This is how it goes

Embertelenség esetén mindig kéznél van a mentség: itt így mennek a dolgok. Ne akard, hogy a rendőrök gondolkodjanak, a politikusok igazat mondjanak, a szerkesztők ne adják el az anyjukat egy ütős hírért, ne akard, mert hát ez a dolguk. This is how it goes. Az a bátorság, amikor azt mondjuk erre: nem. Az ember akkor is ember, ha rendőr, ha politikus, ha szerkesztő. A találkozás kultúrája fontosabb, mint az érdekek kultúrája. Azt hiszem, ez Ferenc pápa tanításának lényege.

A gerincről

Nem a politika puhítja föl az emberi gerincet, hanem a Gonosszal kötött szövetség. És ez nem a politizálásból következik, hanem személyes döntés eredménye.

A keresztény megoldás

A járvány áldozatainak minimalizálására kell törekedni vagy a munkanélküliség és általában a gazdasági recesszió pusztító hatásait kell csökkenteni? A keresztény megoldás az lenne, ha a gazdagok összefognának a kisemberek megmentéséért. Tudom, hogy nem lesz így, főleg, mivel a big business is áldozatnak érzi magát, és a maga mércéje szerint az is. De ettől függetlenül ki kell mondani, hogy ez a keresztény megoldás.

Öröklés, tanulás, tolerancia

Én pl. nem szeretek utazni. Ez viszonylag ritka, utazni majdnem mindenki szeret. Biztosra vehető, hogy ez egy tanult tulajdonság, nem nagyon merül fel a genetikus eredet gyanúja. És mégis: senki se akar ebből kigyógyítani, holott – ha együttműködöm – ez feltehetőleg sikeres lenne, ügyesen ki lehetne találni az átnevelés hatékony módszereit. Miért? Nyilvánvaló a válasz: mert ez az averzióm senkit se irritál. "Ha nem szeret utazni, majd nem utazik, oszt jónapot" – gondolhatja joggal az olvasó. Következtetés: hogy a társadalom toleráns-e egy tulajdonsággal szemben, annak semmi (de az égvilágon semmi) köze nincs ahhoz, hogy az tanult vagy genetikusan meghatározott tulajdonság.

A politikai képmutatás rétegeiről

Azt szokták mondani, hogy az Orbán-rendszer demokráciának mutatja magát, de valójában autokratikus jellegű. Közelebbről megnézve azonban látható: az Orbán-rendszer egyáltalán nem akarja a szabadság vagy alkotmányosság látszatát kelteni. Inkább úgy viselkedik, mint az egyszeri pártfunkci a szocializmusban: "Az elvtárs ne csak hirdesse, hogy diktatúra van, hanem viselkedjék is ennek megfelelően!" Ha például tárgyalások kezdődnének a kormány és a lázadó SZFE között, az azt a látszatot keltené, hogy demokrácia van, és ez a látszat hosszabb távon végzetes lehetne a rendszerre. Persze van egy olyan layer is, hogy ez demokrácia, de ez egy olyan hazugság, amelyről mindenki tudja, hogy hazugság, csak néha muszáj eszerint beszélni. (Különben ezek a legkártékonyabb hazugságok.) Azaz ebből a szempontból minden pontosan úgy van, mint a kommunizmusban: volt "szocialista demokrácia", amelynek amúgy tényleg voltak demokratikus elemei, de kifejezetten vigyázott a rendszer arra, hogy senki ne élje bele magát abba az illúzióba, hogy szabad.

Leiterjakab

"Ha ezekben az államokban valaki eléri a húszéves kort, fújhatja a szél a fejét, s vágtathat a hajszálai között."

"Once citizens of those states reach their maturity, they can let the wind, and all too often the pavement, run through their hair."

És ez nyomtatásban megjelent drága pénzért.

Az eszmék pluralizmusáról

Az a tapasztalat, hogy léteznek az én nézeteimtől eltérő, de teljesen értelmes és védhető nézetek, elementárisan szükséges ahhoz, hogy ne legyek manipulálható. Ha egy olyan szociális közeget látok magam körül, ahol minden értelmes ember ugyanazt gondolja, akkor ennek a közegnek minden változása automatikusan az én nézeteimet is megváltoztatja.

