Matek

Közelebb vagyok a nyolcvanhoz, mint a negyvenhez. Semmi, csak kiszámoltam. Őrület!

Paradox

A 444 mai paradoxona:

"Nem tehette le esküjét Szamoa első miniszterelnöke, mert elődje kizárta a parlamentből" – valójában: "első női miniszterelnöke".

Sinopharm

Bár Magyarországon a "sinológia" szót [shinológia]-nak ejtük (azaz magyar s-sel) – vélhetően a francia Chine szó hatására így érezzük logikusnak –, tudni kell, hogy más nyelvekben általában az sz-es változat használatos. A szó ugyanis a latin "sinae" 'kínaiak' szóra vezethető vissza. Tudnivaló még, hogy a 'Kína' jelentésű japán "Shina" szó a második világháborút követően gúnyos jelentésárnyalatot kapott, és a kínaiak nem szeretik. Ami pedig a Sinopharm vakcinát illeti, azt – ahogy az az írásképből is következik – mindenütt a világon sz-szel ejtik.

Fekete-fehér

Nem, a tegnap esti jelenet nem valami olcsó lektűr megfilmesítése volt. Bár akkor és ott úgy éltem meg. De nézzünk szembe az igazsággal: a férfi nem az az agresszív állat volt, akinek első pillantásra látszott, és én sem voltam ártatlan bárány. Az igazság az, hogy túl sokáig éltem vissza a türelmével, és valóban többször megígértem, hogy véget vetek ennek a kapcsolatnak. De tegnap este a csontjaimban éreztem, hogy most tényleg vége. Tolvajnak nevezett, azt mondta, ilyen erővel ellophatnék egy kocsit is. És hogy meg ne lássa még egyszer. Tudtam, hogy igaza van, ezért mindent megígértem.

Négy éve jött át először. Csak körülnézett, a kertben sétált, aztán bejött a házba is. Kedves volt hozzám. Szeretett kiülni az ablakba és csak nézni, hogy változnak a kertben az évszakok. Aztán egyre többször jött, volt hogy minden nap. Néha csak lefeküdt egy ágyra, és hosszan aludt. Nem zavartam meg az álmát. Csak ültem mellette, és csodáltam tökéletes testét.

Nem tudom már, mikor ült először az ölembe, de ez aztán a szokásává vált. Ilyenkor egészen közelről a szemembe nézett azokkal a nagy szemeivel, és a fene tudja, de valahogy éreztem a lelkét. Ő a hasamat simogatta, én meg a hátát. Aztán a mellkasomra hajtotta a fejét és elaludt. Jó volt vele, na.

A férfi persze tudta, hogy minden nap nálam van. Néha érte jött. Neki meg eleinte elég volt, hogy megszólalt a csengő, és már szaladt is, búcsú nélkül. Később már vonakodott, úgy kellett kivinni, de azért hazament. Ekkor ígértette meg velem a férfi, hogy többet nem engedem be. De be lehet egy ilyen ígéretet tartani? Hiszen jött, újra és újra. Néha úgy éreztem, a férfi nem is bánja, hogy hozzám jár. Érezte, hogy itt jó helyen van.

De tegnap, úgy látszik, betelt a pohár. Szomorúan tettem-vettem az üres lakásban, amikor elment. Az jutott eszembe, hogy jön a nyár. Elhelyezek egy kerti széket a hátsó kertben, ahol senki sem lát. És ha jön megint, én nem hívom be a házba, hiszen megígértem, de hátha ott kinn az ölembe ül, a szemembe néz csodálkozó nagy szemeivel, én meg simogatom fekete-fehér bundáját, amíg el nem alszik.

A felelősségről

Lehet, hogy az érettségi és az iskolanyitás nem lesz tömegkatasztrófa. De minden egyes tanár és diák, aki most fog meghalni a járványban, ezeknek a gazembereknek a felelőssége lesz. És nemcsak Orbáné, és nemcsak a kormányé vagy a politikusoké, hanem minden gerinctelen faszé, aki őket támogatja, pl. a média révén.

Megnéztem az irodalomjegyzéket

Amikor fiatalon, 1988-ban Balogh Margittai közösen megírtuk hosszú tanulmányunkat az iskolák államosításáról, a kéziratot – a szokásoknak és az ésszerűségnek megfelelően – odaadtam több kollégámnak véleményezésre. Mások mellett az idős OS-nek is. Másnap benyit a szobámba, éppen beszélgettem valakivel: "csak visszahoztam a kéziratot". "És mond majd róla valamit, O elvtárs?" – hát ez egy ilyen hely volt, mindenki elvtársozott. "Nem. Megnéztem az irodalomjegyzéket, ennyi elég volt." Tény, hogy OS az elsők között dolgozta fel a témát az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején, és nagy bunkóság volt nem hivatkozni rá, pláne aztán még a kezébe is nyomni a tanulmányt. Ma már így látom. De ez akkor tudatos döntés volt, nem véletlen. Tapintatos eljárásnak éreztem, hiszen a régi írások nagyon is erős politikai elvárásokat elégítettek ki, és valahogy úgy képzeltem, hogy a jeles történész nem annyira büszke rájuk.

A régi történet arról jutott eszembe, hogy ma felkértek egy tanulmány lektorálására. Az írás pontosan arról szól, amivel évtizedek óta foglalkozom, így persze, hogy először az irodalomjegyzéket néztem meg. Erős volt a kísértés, hogy én is úgy reagáljak, ahogy OS egykor (ő akkor picit fiatalabb volt, mint én most): "kösz nem, megnéztem az irodalomjegyzéket". Kicsinyes dolog lenne. Azt hiszem, elvállalom, talán éppen a régi esetből tanulva. Meg kíváncsi is vagyok a szövegre.