Biciklistákról

- Mindennek a zsidók az okai.
- Igen. Meg a biciklisták.
- Mért éppen a biciklisták?
- Mért éppen a zsidók?

Az alábbi párbeszéd nem fiktív. Énem sötét oldala szokott így vitázni a racionális énnel. És tényleg a biciklistákról.

- Egyre jobban utálom a biciklistákat. Szemét, intoleráns, agresszív alakok.

- Nem mondod! Mi bajod pont a biciklistákkal?

- Nem hiszed el, hogy el tudja rontani a napom az, hogy beszólnak, majdnem feldöntenek, ha véletlenül rátévedek a kerékpárútra. Márpedig muszáj néha rátévedni, ez a közlekedés természete. A múltkor azt ordította az egyik, hogy "még csöngettem is, süket vagy?" És ha tényleg süket vagyok? Azt utálom, hogy elhajt mellettem, hogy nem tudok utána menni, és...

- Ah, a nagy empata megszólalt! Igazán tudhatnád, milyen hátrányos helyzetben vannak a kerékpárosok nálunk. Örülnek, hogy van egy út, ami az övék, ahonnan nincsenek kitiltva, persze, hogy őrzik.

- Nem érdekel a nyomoruk, attól még nem kell bunkónak lenni. Na jó, persze, érdekel, de nem lehet ezzel takarózni, amikor szerencsétlen gyalogosakat vegzálják.

- És különben is. Te is tudod, hogy tízből ha egy biciklista olyan, amilyennek leírod. Csak a többire nem figyelsz föl, mert nem kötnek beléd. Hogy lehet ilyet mondani, hogy utálod a biciklistákat?

- Persze, én is tudom, hogy nem mind agresszív. Vannak kerékpáros ismerőseim, barátaim, akik nem ilyenek. De az utcán történetesen mindig biciklisták kötnek belém. Ez azért nem lehet véletlen.

- Oké, tegyük föl - de csak tegyük föl -, hogy a biciklisták ilyen agresszív fajzat. És akkor mi van? Dögöljenek meg? Irtsuk ki a biciklistákat?

- Most mért beszélsz hülyeségeket? Légy szíves, ne rágalmazz! Én semmi hasonlót nem mondtam. Csak az agyamra mennek.

- Szüntessük meg a kerékpáros közlekedést a városban?

- Marhaság, ez minden józan megfontolásnak ellentmondana.

- Vezessünk be új közlekedési szabályokat?

- A bunkó mindenképpen bunkó marad. Nem érted? Nem a szabályokkal van bajom, hanem az emberekkel.

- Akkor mit akarsz?

- Nem tudom. Igazából szeretném beverni a képüket.

- Hö-hö. Tizenkét éves korodban verekedtél utoljára. Ha egyáltalán. Azt sem tudod, hogyan kell ütni.

- Jó, fordítsuk komolyra a szót! Valahogy a tisztességes gyalogosoknak meg kéne tudni védeni magukat. Mégiscsak mi vagyunk a többség. Össze kéne fognunk ellenük, hogy ne merjenek többet beszólni és megfélemlíteni minket. Félemlítsük meg őket mi!

- ...

Hát valahogy így működik ez.

Édességekről

Cukorbeteg vagyok. Nem nagyon, de például kerülöm a cukrot. Szerencsére kialakult már egyfajta kínálat cukormentes édességekből, minden komolyabb élelmiszerboltban van diétás polc kisebb-nagyobb választékkal. Azért van egy pár dolog, ami bosszant.

Az ár

Teljesen rendjén való-e, hogy a diétás édességek többsége durván kétszer annyiba kerül, mint a normál? Nem az esélyegyenlőségről szónokolok, ha ennyivel drágább az alapanyag, akkor ennyivel drágább a termék is, oké. De így van ez? A light kóla vagy a cukormentes rágógumi nem drágább a többinél. A csoki miért, és miért ennyivel?

Az elnevezés

Lehet, én vagyok túl érzékeny, de utálom a diabetikus elnevezést. Végül is nemcsak a cukorbetegek igénylik a light termékeket. A már említett light kólát sem hívják diabetikus kólának. Eleve stigmatizál, és akkor persze, hogy nem veszi az, aki egészségesnek vallja magát. Mondjuk, a gyümölcscukorral készült termékekre illik ez az elnevezés, mert azok tényleg kifejezetten a cukorbetegeknek készültek. Nota bene ezek a legtermészetesebb diétás termékek.

A kínálat

Azt most hagyjuk, hogy megjelenik egy termék, az ember megszereti, aztán hosszú időre eltűnik. Oké, ez nemcsak a diétás élelmiszerekre igaz. De az valahogy abszurd, hogy bemegy az ember egy cukrászdába, ahol elvileg vannak cukormentes sütik is - egyébként nem sok ilyen cukrászda van -, megkérdezi, mit tudnak kínálni, és azt a választ kapja, hogy mind elfogyott. (Kellér Dezső itt joggal hiányolna egy szót: sajnos.) És legközelebb megint, aztán megint... Milyen lenne ez fordítva? Milyen cukros süteményük van? Semmilyen, mind elfogyott. Esetleg kínálhatunk háztartási kekszet. Moszkva, 1989.

Politikai önvallomás

Kedves M!

Azt írtad legutóbbi leveledben, hogy szerinted sincs értelme, hogy egymást győzködjük, ez úgysem vezethet eredményre. Ugyanakkor nem fukarkodtál a sommás kijelentésekkel, amikor a baloldalról írtál, és hát az ilyesmit nehéz szó nélkül hagyni. Ezért aztán azt gondoltam, legjobb lesz, ha nem közvetlenül reagálok a leveledre, hanem egyszerűen megpróbálok magamról írni.

Remélem, nem veszed rossz néven, hogy levelezésünket itt a nyilvánosság előtt folytatom. Nincs ezzel semmi különösebb célom. Előre látom, hogy hosszabb leszek, mint egy átlagos Iwiw-es üzenet, és ha már ennyit írok, hadd olvassa más is. Hátha van egy-két ember, akit érdekel.

Mit csináltam a baloldalon?

Leveledből az derül ki, hogy Te az MSZP valamiféle belső emberének, tanácsadójának látsz engem. Ez nem éppen így van. Mint nyilván tudod, 1980-ban beléptem az MSZMP-be, és tagja maradtam a feloszlatásáig. Leveledben nagyon megértően azt írod, hogy valóban hittem. Hozzá kell tenni, hogy nem a pártban vagy Kádár Jánosban hittem, hanem abban, hogy a kapitalizmus katasztrófa, a szocializmus pedig esély (ha halovány is). A rendszerváltás eufóriája engem is magával ragadott. Örültem a szabadságnak, de nem örültem annak, hogy egy új és a réginél számomra sokkal ellenszenvesebb ideológia telepszik rá a közéletre, a nacionalizmus. Az állampárt sok korábbi tagjával ellentétben én egy pillanatig nem gondoltam azt, hogy az MDF a kisebbik rosszat képviseli. Hogy pontosan mi volt a bajom az MDF-fel és az Antall-kormánnyal, arról majd inkább később. 89-ben átigazoltam az MSZP-be, és nagyon szerettem volna, ha lesz belőle egy rendes szociáldemokrata párt. Szerettem volna, de erre semmi befolyásom nem volt. Eljárogattam a kispesti gyűlésekre, talán még valami kerületi vezetőségnek is tagja voltam, miközben a kenyerem gimnáziumi történelemtanárként kerestem. 1994 tavaszán formálisan kiléptem a pártból. Ennek nem valami csalódás volt az oka, hanem a dolog már nem volt olyan fontos, és morálisan ez tűnt egy jó időpontnak, hogy végre lépjek. De jobb híján továbbra is a Szocialista Pártot tekintettem a magaménak. Pontosabban éppenséggel az akkor létrejött - és korábban a Demokratikus Chartában megalapozott - szociálliberális koalíciót. Úgy gondoltam, ez lehet a biztosíték arra, hogy az állampárt örököse leküzdje antidemokratikus és nacionalista hajlamait, és korszerű európai párttá váljék.

Ráadásul engem az oktatáspolitika érdekelt, és ezen a téren egyértelmű volt - ma is így gondolom -, hogy a Horn-kormány értelmesebb politikát vitt, mint amit az akkori ellenzék akart, és amit az Orbán-kormány utóbb megvalósítani próbált. Részt vettem a NAT körüli vitákban, érintőlegesen a szövegezésben is, aztán már munkakörileg a bevezetés előkészítésében. De ez még mindig nem jelenti azt, hogy kicsit is fontos ember lettem volna az ún. baloldalon. A történelemérettségi követelményeit kidolgozó bizottságból ki is léptem, mert láttam, hogy a dolgok nem abba az irányba mennek, amerre én szeretném. Az Orbán-kormány idején aztán megjelentettem néhány publicisztikát is, többet közülük a Népszabadságban. Ezek mind szigorúan oktatáspolitikai jellegűek voltak. Borzasztó fontosnak tartottam és tartom ma is a közoktatást, és kitartóan próbáltam megértetni a szakpolitikusokkal a radikális reform szükségességét. Ekkoriban kerültem be abba a csapatba, amely a Szocialista Párt középtávú programját állította össze, és a közoktatás-politikai fejezet megszövegezésében valóban fontos szerepem volt. Más kérdés, hogy az egész dokumentum nagyjából a nem árt és nem is használ kategóriába sorolható.

2002 után egy rövid ideig valóban valamiféle tanácsadói körbe tartoztam a kormányzati oktatáspolitika területén. Tagja voltam az új Nemzeti alaptanterv szerkesztőbizottságának, és szerepem volt abban, hogy megkezdődött különböző oktatási programok kifejlesztése. Erre az időszakra esik az az eset, amelyről - tudom - Te is olvastál, és amely számomra is nagyon fontos tapasztalat volt. Egy szakértői csoport, amelynek tagja voltam, megbízást kapott egy új típusú érettségi rendszer elveinek kidolgozására. Alig készült el a javaslatunk, és még el sem jutott a döntéshozókhoz, már sajtótájékoztatót tartott az anyagról a Fidesz alelnöke. Nos, én addig is tudtam, hogy a hazugság integráns része a hazai politikának, nem volt szükségem ezzel kapcsolatban a miniszterelnök későbbi felvilágosítására és felszólítására, hogy abba kéne már ezt hagyni. De egy dolog valamit elméletben tudni, és más dolog a saját bőrön megtapasztalni. Amikor az ember benne van, és konkrétan tudja, hogy semmi sem igaz abból, amit elmondanak, de nincs mód a cáfolatra, hiszen egy olyan anyagról beszélnek, amit senki nem ismer, és sehol sem olvasható - hát megértheted, ez elég frusztráló. És a politikai fellépés természetesen lehetetlenné tette a szakmai vitát is, úgyhogy fölösleges volt a munka. Utóbb megjelentettük az anyagot a saját nevünk alatt, hogy akit érdekel, azért elolvashassa.

A 2000-es években az oktatáspolitika annyira átalakult, ma már annyira csak a pénzek felhasználásáról szól, és annyira nincs hosszú távú gondolkodás ezen a téren (sem), hogy nincs okom ma már a kormányzati oktatáspolitika hívének tekinteni magam. És hasonlóan gondolkodom a szociálliberális kormányzat egész tevékenységéről, azt sem hatékonynak, sem baloldalinak nem gondolom ma már. A legutóbbi választásokon - most először - nem szavaztam a szocialistákra.

Mi a bajom a jobboldallal?

Mindebből azonban egy dolog biztosan nem következik: nem fogok az ún. jobboldali pártok irányába elmozdulni. Az már az Antall-kormány idején világos volt, hogy az MDF politikája nem vállalható, de azok a politikusok még legalább hittek abban, amit hirdetnek. A Fidesz vezetői nyilvánvalóan mindig azt az ideológiát hirdetik, ami aktuálisan a legtöbb szavazatot hozza, és ettől nekem különösen ellenszenvesek. Ez azonban csak a dolog emberi oldala. Ennél talán fontosabbak az elvi alapok. A magyar konzervativizmus hagyományosan nacionalista. Nem kéne ennek feltétlenül így lenni szerintem, de így van. Nacionalizmusnak én azt nevezem, amikor a nemzettudatot belekeverjük a politikába. Nekem nagyon fontos, hogy magyar vagyok. Szinte betegesen kötődöm a nyelvhez, ragaszkodom a magyar kultúrához, a megszokott és jelentésteli helyekhez. De ennek nincs köze a politikához. Ha azt mondom, hogy a magyarok inkább vannak otthon Magyarországon, mint az állam más polgárai, akkor már életveszélyes vizekre evezek. Akkor már keresgélhetjük, hogy ki magyarabb, mint a másik. Akkor már lehet érzelmeket felkorbácsolni az idegenek, az idegenszerűek és az idegen szívűek ellen. Ez nem az én világom, ellene vagyok, talán ez a politikai hitvallásom legfontosabb eleme.

A nemzet központú politizálást én antalli formájában sem szerettem, ma azonban nagyon megerősödött egy olyan irányzat, amelyet finomkodva nemzeti radikalizmusnak nevez a sajtó, és amely a nemzeti-etnikai-faji különbségeket olyan mértékben állítja a retorikája középpontjába, hogy az már veszélyes a köztársaságra nézve. Ezért a helyzetért felelőssé tehető a "baloldal", mert hosszú kormányzásával éppen elég okot szolgáltatott arra, hogy az emberek elveszítsék hitüket a demokráciában, azokban az eszmékben, amelyeket elvileg képviselt. De felelős a "jobboldal" is, amely mindig lebecsülte azt a veszélyt, amit a nemzeti radikalizmus jelent. És ezt teszi ma is. Én pedig ezért vagyok az utóbbi években valóban egy kicsit aktívabb immár olyan kérdésekben is, amelyek nem érintik az oktatást. Aláírok, megjelenek (nagy ritkán) demonstrációkon, és (nagy ritkán) írok is.

Azt kérdezed, ki ellen írok alá, ki ellen harcolok. Ellened? Isten látja lelkem, nem tudom pontosan, hol állsz Te ezen a szép magyar politikai palettán. Ha a Jobbikban, a Magyar Gárdában vagy a kuruc.info-ban találtad meg a politikai identitásod, akkor igen, ellened. Talán mégsem vagyok annyira "intelligens és művelt", mint gondolod, ha akarod, hidd, hogy olcsó politikai manipuláció áldozata vagyok, vagy ami rosszabb, magam is az aljas manipulátorok csapatához tartozom, de szerintem igenis van valóságalapja "a 21. század Magyarországán" a fasiszta veszély emlegetésének. Szerintem ugyanis ahhoz kell vaknak lenni, hogy az ember ne lássa: a Magyar Gárda csak abban különbözik az SA-tól, hogy e pillanatban nem áll mögötte akkora anyagi támogatás. No meg abban, hogy magyar, de őszintén szólva ez engem nem hat meg. Én is tudom, hogy egy csomó rendes ember áll azon az oldalon. E jelenség előtt épp olyan értetlenül állok, mint Te az én megnyilvánulásaim előtt. Nem könnyű az emberek megértése.

De lehet, hogy Te nem ott állsz, és akkor bocsánatot kérek a feltételezésért. Nyilván a veszélyérzet teszi ezt velem, de a korábban annyira ellenszenvesnek tartott hagyományosabb jobboldalra kezdek úgy gondolni, mint potenciális szövetségesre. Ennek most nem sok politikai tartalma van, mert kinek a nevében is mondom ezt? Vedd úgy, hogy nagyképűen a magam nevében.

És akkor hol is állok?

Valamit szeretnék írni arról is, hogy akkor most mi az én politikai filozófiám. Nem tudom persze itt kifejteni: hosszú lenne, unalmas, és nagyon kevéssé eredeti. Inkább egy kitérő válasz: ez a kérdés több kérdés, szerintem szám szerint négy.

Először is a kérdés valóban a politikai filozófiára vonatkozik, vagyis hogy milyen elvek megvalósítását tartom helyesnek a politikában. A lengyel Kolakowski egyszer azt kérdezte egy cikkében, hogy lehetünk-e konzervatív liberális szocialisták. És azt felelte, hogy igen, sőt nem is nagyon lehetünk mások, mert mindhárom filozófia fontos elveket állít a középpontba, és ezek elvileg nem is mondanak ellent egymásnak. Ez nagyon meggyőző, szívesen nevezném magam konzervatív liberális szocialistának. Ebből a hármasságból persze kimarad valami, ami 2009-ben nekem a legfontosabb, és ami aztán végképp értelmetlenné tesz minden nemzet központú politikát. Hogy ti. mindannyian el fogunk pusztulni nagyon rövid időn belül, nem a Gonosz és nem is a Jóisten döntése nyomán, hanem a túlnépesedés, az energiaforrások kimerülése, a mérgező anyagok felhalmozódása és a globális felmelegedés következtében. Ez a brutális tény minden politikai filozófiát felülír. Szerintem.

Másodszor az a kérdés, hogy érzelmileg hová kötődik az ember. Milyen kultúrához? Milyen jelképek hozzák tűzbe. Nos, nem fog meglepni, ebben a vonatkozásban baloldali vagyok, szocialista, de némileg talán anarchista is.

Harmadszor az a kérdés, hogy konkrét ügyekben az ember milyen elveket követve dönt. Az első pont alapján azt várhatnánk, hogy hol így, hol úgy, azt hiszem, büszke lennék rá, ha így lenne az én esetemben. A Facebookon viszont egyszer kitöltöttem a Political Compass tesztjét, amely libertárius baloldaliként határozott meg. Hát ez van. Persze ezek fiktív kérdések voltak.

Na de a legnehezebb kérdés hátra van negyedszer, és egy demokráciában ez kardinális. Hogy akkor kire is szavazok. E pillanatban nem tudom. Maradjunk abban, hogy tapogatózom. Vagyok annyira demokrata, hogy nem maradok távol semmilyen szavazástól, bár nem kicsi a kísértés.

A régi barátsággal és a konfrontáció elkerülésének reményében üdvözöl
Imre