Az én kis forradalmam

Elkezdtem használni a Facebookot (2007 lehetett), és nagyon tetszett. Éreztem, hogy beszippant, de azt gondoltam, ez így lesz jó. Aztán ezt gondoltam: ha pedagógusként meg akarom érteni a fiatalokat, használnom kell azokat a médiumokat, amiket ők is használnak. Éspedig teljes mélységükben. És akkor már büszke voltam, hogy jobban ismerem a Facebookot, mint a fiatalok. És tudtam, hogy függő vagyok, de azt gondoltam, hogy ha meg akarom érteni a Facebook-függő fiatalokat, akkor nekem is függővé kell válnom. És aztán rájöttem, hogy a Facebook nagy társadalmi károkat okoz. De azt is gondoltam, hogy ez elkerülhetetlen. Aztán rájöttem, hogy mindezt csak azért gondolom, mert függő vagyok. És akkor bejelentettem, hogy le akarok jönni a Facebookról. És a barátaim türelmesen elmagyarázták nekem, hogy ez csak egy eszköz, és ha jól használom, nem árt. És hogy szükségük van rám a Facebookon, mert olyan jókat posztolok. De szerencsére volt elég erőm, hogy mindezt figyelmen kívül hagyjam.

Buborék

A posztmodern média, és különösen a Facebook által létrehozott véleménybuborék egy különösen fontos jelenség. Nem értem még pontosan, de azt látom, hogy nagyon sokan félreértik, és ebből kifolyólag le is becsülik. Általában azt gondolják, az ezzel a baj, hogy az ember csak a sajátjával egyező véleményeket hallja, és így téves képzet alakul ki benne a világról, a megoldás tehát az lenne, hogy nyitottabban kell tájékozódni. Ez biztosan a probléma része, de nem a lényege. A véleménybuborék számomra azt jelenti, hogy a kommunikációnak az a formája vész el, ami a demokrácia lényege: hogy megpróbáljuk egymást rábeszélni valamire, és különösen hogy a társadalom politikailag iskolázottabb része próbálja felvilágosítani és cselekvésre ösztönözni a politikailag kevésbé iskolázott részt. Így alakulnak ki közösen vállalható politikai akaratok. Ezt a dolgot a munkásmozgalom hagyományosan agitációnak nevezte. Ezt teszi tönkre a Facebook által létrehozott véleménybuborék, amiben tehát nem az a veszélyes, hogy nem ismerjük meg pl. a kormánypártiak véleményét (őszintén? kurvára nem érdekel), hanem hogy nem teszünk kísérletet a passzív tömegek meggyőzésére, ehelyett egymást szórakoztatjuk a nézeteinkkel. Komolyan azt gondolom, hogy a Facebooknak nagy szerepe van a demokrácia világméretű összeomlásában.

Facebook-poszt

Némi vívódás után úgy döntöttem, hogy lezárom életemben a Facebook-korszakot, és fokozatosan kivonulok ebből a világból. Talán nem kell nagyon magyarázni: kisebb részt a Facebook új ocsmány megjelenésének erőszakos bevezetése, nagyobb részt fontos régi funkcióknak (elsősorban a láthatóság finomhangolásának) az elhagyása vezetett erre az elhatározásra. Értem, hogy én itt nem megrendelő vagyok, hanem termék, nem is lázadozom ez ellen, viszont csak addig vállalom ezt a szerepet, amíg a fejlesztők az én igényeimet is figyelembe veszik.

Ugyanakkor szükségem van rátok, és remélem, más platformokon újra összejövünk. Az alábbiakban leírom, hogy milyen módon tervezem a megjelenést a jövőben. Ha bekövettek, én is visszakövetlek benneteket, remélem, újraépíthetjük a közösséget más keretek között.

hotigris néven ott vagyok a Twitteren. Itt megjelennek azok a posztjaim is, amelyeket a Mind marhák ezek, uram c. blogomra írok (http://hotigris.blogspot.com/).

A saját versek és más személyesebb posztok kedvéért létrehoztam a PalSzilvasi Twitter-fiókot is. A versek továbbra is olvashatók a Testamentum (https://szilvasi.blogspot.com/) blogon is.

Hamarosan elérhetetlen leszek a Facebook Messengeren. Elérhető leszek viszont (ha tényleg fontos) Skype-on (knauszi), WhatsAppon (Imre Knausz), Viberen (Imre Knausz), Google Hangoutson (hotigris@gmail.com). 🙂

És kommentben:

