágyamon, jobban, mint a fotelomban.
De azon a kanapén most mások vannak, munka folyik.
Nem baj, egyszer vége lesz annak is.
Addig még járkálok föl-le. Mint aki végül lebukott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése