Az a baj, hogy a tudszoc oktatása mindig nagyon ergya volt, az utóbbi húsz évben meg már senki nem tanult arról, hogy kell egy forradalmat tisztességesen összerakni.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150565228670225

Kétféle párt van: szemét és gonosz. És amíg ez a felállás, mindig egy szemét pártra fogok szavazni.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150480674120225

"Hát, úgy látom, Lacinak is van egy kis része benne, hogy most itt kell bújtatnia engem" -- mondta állítólag ZZ Flórának 1944-ben. Bizony, nem tudhatjuk előre, hogy futnak majd össze a szálak.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150479469505225

Sáros bakanccsal végigtrappolnak az otthonomon, új szabályokat ragasztanak a falra, átnevezik a helyiségeket, kedvenc tárgyaimat eltüntetik. Mintha itt se lennék...

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150471499895225

Álmodtam egy rímet.
Beszállnak a tág öblű kék buszba.
És úgy utaznak. Szinte még aluszva.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150452492735225

Mielőtt legyilkosozol valakit, győződj meg, nem az anyád-e. Aki érti, érti.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150443324905225

Mi indítja arra az embereket, hogy tíz perccel a vonat beérkezése előtt elkezdjenek a leszálláshoz sorakozni?

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150406359560225

Sziasztok, gyerekek! Az utolsó majd oltsa le a villanyt! Miattam kár égetni...

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150395584850225

Taszít minden olyan életérzés, amely az áldozat perspektíváját kínálja, ha mégoly ironikus formában is. Csak olyan művészet érdekel, amelyben helye van a lelkiismeret-furdalásnak.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150352174725225

Egyperces esszé arról, ami nincs

Amikor vezető politikusaink mintegy mellékesen visszavonják a felvilágosodást, ostobaságot kiáltunk fennszóval, de a szívünk mélyén érezzük a dementorok leheletét. Hátha tényleg véget ért a szabadság kora. (Milyen jó összefoglaló címe lehetne ez Hobsbawm történeti tetralógiájának.) Ami helyette jön, azt én vonakodva nevezném populizmusnak, mert ahhoz mégiscsak lelkesíthető tömegek kellenek, ennek pedig momentán – és nekem úgy tűnik, tartósan is – híján vagyunk. Ez akár meg is nyugtathatna minket, de nem nyugtat meg. Mert a bázis, amelyen a Nemzeti Együttműködés Rendszere igazán nyugodni képes, nem a tömegek aktív rajongása, hanem valami más. Valami, ami a maga fagyosságában talán még ijesztőbb, mint a bódult lelkesedés.

Én nem vállalkozom elemzésre, mert kevés vagyok hozzá. (Szorongva látom: mintha mások is így lennének ezzel.) Ez az írás tisztán etikai oldalról közelíti meg a problémát. Gyengeség ez, de talán mégsem fölösleges ezt fölvállalva leírni azt, amit gondolok. A késő modernitás három főbűne – így nevezem én azt a valamit, ami hosszú távon is megalapozhatja a Nemzeti Együttműködés Rendszerét. Olyan bűnök ezek, amelyekben – többé vagy kevésbé persze, de – mindannyian osztozunk. És ezért már észre sem vesszük, hogy vétkezünk. Vétkezünk-e tényleg? Ha etikai horizontunkat a felvilágosodás és a szabadság határozza meg, akkor igen. De így van-e még vajon?

Idiotizmus

Közhely, hogy a görög ἰδιώτης szó egyik – és valószínűleg elsődleges – jelentése ’magánember’ szemben a közéleti emberrel és a polisz tisztségviselőivel. Én most – elismerem, vitatható módon – ebben az értelemben használom, és nem akarok semmi olyasmit sugallni ezzel, hogy a magánemberek hülyék, csak egyszerűen nincs igazán jó szó arra, amit ki akarok fejezni: a magánéletbe való visszahúzódásra. „Az okos enged” – ez korunk jelszava. Nem kell az ügyeinkért a nyilvános szférában megharcolnunk, mert nem fontos. Legalábbis nem a legfontosabb. És kockázatos is. Egyszerűbb és biztonságosabb, ha megtaláljuk a problémák egyéni megoldását. Van elég bajunk a közéletet uraló demagógok szónoklatai nélkül is. A polgár, a politész általában ellenszenves ember, aki nyilván karriert akar csinálni, azért hőzöng. Vagy megoldatlan komplexusai vannak. A legtöbben normális idiótészek vagyunk: hagyjuk megtörténni a dolgokat. És azok megtörténnek.