Nagyon köszönöm nektek a sok énerősítő kommentet, és higgyétek el, hogy nekem is fáj a szívem a sok ismerősért, és nem is látom most tisztán, hogy hogy bírom majd a Facebook nélkül. Viszont nem fogom meggondolni magam. Az indokokat részben leírtam, de persze van más is, hisz – mint nyilván sokan – én is sokszor gondoltam már korábban is egy ilyen lépésre. Most csak két okra utalok röviden. Egyrészt a Facebookról mint jelenségről egyre rosszabb véleményem van. Nem kell meggyőzni a pozitívumairól, de a negatívumok szerintem összességében nagyobb súlyt képviselnek. Ez a bizonyos véleménybuborék iszonyatos mértékben szegmentálja a társadalmat, és felszámolja a valódi politikai közösségszervezést (a látszattal ellentétben). Továbbá elhiteti az emberekkel, hogy elég posztok alapján tájékozódni a világban, én legalábbis biztos, hogy kevesebbet olvasok (értsd: hosszabb írásokat), mint a FB előtt. Végül durván manipulál. Másrészt magamról is egyre rosszabb véleményem van a FB óta. :) Úgy értem, ez egy addikció, és elég rossz fajta, mert nemcsak abban az értelemben addiktív, hogy mindig valami újat kínál (amúgy nem), hanem pl. abban a nárcisztikus értelemben is, hogy az ember azért részben a lájkokért és a kedves kommentekért csinálja az egészet.

Sokan írtátok, hogy nem akartok twitterezni. Ezt tökéletesen megértem. Az igazi kérdés azonban számomra nem az, hogy hány követőm lesz a Twitteren. Sokkal fontosabb, hogy képes leszek-e még aforizmáknál hosszabb és komplexebb dolgokat írni. És még ennél is fontosabb, hogy ha netán igen, akkor ez érdekelni fog-e valakit. Mert ha netán ez is igen, akkor nem kétséges, hogy meg fogjuk találni egymást.

Szolidaritás

Ma reggel neves művészek két órán át olvasták fel a szellemi élet minden területéről érkező szolidaritási nyilatkozatokat az ITM előtti tüntetésen. Sajnos csak online néztem, de így is felemelő volt. #freeSZFE

A szembenézésről

Harminc éve volt a rendszerváltás, ami azt jelenti, hogy lassan (oké, lassan, de ez a lassúság hihetetlen gyors tud lenni) kihalnak a Kádár-rendszer tanúi, azaz mi. Ez azért baj, mert ahogy a fasizmussal, úgy ezzel sem történt meg a szembenézés, és ez már így is marad. Álmom egy interjúsorozat a Kádár-kori "egyszerű emberekkel", akik támogatták vagy tűrték a rendszert, vagy pláne ellenállók voltak. Enélkül semmi nem értehető meg a korszakból. Ami engem illet, nekem vallanom kellene vétkekről is (szerintem kevés kevés és kicsi volt, de bevallásra érdemesek), és főleg arról, hogy mit ettem a szocializmuson és a marxizmuson. Nyilván elég egyedi, mégis tipikus nézőpont. És nyilván kéne beszélni arról is, hogy talán sok mindent jól sejtettem meg, és mégsem volt igazam semmiben, mert nem kerestem az igazságot eléggé. Meg arról is, hogy szexinek gondoltam a marxizmust, de csak annyira volt az, mint a mai alt right: a hatalom védte bensőség terméke. A dolgok megismétlődnek: másképp, de ugyanúgy.

Ki szotyizik?

Azt álmodtam, hogy Orbán Viktor nyilatkozott a tévében, a feje betöltötte az egész képernyőt, és közben szotyolázott. De valahogy úgy tudtam, hogy ez nem OV, és csak azért szotyizik, mert a főnökét, OV-t utánozza.

Durva

"Több pénzt keresnek a NER-cégek a hazai rémálmokból, mint a Facebook és a Google együtt." (reklámokból)

#azeredetiiselégdurva

Félreolvasás

"Náciszületés lesz..." Ó, jaj! (nárciszültetés) #félreolvasás

A fasizmusról

Egyelőre nem tudok leszakadni a témáról. Mi az én ügyem? – vetődik fel a kérdés. A könyv vagy a darálás? És valóban sokan úgy vannak ezzel, hogy vagy a könyvet védik, vagy a darálástól iszonyodnak. Nekem a könyv azért nem ügyem, mert nem olvastam (nem is tudtam még megszerezni). A darálást meg ízléstelen performansznak tartom, de ennyi. Akkor mi a bajom? Nekem három dologgal van bajom: (1) azzal, amit Dúró Dóra ennek kapcsán MOND, (2) azzal, amit általában mondani SZOKOTT, (3) azzal, ahogy Magyarország MINISZTERELNÖKE ezekhez a szavakhoz viszonyul.

Az időzítésről

Ez a poszt az időzítéséről szól. Szóval hogy a Meseország mindenkié c. könyvben jó mesék vannak-e vagy csapnivalóak, az egy nagyon releváns esztétikai kérdés. Hogy helyes-e a gyerekeket mesékkel érzékenyíteni a másság elfogadására (és ha igen, akkor hány éves kortól), az egy nagyon releváns pszichológiai és pedagógiai kérdés. De amikor a hazai szélsőjobb (azaz a Fidesz és holdudvara) nyilvánosan darálja és tépi szét ezt a könyvet, akkor egy olyan "szakvéleményt" közzé tenni, hogy ez a könyv nincs rendben, egyszerűen nem helyénvaló. Egy ilyen álláspont ebben a közegben nem vitaképes, mert pontosan lehet tudni, hogy egy embertelen hatalom direkt szolgálata a célja. (Pláne ha az embertelen hatalom propagandakiadványában olvasható.) És innentől – bocsánat, de – nem érdekel, hogy amúgy hány százalékban lenne igaza. Nincs igaza, mert nem az igazságot keresi, hanem szolgál.

Ledaráltam

 Ma reggel ledaráltam egy marék kávét. Leforráztam, és megittam a levét. Magyarázat nincs.

Kihívás és válasz

Ha jól érzékelem, a Meseország mindenkié könyv kapcsán az uralkodó narratíva az, hogy a könyv célja a kisebbségek iránti érzékenyítés, és erre a kormány politikai agresszióval válaszolt. Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy nem fordítva van. Hogy ennek a kormánynak régóta kitapintható célja, hogy kifejezetten erősítse közös kultúránk intoleráns tendenciáit, a gyűlöletkultúrát, ily módon érve el a társadalom mélyrétegeit. És ez a könyv (is) már kifejezetten erre válasz: ti. érezzük, hogy nagyobb szükség van az érzékenyítésre, mint valaha.

(Ezzel azt is mondom, hogy nem, nem gumicsont. A kultúraátalakító folyamatok vannak olyan fontosak, mint a törvények és a lopás.)

Háttérből

Szarka Gábor mint volt katona és mint éles eszű ember hamar átlátta, hogy az SZFE mozgalma csak úgy tud működni, ha vannak vezetői, irányítói. Ez fontos felismerés, olyan, amit az ellenzéki politikai mozgalmaknak valóban meg kéne tanulniuk.

Nincs olyan, hogy a többség diktatúrája

"Összekeverik a demokráciát a többség diktatúrájával" – mondta Barley. Szerintem ez szerencsétlen megfogalmazás. Attól a pillanattól fogva, hogy diktatúra van, nincs megfelelő módszerünk annak kimutatásra, hogy mit akar a többség. Más szavakkal: a diktatúra mindig a kisebbség diktatúrája.

Hát így hogy?

Tök jó lenne promotálni az esszékötetem, de teljesen digitális, úgyhogy nem lehet ledarálni.

Egy türelmes pali

Ha azt olvasom, hogy valaki (pl. Magyarország miniszterelnöke) "türelmes a homoszexualitás tekintetében", kibiztosítom a revolverem.

https://hotigris.blogspot.com/2020/09/a-toleranciarol.html

Könyvterhek

Van úgy, hogy az ember évekre, évtizedekre megjegyez könyvcímeket, és mindig frusztrációt él át, amikor eszébe jutnak: ezt sem sikerült még elolvasnom! Én több mint negyven éve hordozok így – feladatként – két szakkönyvet: György Júlia Az antiszociális személyiség és Popper Péter A kriminális személyiségzavar kialakulása c. monográfiáját. És lám, most eljött az idő, hogy elolvassam őket.

Pedagógiai forradalmat

A 21. század a tudatlanság orgiája. Legyinthetünk erre addig, amíg vicces emberek a csillagászat tanításaival fordulnak szembe, de amikor a vírustagadás és a maszk-szkepticizmus hullahegyeket produkál, már lefagy a szánkról a mosoly. De nincs mit csodálkozni ezen sem, hiszen már jó ideje látjuk, hogy kerülnek hatalomra futóbolondok a választópolgárok akaratából szerte a demokratikus világban (amelyhez tíz éve még hazánkat is hozzászámoltam volna), és hogyan számolják fel napról napra a demokratikus politikai kultúrát.

Szerintem van a problémára elvi megoldás, nevezetesen a közoktatás forradalmi átalakítása, ami tehát nem egy mellékes szakpolitikai kérdés, hanem egy a jelen problémáira komolyan reflektáló politikai stratégia központi eleme. És most jön az egóm. Úgy gondolom, hogy Műveltség és demokrácia c. kötetemben ennek a pedagógiai forradalomnak az elméleti körvonalait fogalmaztam meg, és aztán a rövid összefoglalások kedvelői számára megírtam a vázlatos rezümét is (Tézisek a műveltségről). Hogy ezek az írások valójában egy politikai mozgalom elméleteként íródtak meg, azt tudomásom szerint eddig csak az erdélyi Mentés másként csoport fiatal tagjai vették észre. Nem csodálkozom, hiszen ez a mozgalom egyelőre nem létezik.

Szomorúság

 Olyan szar világ lett itt, hogy már megdönteni sincs kedvem.