Tudatlanság

Tévedni emberi dolog. De felelőtlenség. Persze, igaz, bárki tévedhet, nincs olyan okos ember, aki mindig mindent tisztán lát. De ha folyamatosan a sötétben tapogatózunk, az azért rajtunk is múlik. Borongunk, hogy a fiatalok nem olvasnak, és közben nem vesszük észre, hogy ez nem nemzedéki kérdés: a „hivatásos olvasók” szűk körét leszámítva az embereknek már nem fontos a műveltség. Élethosszig tartó tanulásról beszélünk, és valóban újabb és újabb tanfolyamokon gyűrjük magunkba a közvetlen haszonnal kecsegtető tudást, miközben elvész az igény a világ – a mi világunk – átfogó megismerésére. Elfelejtjük a múltat. Annyira fogva tart a jelen, hogy észre sem vesszük a kollektív amnéziát, amely a történelemmel együtt eszményeinket is kisöpri a memóriánkból. Nincs szükség Bradbury tűzoltóira ahhoz, hogy elveszítsük a könyveinket. Elég, ha nem nyúlunk hozzájuk. Nem tudjuk, mi történik velünk, de nem is nagyon érdekel.

Részvétlenség

A nagy katasztrófák és a megrázó betegségek megmozgatják az embereket, de hétköznapjainkból kiveszett a részvét. Megtanultunk együtt élni a nyomorral. Az utcán alvó mocskos és beteg embertársunk látványa éppúgy hidegen hagy, mint annak a híre, hogy polgártársaink elveszítették az állásukat. Sőt: utáljuk őket. A hajléktalant, mert büdös, és mit keres az én életteremben, az elbocsátottat, mert mostantól segélyből fog élni, az én adómból ahelyett, hogy dolgozna. Az agresszív reflexek kiszorítják a részvétet. És végül is nem segíthetünk mindenkin. Ezért inkább nem segítünk senkinek. Nekünk is alig jut, és utóvégre a családunkért vagyunk elsősorban felelősek. És ez nem a mi családunk problémája. Még.

*

Mi következik mindebből? Következik-e valami? Én nem tudok okosabbat, csak hogy nem szabad ebbe belenyugodni. Talán ez a jövő, de hátha nem. Ha hiszünk még a szabad akaratban, meg kell próbálni ellenállni.

Szervezkedj, tanulj, segíts!

Itt az ideje, hogy egymásra találjanak a szabadság barátai. Nem azért, hogy megdöntsük a kormányt. Bizonyos értelemben ennél sokkal többről van szó. A közélet helyreállításáról. Arról, hogy vannak a polisznak olyan ügyei, amelyeket csak a közakarat nyilvános artikulálásával lehet megvalósítani. Hogy ragaszkodunk a nyilvános vitához. Hogy nem mondunk le az információhoz való jogunkról. Hogy ami bennünket érint, azt nem intézhetik el a hátunk mögött, legyen szó akár az utcanevek megváltoztatásáról, akár iskolák bezárásáról, akár az egészségügy reformjáról. A világháló ebben óriási segítség, de nem pótolhatja a személyes találkozásokat. Meg kell ismernünk egymást. Soha nem lesz egy normális politikus sem ebben az országban, ha nem lesz közélet, amely kitermeli az ilyen embert.

Itt az ideje, hogy leporoljuk a könyveinket. Ha már elfelejtettük, mit jelent az alkotmányosság, akkor csak legyintünk, ha megsértik azt. Ha nem értjük az árak mozgását, csak hőzöngeni tudunk, hogy mért magasak az árak. Tanulni kell történelmet, filozófiát, közgazdaságtant, természettudományokat és technikát, olvasni kell a klasszikus irodalmat, meg kell ismerni az évszázadok tapasztalatait, mert különben csak sodródunk az elemek játékszereiként.

Itt az ideje, hogy belássuk, vannak, akiknek még nálunk is rosszabb, és szükségük van a segítségünkre. Ha az önzetlen önkéntes segítőmunka nem válik az életünk szerves részévé, akkor lassan kihal belőlünk a részvét. Észre sem vesszük talán, mert borongani akkor is tudunk majd. De egy társadalommal, amelyben nem dolgozik a részvét, bármit meg lehet csinálni.

Eljön majd az idő, amikor elég lesz azt mondani valakire, hogy képviselő volt 2010-14-ben, és az emberek elhányják magukat. Talán már el is jött. De egyet ne feledjünk: akárhogy is, mi választottuk őket. Tudjátok, még a demokráciában.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150325727570225

Tévedni emberi dolog. De felelőtlenség.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150308199385225

A magyar nyelv napja

Én örülök, hogy lesz napja a magyar nyelvnek. Arról persze lehet vitatkozni, hogy ezt a nyelvművelés napjának kell-e tekinteni, vagy hogy egyáltalán van-e valami értelme a nyelvművelésnek. Az tény, hogy a magyar nyelvhez sokunkat szoros érzelmi kapcsok fűznek, identitásunk része, ezért jó, ha van egy nap, amikor együtt gondolunk rá, foglalkozunk egy kicsit vele.

De nem teljesen mindegy, hogy melyik az a nap. Ennek ugyanis üzenete van. A Fejér Megyei Hírlap Hammerstein Judit helyettes államtitkárt idézi ezzel kapcsolatban: "A szimbolikus ünnep időpontja eredetileg április 23., a Magyar Nyelv Múzeumának megnyitási dátuma lett volna, a kulturális kormányzat viszont úgy ítélte meg, hogy a magyar nyelv ügyének történelmünk egy jelentősebb eseményéhez kellene kötődnie. Így esett a választás az 1844. évi II. törvénycikk szentesítésének napjára, november 13-ra, ezzel a nappal lett hivatalossá a magyar nyelv mind az államigazgatásban, mind pedig a közoktatásban, felváltva a latin nyelvet. A módosítással a kezdeményező civil szervezetek is egyetértettek."

Hát gondolom, senkit nem érdekel, de én nem értek egyet. Nekem sokkal jobban tetszett az eredeti dátum, amely egyébként - ha hihetünk a Wikipédiának - már 2008 óta a magyar nyelv napja, ha nem is foglalták törvénybe. Én már azt is utáltam, hogy a rendszerváltás után a bankjegyekről eltűnt Ady és Bartók, és helyettük megjelentek a királyok, államférfiak. Az államtörténeti események jelentősek, a kultúrtörténeti események jelentéktelenek - ez a vélekedés a meghatározó. Pedig hát nemcsak arról van szó, hogy néha egy múzeum jelentősége felérhet egy törvényével, hanem még inkább arról, hogy a politikai események megítélése MINDIG felettébb ellentmondásos.

És végül is ezért írtam meg ezt a bejegyzést. Mert bajom van az 1844. évi II. törvénycikkel. Azt tanítjuk róla, hogy a latin korábbi egyeduralmával szemben hivatalos nyelvvé tette a magyart. Így történt. De hozzá kell tenni, hogy ezt egy olyan országban tette, ahol a magyar anyanyelvűek száma alig érte el az 50%-ot. És ez a szempont egyáltalán nem jelenik meg a törvényben, holott a magyar nyelv hivatalossá tétele a helyi közigazgatásra is vonatkozik. Még súlyosabb, hogy egy tollvonással az oktatás nyelvévé is a magyart teszi meg az egész országban, holott az alsófokú oktatás addig értelemszerűen a helyben beszélt nyelveken zajlott. Itt tehát egyáltalán nem a latin nyelv felváltásáról, hanem a kisebbségi nyelvek háttérbe szorításáról szólt a törvény. Amely - mondjuk ki - egészében a magyarosítást, a kisebbségek asszimilációját kívánta szolgálni.

Nem bántom én a kor nagy politikusait. Minden intézkedés a saját korának viszonyaiból ítélhető meg, és nagyon is meg lehet érteni Kossuthot vagy Deákot, ha a reformkor feszítő ellentmondásaiból ezt a kiutat látták. Ugyanakkor nem tekinthetünk el attól sem, hogy azóta történt egy s más, ami nem igazolta ezt a politikát, sőt hogy maguk a reformkor vezető politikusai is újragondolták asszimilációs elképzeléseiket. Akkor hát mi a fészkes fenét akarunk most azzal, hogy hivatalosan ünnepeljük ezt a törvényt, amelyet különben 1868-ban direkt módon tagadott meg a magyar állam?

Megértem Kantot, aki lemondott minden léha örömről az ésszerűség jegyében, de hisztérikus lett, ha nem kapta meg a kávéját.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150190223580225

Szeret társalogni, azaz megosztani végtelen tudását embertársaival. Mindennek tudja a hátterét, mindenkiről van egy története. Mondókája általában arról szól, hogy régen minden sokkal jobb volt, külföldön minden sokkal jobb.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150173835615225

Első osztály gyorson. Semmi plusz szolgáltatás, az egész arról szól, hogy ne kelljen a szegényekkel együtt utazni. Tiszta apartheid.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/10150169926910225

Vannak dolgok, amiket úriember nem tart lehetségesnek, aminek a megvalósulásával nem kalkulál, aminek az előnyeit és hátrányait nem helyezi mérlegre: pl. módosítani az alkotmányt, ha taktikai lépései útjában áll; szóba állni a fasisztákkal; felülvizsgálni az általános, egyenlő, titkos választójogot; korlátozni a média függetlenségét. És igen, ilyen a 15 éves korig tartó tankötelezettség is. Ez olyasmi, ami nincs.

http://www.facebook.com/knauszi/posts/114569558620517